Aláírni „Brüsszel háborús tervei” ellen – újjáéled a szocializmus papi békemozgalma?

Pár órával azelőtt, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közleménye hangsúlyozta: az egyház nem kíván részt venni a kampányban, megjelent a hír, hogy a testület egyik tagja csatlakozott a Fidesz háborúellenes kezdeményezéséhez. Miért hozza ez kínos helyzetbe az MKPK új elnökét, Székely Jánost, és az eset mennyiben idézi fel az államszocializmus papi békemozgalmát?

„»Ide olyan papokat várnak, akik elő akarják segíteni a társadalmi igazságosságot, a békét, az állam és az egyház kiegyensúlyozott kapcsolatát.« Ezt természetesen sok pap akarta. És

néhányan nem vették észre, hogy valójában a párt saját eszközeivé (…) akarja tenni őket.”

E mondatokkal az 1950. augusztus 1-jén kommunista nyomásra megalakult Katolikus Papok Országos Békebizottságát jellemezte Tomka Ferenc egykori káposztásmegyeri plébános 2003-ban az Új Emberben. Szavait, illetve az idén épp 75 éve létrejött mozgalom rossz emlékét azért érdemes feleleveníteni, mert ma – még ha más környezetben is – a kormány hasonló természetű kihívás elé állítja az egyházakat. Számtalan jelét tapasztalhatjuk, hogy a kabinet miként próbálja nyílt támogatásra bírni a felekezetek vezetőit, nem egy esetben sikerrel, lásd például Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök csatlakozását a nyilvánvalóan kampánycélokat szolgáló Szuverenitásvédelmi Digitális Polgári Körhöz.

Mivel azonban a szentszéki dokumentumok és az egyházjogi paragrafusok egyaránt tiltják a közvetlen politikai szerepvállalást, a kormány az egyházi vezetőket igyekszik áttételes módon bevonni a kampányba. Az ukrajnai háború idején ezt szolgálja a béke szlogenje melletti közös kiállás, melynek friss példájaként a Fejér megyei közgyűlés fideszes elnöke, Molnár Krisztián pénteken a Facebook-oldalán négy fotót osztott meg, a következő szöveggel: „A legmegtisztelőbb támogató aláírás… Excellenciás Spányi Antal megyéspüspök úr a mai napon támogatói aláírásával is kifejezte, NEM-et kell, hogy mondjunk Brüsszel háborús terveire. Püspök Atya mindig is az emberi életek védelmezése és a BÉKE pártján állt, hálásan köszönjük személyes példamutatását! Mi pedig – e téren is – kövessük minél többen ő excellenciája példáját és mi is írjuk alá a Fidesz országos aláírásgyűjtő ívét, s közösen mondjuk NEMET a háborús tervekre! Csak a BÉKE!”

Ahogy az elnök szavaiból és az íven látható pártlogóból is egyértelmű, politikai kezdeményezésről van szó, mely ráadásul nem általában a béke védelmében, hanem „Brüsszel háborús tervei” ellenében született, hézagmentesen illeszkedve a kormánypártok harsány kampányüzenetéhez. Pedig egy sor szentszéki dokumentum, például a papi szolgálatról és életről szóló határozat kimondja: „Papok sohasem állhatnak valamilyen ideológiának vagy pártnak a szolgálatában, hanem, mint az evangélium hirdetői és az egyház pásztorai, Krisztus teste gyarapításán fáradozzanak” (Presbyterorum ordinis n.7.). Ugyancsak beszédesek Erdő Péter bíboros Egyházjog című kézikönyvének sorai: „A Kléruskongregáció 1982. III. 8-i nyilatkozata (…) külön is

tiltja a klerikusoknak egyrészt a politikai egyesületekben való részvételt, még akkor is, ha azok látszatra a béke, a társadalmi haladás vagy az emberiesség előmozdítására alakultak.

Az ilyenek ugyanis megoszlást és ellentétet hozhatnak létre Isten népe körében, szembefordíthatják a papokat főpásztorukkal és egymással, és ezzel zavarják a papi küldetést és az egyházi közösséget” (193. o.).

A pártpolitikai indíttatású békemozgalomhoz történő csatlakozás ráadásul kellemetlen helyzetbe hozta a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptemberben megválasztott új elnökét is. A székesfehérvári egyházmegye főpásztora épp ugyanazon a napon írta alá a Fidesz ívét, amikor a Székely János vezette testület állandó tanácsa – üdítően új hangvételű, a korábbiaknál kiegyensúlyozottabb – nyilatkozatban foglalt állást egy közéleti kérdésben (a gyónási titok védelmében), benne a következő kijelentéssel:

„Hangsúlyozzuk papjaink, minden hívő ember és a társadalom felé, hogy nem vagyunk politikai szervezet, a kampányban nem kívánunk részt venni.”

Márpedig a Molnár Krisztián által megosztott fotóknál látványosabban nemigen lehetett volna felmutatni, hogy a fenti mondat 2025 Magyarországán nem tud teljeskörűen érvényesülni.

Természetesen minden egyházi szereplőnek, köztük papoknak, püspököknek is lehet pártpreferenciájuk; igaz, utóbbiak politikai véleménynyilvánítási szabadságát – egy nagyobb jó érdekében – az idézett egyházi előírások korlátozzák. Az is egyértelmű, hogy az apostolutódok vállát nagy felelősség nyomja, hiszen számos intézményt kell fenntartaniuk, és ehhez nyilván kompromisszumokat kell kötniük a forrásokat jórészt biztosító állami tisztségviselőkkel, úgy is, mint a történelmi kegyúri jog mai gyakorlóival. Nagy művészet azonban mindezt úgy tenni, hogy közben egyértelműen éreztessük: közéleti kérdésekben egy autonóm szervezet autonóm képviselőjeként, nem pedig a kormány iránti lekötelezettségből szólalunk meg. Az is

Hirdetés

kérdés, hogy egy ilyen aláírás jottányit is előremozdítja-e a béke, illetve az egyház, Krisztus ügyét, vagy csak a keresztény közösségre vetíti ismét a politikai elköteleződés árnyékát, további károkat okozva hitelességben, presztízsben.

Nem szólva arról, hogy a magyar kormány idehaza a harcias propagandájával, a békétlenség hatalomtechnikai célú fenntartásával, sőt kiélezésével a legkevésbé sem a zászlóra tűzött jelszót szolgálja. Ha pedig úgy áll a helyzet, ahogy többen mondják, hogy ma már nemcsak azért járhat állami forintmilliárdokban mérhető retorzió, ha valamely egyházi vezető kormánykritikát merészel megfogalmazni, hanem akkor is, ha a nyomásnak ellenállva vonakodik nevét adni valamely kampánykezdeményezéshez, az rémisztő látlelet arról, hova jutottak a közállapotaink.

Ebből a szempontból tanulságként érdemes felidézni, hogy hivatkozott írásában Tomka Ferenc miként értékelte a kormány által újjáéleszteni szándékozott papi békemozgalom tevékenységét: „Nagyon figyelemre méltó Lénárd Ödön atyának – a Magyarországon leghosszabb időt, közel tizenkilenc évet börtönben töltött és hitvalló papnak – a véleménye. Ő arra figyelmeztet, hogy az egész elmúlt időszakkal kapcsolatban egyházunknak, a papságnak és a keresztényeknek is (egy benső lelkiismeret-vizsgálatban) fel kellene tennünk a kérdést: Hűségesek voltunk-e hitünkhöz? Hittünk-e igazán Isten erejében? Az egyházi kompromisszumokat nem az okolta-e meg, hogy a teljes Istenre hagyatkozás helyett emberi, anyagi (állami) biztosítékokat kerestünk?”