Mit árul el rólunk, ahogy állatainkkal bánunk?

Hogy tud valaki lemondani a kilencéves kutyájáról, és miért él még mindig több ezer állat láncra verve? A Szent Ferenc Állatotthonban több mint harminc éve foglalkoznak testileg-lelkileg sérült, elhagyott ebek rehabilitációjával. Merza Ritával, a menhely vezetőjével a hazai állattartás valóságáról és a felelősségről beszélgettünk, de szóba került, miért tudatlanságból fakad a legtöbb állatkínzás.

A Pest megyei nagyközség, Inárcs határában, porzó homokbuckák közt gyötrődő akácfák soványka árnyékában áll egy kicsi tanyaház, a Szent Ferenc Állatotthon Alapítvány telephelye. Ócsa külterületén vagyunk, lakott helyektől távol – csendes, fülledt a nyár. Miután az érkezésemet jelző csaholás elhal, az álmosító forróságban csak egy-egy loccsanás hallatszik néha: valamelyik kutya beleiszik vagy csobban egyet a vízzel feltöltött húsosládák, kiszuperált műanyaghomokozók egyikébe – beszélgetésünk idején épp 118 gazdátlan kutya és 18 cica éldegél békés egyetértésben.

Harminc év tapasztalatával a háta mögött Merza Rita már jól tudja, kit kivel lehet összezárni, vagy éppen kit kitől szükséges elszeparálni a nyugalom érdekében. A házban téglafallal elválasztott boxokban lábadoznak a műtött és a rehabilitáció alatt álló, lelkileg sérült, agresszív, vagy épp nagyon félős kutyák, de van egy picike macskaszoba is.

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”

Az alapítvány történetét megismerve évtizedeket utazunk vissza az időben. Merza Rita tízéves volt, amikor az egyik barátnője nagymamájának kerti fészerében állatvédelmi klubot szervezett. A lelkes klubtagok – ő és a barátnője – egyik akciója az volt, hogy kézzel írt, részletes felvilágosító leveleket dobáltak a szomszédok postaládáiba a helyes állattartásról. Nem is csoda ez, hiszen Rita beleszületett az állatmentésbe: édesanyja, Merza Henriett német dogokat és magyar agarakat tenyésztett, és minden elárvult élőlény számára nyitva volt a szíve. „Tücsköt-bogarat, kidobott kismacskát, mindent hazavihettünk. Az osztálytársaim mindig áradoztak, hogy mennyire jó fej anyukám van, hogy ezt engedi. Akkor még nem értettem, hogy mi a különleges ebben, nekem természetes volt.”

Rita és húga még tizenévesek voltak, amikor Henriett létrehozta az állatok védőszentjéről elnevezett alapítványt, ami kezdetektől közös, családi álom volt.

Édesanyjuk fájdalmasan korai halála után a testvérpárra maradt az állatotthon, amelyet ma már Rita és lánya, Balla Réka vezet, miközben Rita húga, Heni az Agár Fajtamentés Alapítvánnyal viszi tovább édesanyjuk örökségét.

Ezek vagyunk?

A Szent Ferenc Állatotthon Alapítvány ma Ócsa, Inárcs, Újhartyán, Kakucs és Dabas önkormányzatával áll szerződésben – fő profiljuk, hogy ebben a térségben összeszedjék az utcán kóborló, chip nélküli kutyákat, és ideiglenes szállást biztosítsanak a hatóság által elkobzott állatoknak. Két hét után, ha a gazda nem keresi őket (és szinte sosem keresi), megkezdődik az oltási programjuk, ivartalanításuk, és örökbe fogadhatóvá válnak. A legtöbb kutya az utcáról érkezik az otthonba.

„Ezeknek a kutyáknak a többsége láncos kutya volt, a lánc nyoma még hónapokig látszik a nyakukon. Jogszabály szerint Magyarországon nem lehet tartósan kikötve tartani kutyát, de azt tapasztaljuk, hogy ezt a törvényt még itt, Pest megyében sem tartják be. Sajnos ez Magyarország, ezek vagyunk mi” – mondja Rita kesernyés éllel, miközben néha beles az asztal alá. A lábunknál egy kis zsemleszínű, félvak jószág, Palkó heverészik, aki maga is hét évig élt láncon. Másfél éve hozta ide a gazdája, mert már nem kellett neki. Békésen szunyókál, álmában néha mélyeket szusszan. Nehéz elhinni, de másfél éve még életveszélyes volt, mindenkit megtámadott. „A lelkileg ennyire sérült kutyák rehabilitációja akár egy-két év is lehet. Sokat kell sétálni, játszani velük, jutalomfalatokkal és sok türelemmel kézhez szoktatni, és fokozatosan szocializálni a többi kutyához.

Nekem őket a legnehezebb elengedni, akkor is, ha tudom, jó gazdának adom őket.”

Amikor arról kérdezem Ritát, hogy érzékel-e pozitív változást az évtizedes gyakorlatban, – hisz az 1998. évi XXVIII. kerettörvény, majd a legújabb, teremtésvédelmi felütésű állatvédelmi törvény azért mutat progresszivitást – a véleménye ismét lesújtó: „Találkozom segítőkész emberekkel, hozzánk is rengetegen járnak hétvégente kutyát sétáltatni, mégis csak picike változást észlelek, főleg a városi kutyák esetében. Sokan tényleg családtagként tekintenek a háziállataikra, de sajnos az alapvető hozzáállás nem sokat változott. Vidéken még mindig sok a láncon vagy kennelben tartott kutya. A legfőbb probléma pedig, hogy nem úgy kezelik őket, mint egy társállatot, hanem mint egy tárgyat.”

Ez a hozzáállás abból is látszik, hogy Palkóhoz hasonlóan rengeteg kutya kerül az állatotthonba azért, mert egyszerűen meg akar szabadulni tőle a gazdája. „Például mert költöznie kell, elveszítette a munkáját, gyereke születik; mindig van valami ok. Tegnap két kutyus, egy kilenc éves testvérpár került be hozzánk így. Nehéz ezt megérteni, cserbenhagyásnak érzem, hogy valaki így el tudja hagyni az évekig szeretett állatát. Már sok mindent láttam, ritkán szoktam meglepődni, de azt mindig elmondom: nagyon bízom benne, hogy ennek az embernek nem lesz több állata. Gyakran ígérik, hogy ha a helyzetük rendeződik, visszajönnek, de a fogadkozások ellenére ilyenre még sosem volt példa.”

Hirdetés

Csak átgondoltan

A közösségi médiában is sokan keresnek új, szerető gazdit az állatuknak, nyugtatva a lelkiismeretüket, hogy lám, felelősen járnak el. Rita hangsúlyozza, hogy nem tudja őket elítélni, de a magánszemélyeket nagyon nehéz leinformálni. Ő már szinte hangról, néhány mozdulatból, abból, ki hogyan közelít a kutyához, képes megmondani, az illető jó gazda lesz-e. Ha valaki ivaros, fajtatiszta kutyát szeretne továbbadni, nagy esély van rá, hogy nem szerető gazdinál, hanem egy szaporítónál köt majd ki az állata.

Ritát hallgatva azon tűnődöm, vajon mit nem gondolunk át, amikor kutyát, macskát fogadunk az otthonunkba? A nyilvánvaló szükségletek, az élelem, a biztonságos fekhely biztosítása mellett számtalan költség terhel egy állattartót – kutyáknál például a 2013 óta kötelező chip, vagy az évenkénti veszettség elleni oltás ára. Macskák esetében ez utóbbi nem kötelező, de kétévente erősen javallott, de az ivartalanítás díját is észszerű bekalkulálni. Félévenkénti féreghajtással és élősködők elleni védekezéssel is számolnunk kell, de bármikor felmerülhetnek előre nem látható orvosi költségek is. Bár az anyagi része is nehéz, Rita tapasztalata az, hogy sokan leginkább az állattartás felelősségét nem gondolják át:

„Időben és felelősségben nagyon hasonló ahhoz, mintha lenne egy kisgyerekünk; rendszeresen gondoskodni kell róla, élete végéig, ami egy kutya esetében akár 16-18 év is lehet.”

Ritáék felnőtt kutyákat két hét, kölyökkutyákat egy hét próbaidő után adnak örökbe, de az egész ismerkedési folyamatot megelőzi egy részletes kérdőív kitöltése, ami segít a leendő gazdának átgondolni, hogy például ki tud-e majd venni egy szabadnapot azért, hogy a kutyája ne legyen egyedül első nap az új környezetében. „Van, akit már ez a kérdőív is felháborít: ő nem fog ötven kérdésre válaszolni. Semmi baj – ha valaki ennyire türelmetlen, annak egy kutyához sem lesz türelme. Olyan is előfordul, hogy beküldi a kérdőívet, majd amikor visszahívjuk, kiderül, hogy már meggondolta magát, és nem szeretne kutyát.”

„Szívünk csak egy van”

Bár a Szent Ferenc Állatotthonba olyan kutyák is kerülnek, akiket kifejezetten bántalmazás vagy rossz tartási körülmények miatt koboztak el – mint például a hírhedett gyömrői menhelyről ide került állatok –, Rita szerint a médiában látott, szadisztikus állatkínzási esetek szerencsére ritkán fordulnak elő. A leggyakoribb, tényleges napi tapasztalatuk az, hogy az állatkínzás leginkább tudatlanságból történik. „Aki kutyaház nélkül, láncon tart egy állatot a téli hidegben, abban nincs semmi együttérzés egy másik lény felé. Gyakran az ilyen embereknek a saját életük is annyi nehézséggel teli, hogy már nem tudnak egy másik élőlényre is tekintettel lenni.”

Ferenc pápa megkapó líraisággal fogalmazza meg ezt Laudato si’ kezdetű enciklikájában: „Amikor a szív valóban nyitott a világot átfogó közösségre, semmi és senki nincs kizárva ebből a testvériségből. Következésképpen az is igaz, hogy a közöny vagy a kegyetlenség a világon élő többi élőlénnyel szemben valamiképpen mindig kihat arra is, ahogyan a többi emberrel bánunk.

Szívünk csak egy van, és ugyanaz a nyomorúság, amely rávesz egy állat bántalmazására, hamarosan megmutatkozik a többi személlyel való kapcsolatban is.”

Ma már kutatások sora foglalkozik azzal, hogy komoly összefüggés áll fenn az állatok és az emberek ellen elkövetett erőszakcselekmények között. Aki egy állatot képes bántani, az jó eséllyel nem áll meg itt – emiatt is fontos volna, hogy ha egy állattal szemben méltatlan bánásmódot tapasztalunk, tegyünk bejelentést a helyi jegyzőnél, aki az állategészségügyi hivatallal együtt intézkedik, legyen szó illegális kutyaszaporítókról, vagy rendszeresen utcán kóborló ebekről. Ha egy állat jól láthatóan életveszélyben van, ugyanúgy tárcsázhatjuk a 112-t, ahogy egy ember esetében is, és a rendőrségnek ugyanúgy kötelessége közbelépni is.

„Ma benne élsz minden teremtményben”

Beszélgetésünk eredeti időpontja egy lakossági bejelentés miatt csúszott, ám a vizsgált helyszínen a kutyák a csapat korábbi kitartó edukációs munkájának hála meglepően jó, rendezett körülmények között éltek. Ahhoz, hogy ez ne csak ritka kivétel legyen, Rita szerint rengeteg olyan kezdeményezésre lenne még szükség, mint amilyen a Magyar Falu Program 2021-es ingyenes ivartalanítási akciója volt.

De az is hathatós lenne, ha legalább a kötelező oltások, a chip és az ivartalanítás költsége megfizethető volna. „Sok állatorvos elképesztő árakon dolgozik, az alapítvány legnagyobb kiadásai is az orvosi költségek, pedig a Magyar Állatorvosi Kamara maximalizálhatná ezeket. Néhol valamibe beszáll az önkormányzat, Nyugat-Európában pedig már látjuk, hogy a magas pénzbüntetés is működik: ugyanaz a következetes szigor szükséges a felelős állattartás megszegőivel, mint mondjuk a gyorshajtókkal szemben.”

A felelős állattartás ismérvei Rita szerint nem merülhetnek ki abban, hogy az alapvető létszükségleteket és az állategészségügyi minimumot garantáljuk, hanem azt is magukban foglalják, hogy az állatot élete végéig úgy tartjuk, hogy jól is érezze magát. „Tőlünk északabbra és nyugatabbra a kutyák már családtagok, de ha délebbre vagy keletebbre megyünk, néhány kivételtől eltekintve már sokkal kevésbé tekintik őket érző lénynek. Szerintem mi valahol a két mentalitás között helyezkedünk el.”

Merza Rita meglátását erősítik Kubinyi Enikő – az ELTE Etológia Tanszékének vezetője –  szavai, hisz miközben majdnem 1 milliárd kutya él a földön, ezek négyötödének, közel 800 millió állatnak nincs gazdája, az utcán élnek. Délen, a Balkánon, Indiában, Afrikában és Dél-Amerikában szinte csak ilyen pária kutyákat találunk. Ma minden második magyar háztartásban él kutya, nagyon sokan urbanizált környezetben. Rita szerint óriási tévhit, hogy kutya csak kertes házba való, sőt: „Aki lakásban tart kutyát, annak jó esetben napi háromszor le kell vinnie sétálni; legalább ilyenkor kapcsolatba lép, foglalkozik az állattal. Aki kertben tartja, hamar eljut oda, hogy ott a nagy kert, futkározzon egyedül.

A lakásban tartott kutyák sokkal szocializáltabbak, mert egyértelműen családtagnak tekintik őket, és nem kerti tartozéknak.”

„…hogy szereteted eszközei legyünk minden élőlény számára ezen a földön”

A nyugati világban az állattartás közegészségügyi szempontjai valamennyire mindig kézenfogva jártak embertársaink és saját magunk felé támasztott morális elvárásokkal is, és ma már egyre többen tartjuk fontosnak, hogy etikai és állatvédelmi szempontok is megjelenjenek a törvényalkotásban, és az erre épülő gyakorlatokban. Az állatvédelem sok száz éves történetre tekint vissza, és bár ez még néhány évtizede is vitatott volt, talán idővel egyre inkább érző lényekként tekintünk majd az állatokra. Merza Rita 21. századi tapasztalatait látva könnyen elképzelhetjük, mekkora megrökönyödést kelthetett 800 éve az állatok védőszentjeként tisztelt Assisi Szent Ferenc, amikor testvéri szeretettel, Isten érző teremtményeiként oltalmazta az élőlényeket. Példája – ahogy arra Ferenc pápa is emlékeztet – a mai napig megmutatja, hogy a természetért való aggódás, a szegények iránti felelősségvállalás és a belső béke elválaszthatatlanok egymástól.

Merza Rita édesanyja nem véletlenül választotta Szent Ferencet alapítványa névadójául: az Állatotthont három generáció óta szolgáló család az elmúlt évtizedekben bebizonyította, hogy méltók ehhez a névhez. Példájukból és tapasztalataikból mindannyian csak tanulhatunk.