A Dunában keresztelte meg tizenéves lányait a budapesti anglikán lelkész

Az amerikai születésű Dan Culbertson a családjával Magyarországon él. Júniusban szentelték a Szent Margit Anglikán Episzkopális Egyház lelkészévé. Néhány héttel később egyik első papi szolgálataként Nagytéténynél megkeresztelte a lányait a Dunában. Interjú a Jézus melletti tudatos döntésről és a baptista/anglikán hagyományról.

– Először kérdezhetlek arról, hogy téged mikor és hol kereszteltek meg?

– Anacortesben, Washington államban, abban a baptista templomban, ahol az apám felnőtt, és amelynek tetőfedésében a nagyapám is segédkezett. Pontosan nem emlékszem, hány éves voltam – talán 15.

– Tehát a családodban hagyomány, hogy a keresztséget nem csecsemőkorban kapja meg valaki, hanem később, személyes döntés eredményeként?

– Igen. A baptista hagyomány szerint a keresztséget akkor szolgáltatjuk ki, amikor valaki felnőttként eljut a hitre, és maga dönt úgy, hogy meg szeretne keresztelkedni.

– Szüleid misszionáriusok voltak, de csak 16 évesen lettél elkötelezett hívő. Korábbi blogbejegyzésedben érzékletesen írtál arról a helyzetről, amikor Albániában veszélyben forgott az életed, és feltetted a kérdést: érdemes meghalni a kereszténységért? A történteket inkább logikus döntésként, vagy megtérést jelentő lelki élményként élted meg?

– Soha nem kételkedtem Isten létezésében. Mindig kereszténynek tartottam magam, míg rá nem jöttem, hogy valójában nem Istenért élek, hanem önmagamért. Albániai élményem ráébresztett, hogy választanom kell. Vagy azt mondom, hogy nem Istenért, hanem magamért akarok élni – ami azt jelentené, hogy már nem vagyok keresztény –, vagy keresztény akarok lenni, ekkor viszont teljesen átadom magam Istennek. Ez a tapasztalás nyitotta fel a szemem.

– Hány évesek a lányaid, Anna és Evangelina?

– Anna 14, Evangelina 10. Van egy középső gyerekünk is, Peter, akinek a templomi keresztelőjét szeptember végén tartjuk.

– Össze tudnád foglalni röviden azt a lelki utat, ami a keresztelőhöz vezetett?

– Feleségem az amerikai episzkopális egyházban, vagyis az anglikán közösségben nőtt fel, tehát csecsemőként megkeresztelték. Amikor a gyerekeink megszülettek,

én baptistaként nem álltam készen arra, hogy azon nyomban megkereszteljük őket.

Mire eljutottam erre, már nem voltak csecsemők, de még mindig túl fiatalok voltak ahhoz, hogy maguk dönthessenek. Így megvártuk, amíg elég idősek lesznek. Közben folyamatosan kérdezgettek a keresztségről – főleg azért, mert részt akartak venni az úrvacsorán a templomban, mint a többiek.

– A legtöbb keresztény felekezetben a keresztségre a születés után kerül sor, mert a szülők fontosnak tartják, hogy fiuk vagy lányuk mielőbb Isten gyermeke legyen, és ne maradjon sokáig „pogány”. De ha a keresztség tizenévesen történik, mi értelme a hasonló életkorban esedékes konfirmációnak?

– Ez nehéz kérdés. Ha valakit csecsemőként keresztelnek meg, a konfirmáció az az alkalmom, amikor az illető megvallja a hitét, és a keresztény közösség öntudatos tagjává válik. Én viszont abban nőttem fel, hogy a Krisztus követése melletti döntés megerősésére a keresztség szolgál. Később elkezdtem jobban megérteni a katolikus és az anglikán felfogást a csecsemőkeresztségről; azt, hogy ezen alkalommal az újszülöttet Isten családjába fogadják.

De azt sohasem mondanám, hogy ha valakit megkeresztelünk, azzal automatikusan kereszténnyé válik.

Ehelyett úgy fogalmaznék: befogadtunk téged a családba, elindultál az üdvösség felé vezető úton, és reméljük, hogy egyszer majd te is kimondod az öntudatos döntés szavát. Szerintem fontos, hogy mindenki személyesen jusson erre az elhatározásra. Életed egy pontján ki kell állni és azt mondani: „Ezt akarom!”. Hogy ez vízbe merítés vagy konfirmáció keretében, a püspök kézrátétele formájában történik-e, számomra kevésbé fontos – amennyiben egy adott pillanatban tudatosan, a nyilvánosság bevonásával hozod meg a döntést.

– Lányaid hogyan állnak a konfirmációval?

– Amikor megkérdeztem Annát, hogy szeretne-e a közeljövőben konfirmálni Bécsben, lelkesen igent mondott. Ha egy püspök jelen lett volna, valószínűleg a keresztséget és a konfirmációt ugyanazon szertartás keretében tartjuk meg. Egy bizonyos életkorban miért ne lehetne együtt végezni őket? Elvégre mindkét esetben ugyanarról nyilatkozol.

– Mennyire gyakori az anglikán hagyományban, hogy a keresztelést templomon kívül, mi több, egy folyóban tartják?

– Előfordul. Előzetesen azért kikértem a püspökünk véleményét, ő pedig azt mondta: „Minden további nélkül – ez nagyszerű lenne. Küldjetek majd fotókat, alig várom, hogy lássam őket!”

– Kinek az ötlete volt a Duna?

– Annáé. Az egyik ok, amiért a keresztelést a tervezettnél későbbre halasztottuk, az volt, hogy teljes alámerítkezést akart.

Amikor megkérdeztem, miért, azt felelte, a Krisztussal történő meghalás és feltámadás szimbolikája miatt.

A fej leöntése vagy a vízzel meghintés inkább a megtisztulás gondolatát közvetíti, és kevésbé a halál, illetve a feltámadás motívumát. Maga a „baptismo” szó is azt jelenti, hogy alámerítés. Azt mondtam, rendben, keressünk egy alkalmas helyet. Egyik barátját a Dunában keresztelték meg, és ennek nyomán kérte, hogy tegyük mi is ott.

– Hogyan éltétek meg a szertartást?

– Gyönyörű, megindító alkalom volt Európa és Budapest emblematikus folyójának nagyon szép partszakaszán, Nagytétényben.

– Mindössze néhány héttel korábban szenteltek pappá. Hogyan élted meg, hogy egyik első szolgálatodként a lányaidat keresztelted meg?

– Mélyen megérintett. A szentelésem előtt nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán érezni fogok-e bármi különbséget.

A püspök a fejedre teszi a kezét, imádkozik – de változik-e ezzel bármi?

Meglepődtem, hogy valóban azt éreztem: valami más lett, Isten új módon használ engem. És csodálatos élmény volt, hogy elsőként a lányaimat keresztelhettem meg, a feleségem, Rachel jelenlétében.

– Említetted, hogy Petert néhány hét múlva templomban keresztelitek meg. Miért nem a Dunában?

– Nem akart a folyóba merítkezni, aztán csurom vizesen ott állni a családtagok, barátok, közösségi társak előtt. Félénk típus.

– Nyár eleje óta atya vagy, a szó mindkét értelmében. Milyen többletet ad ez a lelkészi szolgálatodhoz?

– Vicces helyzet – a gyerekeim alig várták, hogy „apu atyának” [„Father Dad”] hívhassanak, mert kitapasztalták, hogy ezzel remekül tudnak cukkolni. Tréfát félretéve: az, hogy apa lettem, segített új nézőpontból megérteni Isten szeretetét. Korábban jobbára arra figyeltem, Isten hogyan szeret engem.

De apaként elkezdtem inkább arra tekinteni, hogyan lát Isten engem mint a saját gyermekét.

És amikor a gyerekeimre tekintek, elgondolkodom: mit kellene tennünk ahhoz, hogy megszűnjek szeretni őket? Hogy ne legyenek többé a gyermekeim? Mármost ilyesmi fel sem merülhet. Ez rávezetett, hogy Isten is így láthat engem. És nagy a hasonlóság aközött, ahogyan a saját gyermekeimről, illetve azokról gondoskodom, akiket lelki értelemben rám bíztak. Össze vagyunk kötve, egy családként. És szerintem ezért a legjobb dolog Isten családjába tartozni.