„A gyerekek sosem látott módon kíméletlenek egymással” – interjú Uzsalyné Pécsi Ritával

Agresszív óvodások, széteső családok és a teljesítménykényszer fojtó szorítása – Uzsalyné Pécsi Rita borús képet fest a mai gyerekek helyzetéről. Interjúnkból kiderül, hogy a neveléskutató miben látja a probléma gyökerét, és mit tehet a szülő a gyereke számára létfontosságú védőburok újraépítéséért, különösen a nyári szünet alatt.

– Sokat járod a Kárpát-medence oktatási intézményeit. Milyen állapotban látod a gyerekeket?

– Kirobbanni készülő feszültség, szorongás, lefojtottság vagy kilátástalanság van jelen a gyerekekben. Már az óvónők azt tapasztalják, hogy a gyerekek sosem látott módon durvák és kíméletlenek egymással. Bár csúfolódás vagy klikkesedés mindig is létezett, a mostani helyzet sokkal erőteljesebb. Emellett félelmet látok a gyerekekben, és leginkább azt, hogy nincs emberük, akihez fordulhatnának.

– Mi ennek az oka? A hibát a családban kell keresni?

– Sok család szétroncsolódott, és ez mélyen érezteti a hatását. A legtöbb gyereknek otthon nincs olyan bizalmi szigete, amelyben rendszeresen beszélgetnének. Nem elég a gyereket faggatni, hogy „mi volt ma?”, ha közben nem látja azt a mintát, hogy a szülei is beszélgetnek egymással vagy a nagyszülőkkel, és van baráti körük, kisebb közösségük is, ahová mindannyian beletartozhatnak. A családok jellemzően atomizálódtak, sok helyen a családtagok is elidegenedtek egymástól. Ez az elsődleges védőburok nagyon hiányzik.

– Azért sok családban beszélgetnek a szülők és a gyerekek, például közös étkezésekkor.

– Igen, de ott miről szól a beszélgetés?

Sok esetben arról, hogy a szomszéd hülye volt, vagy az ukránokról, az oroszokról – ennek a gyerekek mind a részesei.

Megtanulják azt a mintát, hogy bárkiről bármit lehet mondani, gondolni, híresztelni. Óriási felelősségünk van abban, hogy mit mondunk a távollévőkről egy családi vagy iskolai helyzetben. Egy fintor, egy hangsúly a kolléga munkájáról, hogy „ja, persze…” – ezek a rejtett üzenetek mind a bizalmat rombolják.

Hirdetés

– Mennyire súlyosbítja a helyzetet az oktatási rendszer vagy a politikai közbeszéd?

– A gyerek mindig a tünet hordozója. Ma már nemcsak a szülei problémáit hordozza, hanem a teljes, rendkívül kíméletlen közéletét is. A gyerekek azt látják a felnőttektől, a politikai kommunikációban is oda-vissza, hogy bárkiről bármit lehet mondani, híresztelni. Eközben az oktatási rendszerben „mérgező teljesítményprésben” vannak, folyamatosan azt a visszajelzést kapják, hogy „nem vagy jó, nem vagy elég jó”. Ha valaki nem érzi értékesnek magát, jönnek a pótcselekvések. Például beléd rúgok, és rögtön látom, hogy hatékony voltam. Ez a levezetett feszültség, és az áldozat közben nem talál támaszt. A hiba tehát nem elsősorban az oktatási, hanem a nevelési rendszerben van, ami tulajdonképpen nem vagy csak imitt-amott működik.

A legégetőbb hiány az érzelmi intelligencia fejlesztése terén van.

Még mindig nincs a helyén a művészeti nevelés, a természettel való kapcsolat, a kötődésképesség, a játék…

– A család és az iskola mellett mekkora szerepe van mindebben a digitális világnak és a médiának?

– Hatalmas. A gyerekeknek szükségük van állandó, építő és nevelő burokra, amíg belül megszilárdulnak. Ebbe a burokba azonban ma már minden kontroll nélkül beömlik a képernyők világa. A mérgező környezet kialakulásához nem kell, hogy a szülők öljék egymást – elég, ha van a lakásban több képernyő és a gyerek zsebében telefon. Még ha csak mesét néz is, a gyorsaság, a rengeteg szín, a szimbólumrendszer egy fejlődő idegrendszerre sokkoló hatást fejt ki. Tisztában kellene lennünk vele, hogy ha egy gyerek csak a magyar népmeséket nézné a képernyőn – ami ugye messze nem a valóság –, már az is sok volna. Az így keletkezett feszültségnek pedig, nem beszélve a függőség veszélyéről, valahol ki kell jönnie: vagy a másik gyereknek megy neki, vagy a falnak, vagy önmaga ellen fordul.

– Tapasztalatod szerint a pedagógusok mennyire vannak felkészülve a kríziskezelésre?

– Úgy látom, nemigen van erejük, nincs „szabad vegyértékük”, amivel befogadhatnák az egyre nagyobb számú problémás gyereket. Emellett a pedagógusok is présben vannak.

Például a tanárok új teljesítményértékelési rendszerében a szülők név nélkül írhatnak véleményt róluk. Ennek mi az üzenete?

Biztos, hogy nem az összefonódást, a bizalom légkörét építi a család és az intézmény között, hanem a névtelen sárdobálást. Hiába írjuk le, hogy „fogjunk össze”, ha a rejtett üzenetek – amelyek hatékonysága 80 százalékos – éppen az ellenkezőjét sugallják. Egy szorongó tanár, aki attól fél, hogyan értékelik, nem tud hatékonyan tanítani sem – de ez a rendszer ennél sokkal több kárt okoz.

– Mit tehet a család, a szülő, akár a nyári szünetben, hogy javítson a helyzeten?

– Talán a legfontosabb a sok beszélgetés, a közös játék, és minden olyan tevékenység, amely képes felépíteni a bizalmat. A jelenlét a valóságos kapcsolatokban, a természetben, egymás világában, örömében-bánatában. De ezek ne célzott, „mondvacsinált” alkalmak legyenek. A bizalom nem a kötelességteljesítésben, hanem a szabadon együtt töltött időkben születik meg.

Egy párnacsatában, a közös strandolásban, a közös tevékenységben, ahol van idő „mellesleg” beszélgetni.

Hiányoznak a „lassan járó, vidám idők”, amikor csak úgy együtt vagyunk! A gyereknek azt a tapasztalatot kell megélnie, hogy „jó veled lenni” – fagyizni, biciklizni, lepkéket kergetni. A kevésbé terhelt időszakokban van lehetőség arra, hogy megteremtődjön a személyes egymásra figyelés talaja. Meséljünk családi történetekről, amelyekre év közben nincs idő. Az a gesztus a lényeg, hogy a szülőt őszintén érdekli, mi történt a gyerekével, mi foglalkoztatja, miről álmodott. Ha ez a „beszélgethetés légköre” megvan, ha a gyereknek van tapasztalata arról, hogy figyelnek rá, akkor szólni fog akkor is, amikor valami súlyos dolog történik vele. Ha ez az alapozás hiányzik, nem várhatjuk el, hogy krízishelyzetben, amitől esetleg szégyelli magát vagy fél, hozzánk forduljon.