A Szent Efrémtől a Platon Karataevig – Bubnó Lőrinc vette át édesapjától a StEFREM vezetését

Korszakváltás történt a StEFREM – korábbi nevén Szent Efrém Férfikar – történetében: az alapító Bubnó Tamás átadta a művészeti vezetést kisebbik fiának. Interjú Bubnó Lőrinccel a váltásról, a családi művészeti közösségek előnyeiről és nehézségeiről, valamint az együttes új albumáról.

– Milyen érzés átvenni a stafétát édesapádtól?

– Ez hosszú folyamat. Kívülről talán úgy tűnik, hogy egyszer csak átadtuk egymásnak a stafétát, valójában ez évek alatt történt, és jelenleg is tart. Úgy látom, hogy ma alkotóközösség vagyunk, nem együttes, amit valaki vezet. Persze én foglalkozom a produceri munkával, a lemezek keverésével, sok szervezési feladattal, de közben vannak olyan zenei kérdések, amelyekben valamelyik kollégám a meghatározó. Van, aki zeneszerzőként, más hangszerelőként, van, aki turnémenedzserként, megint más próbavezetőként tesz hozzá nagyon sokat. A döntések jelentős részét együtt hozzuk meg. Tehát a StEFREM identitását már nem egyetlen ember hordozza. Édesapám olyan művészeti világot épített fel, amely nélkül nem létezne az együttes. Most viszont nyolcan vagyunk, és mind a nyolcan hozzátesszük a magunk történetét a StEFREMhez.

– Jól gondolom, hogy egy ekkora változás nem mentes a konfliktusoktól?

– Egy közösségben, amely huszonéve együtt dolgozik, természetes, hogy vannak ízléskülönbségek, viták, és néha komoly nézeteltérések is. A StEFREM pedig részben egy család története is. Ha nem volna ez a háttér, könnyen lehet, hogy ma már nem létezne az együttes. Mert

amikor az ember összeveszik egy kollégájával, akár el is lehet sétálni egymás mellett, de amikor ugyanazzal az emberrel ül a  vasárnapi ebédnél, muszáj kibékülni.

Ettől még nem old meg minden problémát a rokoni kapcsolat, viszont olyan megtartó erőt ad, amely miatt mindig van értelme továbbkeresni a közös utat.

– Szakrális együttes révén talán még nagyobb is a nyomás az együttesen, mondván, ebben a közegben nem mutat jól a széthúzás.

– Lehet, hogy így van, fontos viszont megjegyezni, hogy a StEFREM nem kifejezetten szakrális együttes. Mi inkább olyan férfikarként definiáljuk magunkat, amelynek repertoárján szakrális művek is szerepelnek. Korábban ez volt a meghatározó, de ma már nem állná meg a helyét ez a meghatározás – sokkal inkább azt éreztük, hogy egy jellegzetes lelki és kulturális örökségből indultunk el, de közben rengeteg más zenei világ is érdekel minket.

– Az új irány talán leglátványosabb példája, hogy ma már ugyanúgy felléptek egy könnyűzenei fesztiválon vagy a Budapest Parkban, mint egy templomban.

Hirdetés

– Akinek a fejében a bizánci ruhás Szent Efrém él, amely a Bazilikában énekel, annak ez valóban fura lehet. Az együttes indulását valóban meghatározta a görögkatolikus hagyomány, ebből nőttünk ki, ebből táplálkozunk ma is, de közben mindig érdekelt bennünket minden olyan zenei világ, amely őszintén beszél az emberről.

A Budapest Parkban például a Platon Karataev jubileumi koncertjén léptünk fel.

Ha valaki ismeri a szövegeiket, tudja, hogy tele vannak transzcendens, mitológiai és spirituális utalásokkal. Bár nem liturgikus zenét játszanak, ugyanazokat az alapvető kérdéseket teszik fel, amelyek bennünket is foglalkoztatnak. Engem egyébként is mindig azok a művek érdekelnek, amelyekben létkérdések is felmerülnek, és ebben közel állunk egymáshoz.

– Úgy érted, hogy nincs olyan éles határ szakrális és világi zene között?

– Biztosan van ilyen határ, főleg liturgikus és nem liturgikus zene között – de nekünk inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy mi mit akarunk mondani, és nem azzal, hogy mások mit akarnak hallani tőlünk. Amikor egy dal őszintén beszél az emberről, a halálról, a reményről, a szeretetről vagy a transzcendens iránti nyitottságról, akkor már ugyanabban a térben járunk, még ha más zenei nyelven is. Idetartozik a hagyományokhoz fűződő viszonyunk is.

Szerintünk a hagyomány nem vitrintárgy.

Azért kaptuk, hogy továbbadjuk, és nem azért, hogy változatlanul őrizzük. Ehhez meg kell találnunk azt a nyelvet, amelyen a korunk embere is megérti. Ha ugyanazokat a válaszokat ismételgetjük, de senki nem érti már a kérdéseket, akkor valamit elveszítettünk.

– Célod valamiképpen az evangelizáció?

– Nekem személyesen nem. Az együttesünknek sem hiszem, hogy feladata bárkit egy konkrét felekezet felé terelni – sokkal fontosabbnak tartom, hogy az emberek merjenek kérdéseket feltenni. Amikor valaki őszintén elkezd gondolkodni az életről, a halálról, a szeretetről vagy a reményről, akkor óhatatlanul eljut azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a vallások évszázadok óta próbálnak megválaszolni. Erre persze különböző hagyományok különböző válaszokat adnak. De maga a kérdezés szerintem fontosabb, mint hogy rögtön kész válaszokat adjunk. Azt szeretném, ha valaki úgy állna fel egy koncertünk végén, hogy valami megmozdult benne. Nem feltétlenül tudja megfogalmazni, mi történt, csak azt érzi, hogy egy órára sikerült kilépnie a hétköznapokból. Nyilván nem gondoljuk magunkat Rahmanyinovnak vagy Bartóknak, nem vagyunk zseniális klasszikus zeneszerzők. Ugyanakkor bízom abban, hogy a hatás, amelyet a nagyok művei kiváltanak, valamilyen saját, kortárs zenei nyelven nálunk is megszülethet.

– A huszadik albumotok érkezik szeptemberben. Ennyi év után is izgultok egy lemez megjelenése előtt, mint az elsőknél?

– Talán még jobban is. Az Égrekiáltó egészen más lesz, mint bármi, amit eddig készítettünk. Ilyenkor ott van az emberben a kíváncsiság, vajon mit szólnak majd hozzá azok, akik évek, sőt évtizedek óta követnek bennünket?

Ráadásul ez az első lemez, amelyen kizárólag a saját szerzeményeink szerepelnek.

Korábban is írtunk már átiratokat, néhányan saját darabokat is, édesapámnak is több klasszikus kompozíciója szerepelt a repertoárban, most viszont minden másképp működött. A zenék mellett a szövegek többsége is saját. Vagyis most először valóban önmagunkból építettünk fel egy teljes albumot, ez pedig másfajta kiszolgáltatottságot eredményez. Korábban az volt a kérdés, hogy egy meglévő művet hogyan tudunk a lehető legjobban megszólaltatni. Most saját gondolatainkat, érzéseinket tesszük ki a közönség elé.

– Nagy a tét, így az egész sokkal személyesebb.

– Pontosan: a lemez különlegessége, hogy minden tag szerzeménye helyet kapott rajta. Ezzel egy új korszak kezdődik. Korábban a StEFREM klasszikus férfikar volt, művészeti vezetővel, aki kijelölte az irányt, a többiek pedig megvalósították az elképzeléseit. Ez jól működő modell volt, és rengeteget köszönhetünk neki. Az elmúlt években viszont átalakult az együttes működése. Ma már mindenki alkotóként van jelen, tehát nem egyszerűen előadjuk a zenét, hanem közösen hozzuk létre.

Kiemelt kép: Martin Wanda, StEFREM