„A tengeri viharban nincsen ateista” ‒ interjú Rakonczay Gábor extrém sportolóval

Rakonczay Gábor idén az Atlanti-óceán átkenuzásával zárta le extrémsport-karrierjét. A többszörös rekorderrel arról beszélgettünk, hogyan értékeli életének ezt a szakaszát, és miként gondolkodik sikerről, célokról és a jövőről. Bujk-Földesi Tünde interjúja.

‒ Két hónapja már, hogy kikötöttél Antigua szigetén. Gondolatban visszatérsz még néha az Atlanti-óceánra?

‒ Ma például, amikor a következő könyvemhez írtam pár oldalt az útról, bevillantak emlékképek, de ez ritkán fordul elő. Jól sikerült az óceánátkelés, kereknek, lezártnak érzem, ezért nem töprengek rajta sokat. A korábbi expedícióim során előfordultak nem várt, olykor életveszélyes helyzetek, amelyek terheit egy ideig még cipeltem magammal. 2012-ben, az első transzatlanti kenuzás után például mindent újra kellett gondolnom; küzdelmes út volt, ami nem ért véget a kikötéskor.

‒ 2012-ben a világon elsőként kenuztad át az Atlanti-óceánt, idén pedig megismételted ezt a bravúrt. Miben különbözött egymástól a két kaland?

‒ Az elsőnél tapasztalat híján nem tudtam, hogy mekkora feladat elé nézek. Ezúttal viszont megfontoltabban álltam neki a kéthónapos útnak: minden szükséges dolgot beszereztem, és a hajót is jobb állapotba hoztam, mint legutóbb volt. Persze az ember mindig úgy érzi, hogy alaposan felkészült, de ez csak élesben derül ki igazán. Ennek a projektnek a szépsége és a nehézsége is egyben, hogy

csak a tudásomra és a hajón lévő dolgokra támaszkodhatom két hónapon át,

így kell megoldanom különböző helyzeteket. Az idei óceánátkenuzás egy életszakasz lezárása is volt; a sikerhez szükség volt a 2012-es út és az elmúlt 18 évem tapasztalataira egyaránt.

‒ Mi volt a legmeghatározóbb élményed a 75 nap alatt?

‒ A kikötés; a hajózásban ez olyan csúcspont, mint a vacsorán a desszert. Az óceánon szélsőséges helyzetben voltam, átéltem magasságokat és mélységeket is. Minden nap történt valami, amire azt mondtam, hogy már ezért megérte elindulni.

‒ Az út során mindennap bejelentkeztél a közösségi médiában. Egyszer arról írtál, hogy „világvége hangulat” tört rád, amiből tudatosan kellett kimásznod. Miből merítettél erőt az óceán közepén?

Hirdetés

‒ Megtanultam szabályozni az érzelmeimet és a gondolataimat. Ennek elsajátításában sokat segített a sport; például futás közben figyelnem kell, hogy a légzésem és a mozgásom is koordinált maradjon. A sportban egy bizonyos szint felett csak úgy lehet fejlődni és eredményeket elérni, ha urai vagyunk az elménknek. Persze vannak helyzetek, amelyek néha kibillentenek az egyensúlyból, de igyekszem minimálisra csökkenteni őket. Már gyerekként ráébredtem, hogy hatalmas perspektívák nyílnak meg előttünk, ha kézben tudjuk tartani a gondolatainkat; ha azonban hagyjuk elszabadulni őket, az olyan, mintha a lábaink külön életre kelnének, és helyettünk döntenék el, hova menjünk.

‒ Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek nemrég a Facebookon megosztott egy veled készült közös fotót, ezzel a szöveggel: „A tengeri viharban nincsen ateista”. Valóban nincs?

‒ Úgy gondolom, az ember nem értelmezhető Isten nélkül. Emberként az anyagi dolgok és az idő foglyai vagyunk, de a vallás, a hit lehetőséget ad túllépni ezeken a korlátokon. A világ sokkal összetettebb, mint amit érzékelünk belőle.

‒ A honlapodon azt írod, hogy „a félelem a barátod”. Hogy érted ezt?

‒ Az extrém sportban garantáltak a veszélyes helyzetek, amelyek félelmet váltanak ki a szervezetben. Ha megbarátkozom ezzel az érzéssel, és nem engedem, hogy leuralja a gondolataimat, akkor erőt kovácsolhatok belőle. Olyan, mint a fáradtság ellen a kávé: éberséget, összeszedettséget ad, ezáltal megnő a túlélés esélye.

‒ Az életed egy hosszú szakaszát zártad most le. Hogyan képzeled el a jövődet extrém sport nélkül?

‒ Az elmúlt 18 év nagyon izgalmas volt, megvalósítottam a gyermekkori álmaimat. Ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, új kihívásokat kell találnom. Elértem, amit eddig akartam, sokszor élet-halál döntéseket kellett meghoznom, és ezt nehéz lesz felülmúlni;

ebből a magasságból nagyot zuhannék, ha nem készültem volna tudatosan a befejezésre.

Ha az ember eléri a célját, és nincs előtte másik, akkor az addigi motiváció helyébe üresség és kiégés lép, ezért fontos látni, hogy merre tovább a következő évtizedekben. Ameddig eljutottam, az erős alapot ad a továbbiakhoz, például az ultrafutással kapcsolatban vannak terveim. Azt is tudom már, hogy mi lesz a következő projektem, de még nem árulom el.

‒ Fiatalként eredményes tájfutó voltál. Felmerült valaha, hogy a versenysportolói karriert válaszd?

‒ A versenysport nem nekem való, szeretem magamnak megszabni a kereteket. Egy expedíció esetén sok lehetőség a természeten múlik, de minden másról én dönthetek. A tájfutás részben megadta ezt a szabadságot. Amikor jöttek a sikerek, elgondolkodtam a folytatáson, de közben megkezdtem a művészeti tanulmányaimat, és a kettő együtt már soknak bizonyult.

A művészetet, a szellemi részt választottam.

Az első páros transzatlanti evezés aztán egyesítette számomra a két területet: miközben a testem dolgozott, átéltem azt a belső utazást, amit korábban rajzolás közben éreztem. Hosszú távon zsákutca lett volna, ha csak az egyik irányba indulok el, így azonban a sport és ‒ a hajótervezés révén ‒ a művészet is megmaradt az életemben.

‒ Sokan felnéznek rád a teljesítményed miatt. Neked van példaképed?

‒ Vannak, akik hatottak rám, többeket tisztelek az eredményeikért, de nincs olyan ember, akit utánozni szeretnék. Fontos számomra, hogy a saját utamat járjam, ezért olyan kihívásokat keresek, amelyeket előttem nem csinált még senki. Szerintem mindenkinek a maga feladatát kell megtalálnia és teljesítenie, ezzel tudjuk közösen előremozdítani a világot.

‒ Milyen szokásaid vezettek az eddigi sikereidhez?

‒ A saját életemmel foglalkozom, és tudom, hogy merre tartok, hova akarok eljutni; erre a belső képre nagyon vigyázok. Sokat járok moziba, de megválogatom, mit nézek. Azokat a történeteket szeretem, amelyek építenek; például ha a főhős elbukik, de feláll, és eléri a célját, az engem is motivál. Veszélyesnek tartom azonban, ha egy film instant, becsomagolva átadja azt az élményt, amire a való életben vágyom. Mondok egy példát: ha hősiessé szeretnék válni, és beülök egy Marvel-mozira, akkor a film alatt átélem, milyen szuperhősnek lenni, utána pedig már nem lesz olyan fontos, hogy küzdjek ezért az érzésért.

Ezt már gyerekként felismertem, ezért videójátékozás helyett inkább az erdőben bicikliztem;

nem akartam, hogy beszippantson a készen kapott, virtuális világ. Fontos, hogy az ember tisztán lássa a céljait. Ha valaki nem találja meg a maga feladatát, annak azt javaslom, tegye le a telefont. Túl sok információ vesz körül minket, könnyű belecsúszni a túlfogyasztásba. Sokan a közösségi médiában mások életét figyelik ahelyett, hogy a sajátjukkal foglalkoznának.

‒ Előadásokat tartasz cégeknek, magánszemélyeknek és karitatív alapon iskolákban, diákoknak is. Mit szeretnél átadni nekik?

‒ Azt tanácsolom, hogy ne várjanak tovább, kezdjenek el élni. Az élet itt és most, a jelenben zajlik. A tegnapi nap már elmúlt, csak annyira érdemes foglalkozni vele, hogy megnézzük, mit tanulhatunk belőle. A holnapot még nem ismerjük; a jelenben kell cselekedni. Felnőttként felelősek vagyunk az életünkért. Az ember maga állítja fel a legtöbb korlátját, majd később ezekre hivatkozik kifogásként. Már kis változtatásokkal is hihetetlen dolgokat érhetünk el; az életünk kulcsa a mi kezünkben van.