„A megszállt területeken újraemelik a Lenin-szobrokat” – Vonnák Diána az orosz-ukrán háborúról

2014 óta kutat, tanít Ukrajnában és foglalkozik a helyi kulturális örökség védelmével Vonnák Diána kulturális antropológus, szépíró. Az ötödik évébe lépő háború mindennapjairól, az ukránellenes propaganda hatásairól, a kárpátaljai magyarokat is sújtó nyelvtörvényről és a mindennapi emberség alapgyakorlatairól beszélgetett vele Szilágyi Diána.

– Ukrajna mely régióihoz kötődik a munkád, honnan vannak ismereteid az országról?

– Doktori értekezésemet az észak-angliai Durham egyetemén Lviv (Lemberg) városának kultúr- és emlékezetpolitikai konfliktusairól írtam 2020-ban. A mai Nyugat-Ukrajna területén fekvő város az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb nagyvárosa volt a néhai Galícia területén. Dolgoztam a Donbasz ipari örökségét vizsgáló projektben, elemeztem országszerte a múzeumi kollekciók evakuálását és a háborús nyomás alatt átalakuló örökségvédelmet. Az a kutatóprojekt, amiben most dolgozom a Cseh Tudományos Akadémia Etnográfiai Intézetében, szintén emlékezetpolitikával foglalkozik olyan területeken, ahol a második világháború után sokat mozogtak a határok, és durva deportációk történtek. Azt vizsgáljuk, hogy a széles társadalmi rétegeket érintő traumák hogyan működnek a kortárs emlékezetpolitikában, hogyan függenek össze a populizmus térnyerésével. Én konkrétan azt, hogy mi történik a tömeggyilkosságok, a háború és a politikai represszió emlékével, amikor hirtelen egy hasonló jelenben találják magukat az emberek.

– Munkád során milyen személyes tapasztalatokat szereztél az országról?

– Örökségvédelmi munkám miatt sokat utaztam országszerte, sokféle emberrel vagyok kapcsolatban ebből a szektorból, kisvárosi muzeológustól és levéltárostól a falusi könyvtároson át a Nemzeti Múzeum vezetőjéig. Emellett a 2022 februárjában kezdődő nagy háború eleje óta jópár interjút készítettem menekültekkel és önkéntesekkel. Mivel fordítok is ukrán nyelvből, irodalmárokkal, könyvkiadókkal is kapcsolatban állok. Vegyes a tudásom Ukrajnáról, sok benne a tágan vett értelmiségi, inkább városi perspektíva, de igyekszem ezt tágítani, hiszen torzított képem lenne az országról vagy a benne zajló háborúról, ha csak az elitre vagy a nyugati területekre fókuszálnék. Az elmúlt tíz évben sokat utaztam Csernyihivtől Odesszán át a Duna-deltáig.

– A második világháborús tapasztalatok ma is fontos, élő részei a kulturális emlékezetnek Ukrajnában?   

– Lehet, hogy általánosítok, de az a tapasztalatom, hogy bárkivel beszélek Ukrajnában, hamar a családtörténethez kanyarodunk. Sokat beszélnek és gondolkodnak a családtörténetükről; úgy érzem, többet, mint amit Magyarországon megszoktam. Az éhség, a deportálás, a hallgatás: most mindez átértékelődik. Ugyanígy, a rendszerben sikereket elérő párttagok, katonák, a kompromisszumok öröksége is a felszín közelében van.

Másképp kezdesz gondolkodni a nagymama történeteiről, ha neked is menekülnöd kell, vagy épp menekülőket segítesz egy pályaudvaron. 

– Jól gondolom, hogy másképp állnak az emberek a háborúhoz a keleti, mint a nyugati országrészben?  

– Nehéz általánosítani. Az idősek, főleg akik szegényebb falvakban élnek, és sosem jártak még az ország túlvégében sem, akkor is nehezen mozdulnak, ha már iszonyú veszélyes otthon maradni. Egy nagyvárosi ügyvéd vagy építész mobilabb, más válaszai vannak, ahogy annak is, aki harcol, aki önkénteskedik, vagy aki nem akar harcolni, és próbálja elkerülni a sorozást. Sokféle perspektíva létezik, de a nyugati régióban tapasztalok egyfajta túlélő-szindrómát: sok emberen látom a szégyent amiatt, hogy mennyivel könnyebb az életük, mint az ország keleti vagy déli részében élőknek. Ebből egyfajta túlkompenzálás is fakad.

Hirdetés

Például reggel kilenckor minden városban megszólal a hangosbemondó, és az elesettek tiszteletére egyperces csenddel emlékeznek országszerte.

Nyugat-Ukrajnában ilyenkor tényleg mindenki megáll, sokan le is térdelnek – Harkivban ezt már nem feltétlenül tapasztaltam. Az általános idegállapot egészen más: ott napi tizenötször van légiriadó, és állandóan bombáznak, Nyugat-Ukrajnában pedig egy-kéthavonta van egy-egy dróntalálat, így a szimbolikus gesztusoknak nagyobb a jelentőségük.

– Ötödik évébe lépett a háború: mennyire lehet adaptálódni valami megszokhatatlanhoz, ép ésszel felfoghatatlanhoz?

– A természetes emberi reakció először a sokk, de aki már ötödik éve ebben él – attól függően, hogy például mennyire van lehetősége regenerálódni –, ezt is megszokja. Egy békeidőben felépített veszélyjelző-rendszerrel a háborúban nem lehet élni, ezért az ember stresszválaszai hozzáedződnek a helyzethez. Megtanulod, milyen a hangja az ukrán légvédelemnek, miben más a bejövő találatok hangja azokhoz a robbanásokhoz képest, amikor még becsapódás előtt sikerül kilőni egy drónt vagy rakétát.

Mára komoly infrastruktúra épült ki a háborúra; a telefonodra például figyelmeztető SMS-t kapsz, ha a megyédben légiriadó van.

A légiriadó applikáció is jelzi, hogy melyik megye felé mi repül, tudod, körülbelül hány perced maradt lemenni az óvóhelyre. Közeli barátom, egy háromgyerekes apuka Lvivben nagyon nyúzott volt, amikor legutóbb találkoztunk. Azt mondta, azért, mert a fél éjszakát azzal töltötte, hogy próbálja belőni, mikor ébressze fel a gyerekeit. Pihenniük kell, feleslegesen nem akart a lakás és az óvóhely között rohangálni velük, ezért több helyről tájékozódva próbálta követni, lesz-e olyan, hogy tényleg a város felé repül valami. Mentalitástól, egyéni idegállapottól, családi helyzettől függ, ki hogyan dönt ezekben a helyzetekben. Ha nincs könnyen elérhető óvóhely, ablaktalan helyiségbe szoktak húzódni, amit legalább két fal választ el a ház külső falától. A klasszikus megoldás ilyenkor az, hogy mindenki bemegy a fürdőszobába, és a gyerek a kádban alszik.

– Milyen forgatókönyvek vannak az emberek fejében a háború végéről?

– Ahogy bonyolódik a világpolitikai helyzet, ahogy minden esik szét a darabjaira, egyre kevésbé látom, hogy a vége felmerülne. A béketárgyalásokban senkinek sincs bizalma, mert ha megteszik is azokat az engedményeket, amiket az orosz fél követel, az sem garancia semmire. Közben ki is fogyott az összes érzelmi tartaléka mindenkinek; próbálják csak az adott napot végigvinni. 

– Miközben, ha jól értem, a kezdetektől tapasztalható önkéntesség változatlanul fontos része a háborús mindennapoknak.  

– Igen, ez megmaradt, hiszen egy védekező háború mindig nagy részben az önkéntesek vállán nyugszik. Ukrajna nem a világ leggazdagabb állama, korrupciós problémákkal, bonyolult bürokráciával terhelt, tele rosszul működtetett folyamatokkal, miközben egy ezer kilométer fölötti frontvonalat, egymilliós hadsereget, hatmilliónyi belső menekültet kell összetartania: ez képtelenség volna a civilek önkéntes munkája nélkül.

– Te a kulturális örökség védelmében végzett önkéntes munkával foglalkozol. Mit tapasztalsz ezen a területen?

– Az állami bürokrácia lassú, nehézkes. Ukrajnára is a végletekig központosított, rosszul működő, posztszovjet bürokrácia jellemző, amit az elmúlt évtizedekben valamennyire reformálgattak, de még így sincs arra optimalizálva, hogy krízishelyzetben támogassa a gyors, helyben hozott döntéseket. Az első években ha például egy határmenti kisvárosban közeledett a front, a helyi önkormányzatnak nem volt jogköre, hogy minisztériumok bevonása nélkül döntsön a helyi gyűjteményekről, így vagy papírok nélkül kellett menekíteni, vagy adott esetben bent ragadtak fontos műtárgyak. Ez lassan, sok jogi munkával, de most kezd változni. Érdekes, hogy amikor maga a kultúra a célpont, sokak szemében mennyire felértékelődik ezeknek a picike falusi, kisvárosi múzeumoknak, könyvtáraknak és levéltáraknak az anyaga is. 

– Ki lehet jelenteni, hogy maga a kultúra a célpont?

– Abszolút! Már csak azért is, mert ez nagyrészt állami infrastruktúra.

Amikor jön a front, a múzeum az egyik első hely, ahova az oroszok mennek.

Részben azért, mert viszik az orosz közgyűjteményekbe a jelentősebb műtárgyakat, de azért is, mert az ukrán állami alkalmazottak, az iskola-, a múzeumigazgató, a könyvtáros, a helyi önkormányzat dolgozói kulcsszereplők a megszállt területeken az új rend kiépítésében. Ők az elsők, akiket meg kell törni, közreműködésre bírni, vagy egyszerűen kiiktatni. De a fronttól messze is gyakori a pusztítás: Odessza belvárosában is ért már találat UNESCO-s világörökségi területet; március végén pedig Lvivben egy XVII. századi templom, valamikori kolostor és levéltár szenvedett dróntámadást a történelmi városrészben. Az összes megszállt területen újraemelik a Lenin-szobrokat, időnként még Sztálinét is, és elkezdik az elfoglalt település orosz múltjának hangsúlyozását. Erre szintén a múzeumokat használják, ahol orosz propagandát állítanak ki, kitiltják a könyvtárakból az ukrán nyelvű könyveket, és sokszor el is égetik őket.

– Hogy látod a nyelvi sokszínűség kérdését ebben a jelentős százalékban kétnyelvű országban? 

– Korábban létezett egy nyelvi hierarchia. A kultúra, a média, a városi értelmiség nyelve, és sokszor a felsőoktatásé is az orosz volt, így a szülők, még ha ukrán anyanyelvű volt is a család, inkább orosz nyelvű oktatást választottak a gyerekeknek. Mára ez megváltozott. Európai országokba menekült, kulturális szempontból tudatosabb emberek esetében erős, tartós nyelvváltást érzékelek.

2022 óta hetente tanítok online ukrán egyetemistákat, tőlük egyetlen orosz mondatot sem hallottam soha.

Ugyanakkor az orosz ember nem megy sehová, az utcákon sok oroszt hallok akár Kijevben is, és az az érzésem, hogy a tartós nyelvváltók számát is túlbecsülik. Az orosz státusza változott, és fokozatosan a magánszféra nyelve lesz.

– Az ukránok egyre szigorodó nyelvtörvényt hoztak. Mennyiben sújtja ez a kárpátaljai magyarokat? 

– A jogszabály azt mondta ki, hogy az egyetlen államnyelv az ukrán, és bizonyos százalékban kötelező a közoktatásban. A kilencvenes, kétezres évek elején még ki lehetett kerülni úgy a gimnáziumból, hogy nem igazán tanultál meg ukránul. Kárpátalján is azt tapasztaltam, hogy én sokszor jobban beszélek ukránul, mint az izoláltabb magyar közösségekben felnőtt helyiek. Az elmúlt 15 évben az orosz nyelv státusza éles politikai vitát váltott ki; az orosz ugyanis egyszerre volt kisebbségi, illetve a szovjet örökség miatt mégis domináns nyelv. Nehéz kérdés, hogy a Krím elcsatolása és az oroszok donbaszi háborús beavatkozása nélkül mi lett volna, de a háborús helyzetben a mérleg az ukránosítás felé dőlt.

Ebben a tényleges kisebbségi nyelvek, mint a román, a bolgár, a magyar, az örmény, a gagauz, rosszul jártak.

Én a kisebbségi közösségek helyzetét nem engedném politikai eszközzé tenni, és úgy érzem, nem segített rajtuk, ahogy 2017 óta ezt a magyar fél kezelte. Egyébként anélkül, hogy a kérdés kisebbségjogi komplexitását elvitatnám, a helyzet közel sem olyan drámai, mint amilyennek a magyar politika lefestette. Óvodában és általános iskolában továbbra is működik az anyanyelvhasználat, az ukrán 12 éves kortól válik fő nyelvvé, a kisebbségi nyelven egy-két tantárgy marad meg, illetve a nyelvórák.

– A magyar kormánypártok kommunikációjában régóta központi helyet foglal el Ukrajna. Elég, ha csak Szijjártó Péter és Orbán Viktor március 15-i beszédére gondolunk: a „Berlin-Brüsszel-Kijev-tengelyre” és a „Választanunk kell, ki alakítson kormányt: én vagy Zelenszkij?” típusú mondatokra. Ukrán oldalon hogyan értékelik, hogy a magyar miniszterelnök ilyen ellenségesen nyilvánul meg?

– Az Orbán-kormány ellenségképgyártását és uszítását mindenki érzékeli, a plakátokat az is látja, aki Európába tartva keresztülmegy Magyarországon, de tele van velük az ukrán közösségi média is. Azt hiszem, sokan el tudják választani, hogy ez nem az egész ország véleménye, de sajnos az elmúlt négy évben főleg akkor lehetett Ukrajnában Magyarországról hallani, ha a kormány blokkolt valamit, illetve az orosz hibridháborús kontextusban. Ahhoz képest, hogy mennyire eldurvult a helyzet, kevés olyan helyzetbe keveredtem, amiben a magyarságom bármit számított volna. Viccelődés, odaszurkálás azért akad, de nincs általános gyűlölet a magyarokkal szemben, inkább nagy értetlenség. 2014 óta járok Ukrajnába; mindig örömmel fogadtak, volt egy alapvető rokonszenv, egyfajta közös, régiós identitásérzés, ami feltételezte, hogy én hamarabb akklimatizálódom majd, mint egy német vagy angol. Aztán ez az első diplomáciai súrlódások után, legfőképpen 2022 után kezdett megváltozni, ahogy az Orbán-rezsim egyre inkább az ukránellenességre építette fel a retorikai délibábjait.

– Egy nappal azután, hogy a magyar hatóságok feltartóztattak egy 82 millió dollár értékű készpénzt szállító ukrán konvojt, az ukrán külügyminisztérium mégis arra figyelmeztette állampolgárait, hogy ne utazzanak Magyarországra, mert az itteni hatóságok önkényes intézkedései nem garantálják a biztonságukat. Emiatt az egyik ukrán rockbanda, a Stoned Jesus le is mondta a budapesti koncertjét. Ez azért határozott válasz ezekre a befeszülő viszonyokra, nem? 

– Ez megelőző lépés az ukrán kormány részéről. Talán nem gondolják, hogy egy átlag ukrán ember Magyarországon atrocitást szenved, de az önkényes hatósági viselkedés, a TEK bevetése, a zsarolás, a cukorbeteggel való bánásmód egyértelmű vörös vonal volt.

A lemondott koncert sem feltétlenül a személyes biztonsággal kapcsolatos mérlegelés eredménye,

inkább szimbolikus gesztus, tiltakozás. Én épp azokban a napokban egyeztettem egy ukrán költővel, aki jönne egy fesztiválra. Ő például azt mondta, hogy ezt a műfajt már 2014-ben átélte a Donbaszban, ezért nem aggódik, szívesen jön hozzánk.

– Három nappal később Volodimir Zelenszkij elnök életveszélyes fenyegetésnek is értelmezhető kijelentést tett Orbán Viktorra, amit az Európai Bizottság is elítélt. Ezt az ukrán sajtóban személyeskedésnek nevezték, Zelenszkij pedig úgy nyilatkozott a Politicónak: azért beszélt így, mert az eddigi „diplomatikus csend nem segített”. Erről mit gondolsz?  

– Nem vagyok politikai elemző, de az világos, hogy ez diplomáciai hiba volt; olyan rossz mondat, amivel Zelenszkij adott egy ajándékot a magyar kormánypropagandának. Kontextusa az volt, hogy Orbán Viktor vétói miatt nincsenek mozgósítható források, ezért a katonáknak nem elégséges mennyiségű a fegyvere, amivel védekezhetnének, emiatt még több ember fog meghalni. Zelenszkij be van szorítva: a katonák családja és a társadalom felé is kommunikálnia kell, hogy mindent megtesz, amit lehet, érdemben tárgyal az EU-val. Az idézett mondat fenyegető éle kétségtelen, Ukrajnában ugyanakkor konkrétan élet-halál kérdése, hogy a diplomáciai tárgyalások során valaki ne tegyen mindig botot a küllők közé.

– Túl a durva politikai megnyilvánulásokon, létezik a Budapesti Magyar-Ukrán iskola, a Kárpátaljai Sárkányellátó, együttműködünk a Direct Aid for Ukraine csapatával. A Katolikus Karitász tevékenysége és a magyar katolikus egyház legutóbbi gyűjtése Székely János püspök szavaival mind egy-egy „Veronika kendő”, a szeretet és a szolidaritás jele. Az ukrán emberek mennyire látják ezeket? 

– Nagyon fontos, hogy ezek a civil kezdeményezések működnek, de azt hiszem, inkább nekünk számít az érzés, hogy ne gondolják rólunk, itt mindenki részvétlen vagy akár vérszomjas. Az én Magyarországomat egyértelműen a Sárkányellátó testesíti meg, erről viszont nem beszélek ukránokkal, csak ha kérdeznek. Nem érzem feladatomnak, hogy tisztogassam azt, ami letisztíthatatlan, és nem várom el, hogy foglalkozzanak ezekkel a részletekkel. Azt is látom, hogy

az egész magyar társadalom iszonyatosan sérül abban, hogy asszisztál a politikai fröcsögéshez és brutalitáshoz, vagy legalábbis ebben a közegben létezik.

Mindenkinek, aki rosszul érzi magát ettől, azt javaslom, keresse meg, hol tud adakozni, önkénteskedni, és a cselekvéstől az egész helyzet picit könnyebbé válik. Rám évekig bénítóan hatott a szégyen, de egy ponton beláttam, hogy azt tudom megtenni, hogy a magam kis léptékében, de segítek: tanítok, írok, érszorítót viszek.

– Ennyire azért nem egyszerű a képlet, hiszen a felmérések azt mutatják, egyre kevésbé vagyunk szolidárisak a megtámadott Ukrajnával. Egy nagy nemzetközi közvélemény-kutatás szerint pedig a Fideszre szavazó emberek jobban tartanak Ukrajnától, mint Oroszországtól.  

– Azt is érdemes megvizsgálni, hogy a komoly erőforrásokból zajló gyűlöletkeltés miért hullhatott ennyire termékeny talajba. A válasz sajnos az, hogy a környező országok felé majdnem kizárólag tudatlansággal, előítélettel és sokszor lenézéssel fordulunk. A magyar közélet tele van ilyen szólamokkal: már Románia is megelőzött minket. Ebben is mi a hallgatólagos állítás? Hogy Románia gagyi, elmaradott hely. Furcsa, régiós arrogancia jellemez minket, miközben Trianon kapcsán súlyos, feldolgozatlan társadalmi sebeket hordozunk, és ennek az a következménye, hogy sok olyan ország van a térségben, amelyről a magyarok nagy része semmit sem tud, és amelyek nem is érdeklik. Már sok évvel a háború előtt is azt éreztem, hogy nálunk nem született meg az olyan típusú tudásépítés, aminek hatására egy olvasó emberben felmerül, hogy megnézze, milyen mesekönyveket adnak ki Romániában, mi az év regénye Ukrajnában, Szlovákiában.

Itt nem a nulláról kell kezdeni, hanem mínuszos előítéletektől, és ezeket sok munka leépíteni.

A háború előtt az átlagember „tudása” annyi volt Ukrajnáról, hogy ott aranyláncos maffiózók vannak, meg földutak. A figyelmes, érzékeny európai identitás alapja az volna, hogy nem csak azzal a három és fél nagy országgal foglalkozunk, amiről már általános iskolában megtanuljuk, hogy mekkora kultúrája, mennyire fontos nyelve van. A jószomszédi viszony, az egymás felé fordulás szerencsére olyasmi, amit mindenki saját maga is tud alakítani, és ez valamelyest meg tudna védeni az uszítástól, és legalább kicsit ellent tarthatna neki.