Visky András: Messze a tábortól – hét bekezdés súlyos kampánysebek okozása idején

Visky András alábbi esszéje a „táboronkívüliség” radikális tapasztalatát állítja a hit középpontjába: az isteni kijelentés nem a megszokott, biztonságos közegben, hanem a kimozdulás és a kockázat terében történik. A Hét bekezdés egy lehetséges performatív spiritualitáshoz alcímű szöveg a vallásos rutin és a közösségi önigazolás kritikájaként arra hív, hogy a hit egzisztenciális döntéssé váljon.

(Az írás eredetileg a Tentatio – Visszatekintés Fabiny Tamás húszéves püspöki szolgálatára című kötetben jelent meg. A szöveget a szerző  – a Luther Kiadó jóváhagyásával – felajánlotta utánközlésre a Kötőszó blognak és a Szemléleknek. Azért, hogy, Visky András szavaival, „a súlyos kampánysebek okozása idején – amiből az egyház is tevőlegesen kiveszi a részét – talán megszólalhatna, még ha halkan is, a maga meditatív módján”.) 

FABINY TAMÁSNAK BARÁTSÁGGAL

„Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül
állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés
sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat
kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a
táboron kívülre.” (2Móz 33,7)

„A sokaságnak tehát, amely kiment hozzá…” (Luk 3,7)

„Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy
megszentelje a népet tulajdon vére által. Menjünk ki
tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát
hordozva.” (Zsid 13,12–13)

1.

A kijelentés sátrát a táborban építik meg, de a táboron kívül állítják fel. Isteni kijelentésben kizárólag a táboron kívül részesülünk. Kifejezetten „messze a tábortól”. 

A kijelentés nem közöttünk van, hanem közénk érkezik. Messziről jön, idegensége jegyeit mindenkor magán hordozza. Az Örökkévaló saját nyelvünkön szólít meg ugyan, de bejáratott és megszokott jelentéseinken, megrögzöttségeinken, az idő fogságában megszülető igazságainkon kívül várakozik ránk. 

Mindent magunkkal viszünk a kijelentés sátrába: önmagunkat és a közösségünket, velünk született süketségünket és értetlenségeinket, sokféle tapasztalatot, a sajátunkat és az előttünk járókét. A sátorban azonban élessé válik a hallásunk, világérzékelésünk nagy fordulatot vesz. Ott nem a saját szavainkat és egymást halljuk, nem a „mieink” tetszetős teológiai érvelései jutnak el hozzánk, hanem az Örökkévaló beszéde. 

Hirdetés

Az Örökkévaló önmagát jelenti ki a szóban, megszólalása mindenkor mélyre ható transzformatív esemény.

Nem a mi táborunk lakója az Örökkévaló, és semmi esetre sem a nagy műgonddal felépített intézményeink kurta láncon tartott foglya. 

2.

Aki nem fordít hátat a tábornak, amikor az Örökkévaló színe elé járul, nem részesül kijelentésben. Az Írás megnyitásának gesztusa elindít a kijelentés sátra felé. Hosszú út vezet az Örökkévaló megszólalásáig. Ha a Szentírás olvasása nem kimozdulást és áthelyeződést, felkerekedést és vándorlást, kiszakadást és elmerülést jelent, akkor bálvánnyá tárgyiasított istennel van dolgunk. 

Isten népe számára alig van pusztítóbb a kijelentésdeficites prédikációknál. Az önmegerősítő szózatok pogány, militarista reminiszcenciák. Isten népét az Örökkévaló kijelentései erősítik meg, leleplezve szellemi elkényelmesedését. A Lélek szellem, azaz valóságos történés: megszólalás és elhallgatás, megjelenés és eltűnés, kiáradás és visszahúzódás, galamb és tűz. 

Ha azt valljuk, hogy a Szentírás korpuszával lezárult a közvetlen isteni kijelentések kora, hiszen „a Bibliában minden benne van”, bálványimádó nézeteket terjesztünk és Szentháromság-tagadók vagyunk. A nyelv a maga elképesztően nagyvonalú hajlékonyságával sem képes magába foglalni az Örökkévalót. A Könyvek könyve is csak visszfény.   

Veletek vagyok a világ végezetéig – ti nem vagytok velem. Gyertek ki hozzám. 

3.

A tábor az eltökélten és növekvő tudással felszított ellenségeskedések zárt tere. Faragott kövek és vasszerszámok állnak kézre, a nyelv a rituális gyilkosságok eszköze, a (köz)beszéd a harci cselekmények mintázatát mutatja. A „szilárd meggyőződések” a másik kirekesztéséhez és megszüntetéséhez szolgáltatnak biztos alapot. Az Evangélium megkövül, törvénykönyvvé színtelenedik. Ezen az úton hívő embernek lenni nem több, mint valamiféle ködös, nosztalgikus, valójában sohasem létezett múltban létezni.  

Az Örökkévaló megszólalása a kijelentés sátrában visszahelyez a saját jelenünkbe és megrázó valóságélményben részesít: önmagunk és a bennünket körülvevő világ kortársaivá válunk. 

4.

Nagy performansz a táborból való kimozdulás. Keresztelő János – aki a bibliai könyvet is jegyző performer próféták sorában a legeredetibbek közül való, legfeljebb csak Ezékiel és Ámos hasonlítható hozzá –, mintegy saját testében, vagy inkább lénye egészében hozza színre a kijelentés sátrát. A „sokaság kiment hozzá”. Előtte a próféta még szorgalmasan bejárta a Jordán folyó vidékét, és úgy tűnik, éppen vándorlásai alatt jutott arra a felismerésre, hogy a táborokon kívüli sivatagos tájat kell megszólalása helyéül választania. 

A tábor „sokaság”-fetisiszta és a statisztika, más szóval a nagy számok törvényének a megszállottja, nem is lehet más. Olykor maga az Örökkévaló jut arra a következtetésre, hogy a sokasággal nem érdemes „táborba szállni”: „Néped túl sok ahhoz, hogy kezébe adjam Midiánt”. 

Amint a „sokaság” kimegy Keresztelő Jánoshoz, megszűnik sokaságnak lenni. Radikálisan megváltozik a kontextus, az egyes ember kiszakad a tömegből és megszólíthatóvá válik. Akik „kimennek” hozzá, kijelentésben részesülnek. A kijelentés igazságbeszéd a táboron kívül, a táboron belül pedig értelmetlen és érthetetlen fecsegés. Puszta szóinfláció. 

5.

Igazságbeszéd, vagy mondhatjuk cselekvő állításnak. Az a nyelvi alakzat, ami „nem tér vissza hozzám üresen”. 

A cselekvő beszédhez lehetetlen semleges módon viszonyulni. Legjobban azok értik a Keresztelő felforgató kijelentéseit, akik börtönbe vetik és kivégzik. A gonosz szőlőművelők is tökéletesen megértik az Evangélium bejelentéseit, kitervelik hát nagy egyetértésben a közéjük érkező Örökös meggyilkolását. A folyamatok puszta megértése perverz etikai alapot szolgáltat az erő eszkalációjához, más szóval a tébolyodott vérontáshoz. 

Tanítványokká azok lesznek, akik nem elégszenek meg az üzenet megértésével, hanem készek az egész életükkel befogadni azt, átengedve magukat a kijelentés átváltoztató kegyelmének. Akik tehát felismerik magukban a gyilkost. Nincs köztes állapot, ez valóban egy egzisztenciális vagy-vagy.        

A tábor odahagyása, a kimozdulás, az eltávolodás erős, valóságos téttel bíró performatív esemény. A templom per definitionem a táboron kívül található. Kihív, mozgásban tart, a kijelentés iránti szomjúságunkat megtartva elégíti ki. 

6.

Áron és Mirjám súlyos konfliktusa Mózessel a táboron belül nem oldható meg. Az Örökkévaló „rögtön” kiküldi mindhármukat a kijelentés sátrához. Képzeljük el ezt a közös vándorlást az isteni megszólalás helyszínéig. Eltávolodnak a tábortól, „messze” mennek, saját igazságaik lépésről lépésre kétségessé válnak, indulataik lecsillapodnak, hallásuk kifinomul. 

Amikor az Örökkévaló kiküld a táborból, önmagához szólít. Megfoszt a saját erősségeinktől és támaszainktól, kiűzi szívünkből a szenvedélyes szeretetlenséget, a megszólíthatóság valóságos helyzetébe hoz. Nagy jelentőséggel bíró esemény, hiszen „valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba.” Elindulnak hárman a sátor felé, mialatt mindenki, az egész gyülekezeti közösség hátat fordít a saját sátrának. Lenyűgöző szépségű kinyilvánítása a közösségnek. 

Mirjámot poklossággal sújtja az Örökkévaló. De nem küldi ki előtte a sátorból. Nem vigyáz a sátor tisztaságának a megőrzésére. A templom nem a tisztaság, hanem a megtisztulás helye. A gyülekezet nem a tiszták, hanem a megtisztulni vágyók közössége. 

A templom az isteni megszólalás, az átváltozás és a valóságossá válás architektúrája.    

Mirjámnak meggyógyulásáig a táboron kívül kell maradnia. Mindig a kirekesztett kerül közelebb a kijelentés sátrához, nem a táborlakók.   

7.

„Menjünk ki tehát őhozzá [Jézushoz], az ő gyalázatát hordozva”: enigmatikus felszólítás. Csak annyi bizonyos, hogy nem a győzelmi zászlók lobogtatására szólít fel a kijelentés. Bizonyára nem is tudhatjuk, mire utal itt az Írás a maga szédületes mélységével. Annyit azonban tudván tudunk, hogy magunk mögött kell hagynunk a tábort, és kivonulásunk a gyalázkodás tárgyává tesz bennünket. 

Az isteni beszéd csak elvétve felfogható, a hozzánk szóló isteni személy azonban befogadásra vár. Az ajtó előtt áll, zörget, beszél hozzánk. A Megváltó cselekvő befogadása nélkül a hozzánk eljutó isteni kinyilatkoztatások az utolsó ítélet külsőségeivé válnak.  

A cselekvés nem a dolgok egyértelmű megértéséből és a hatások előrelátásából fakad, hanem a kijelentést tevő, bennünket megszólító személy iránti bizalomból. Ha nem „megyünk ki”, ha nem hagyjuk magunk mögött a tábort, bizonyosan nem részesülünk az átváltoztató és felszabadító kijelentés kegyelmében. 

Magyarázatokat gyártunk a kimozdulás helyett. Kifinomult technikákkal bírunk, hogy elhárítsuk a találkozást a Nagy Kívülállóval. 

Az emmausi tanítványok „egyetlen idegennek” nevezik a hozzájuk szegődött, feltámadott Megváltót. Tüneményes szóösszetétel. Amikor az egyházra mint az „idegenek és vándorok” kijelentés-függő közösségére gondolunk, akkor azt is fontoljuk meg, hogy önnön elfogadtatásunkra a világgal egyáltalán nem szükséges energiát pazarolnunk. Kimenni a megbélyegzetthez, a kitaszítotthoz, a kirekesztetthez, meglátogatni az „egyetlen idegent” semmiképpen sem metaforikus vagy szimbolikus beteljesítése az elhívásunknak.  

Beléptünk a performatív egyház korába, kevesebb szóra van szükségünk, mint talán bármikor. Ne késlekedjünk kimozdulni.