A paraszt az paraszt?

A XX. században a bunkóság fokmérőjévé vált, pedig korábban pont ennek ellenkezőjét, bölcsességet, egyszerűséget, őszinteséget társítottunk hozzá.

Valahányszor parasztozást hallok, összerezzenek. Például ez a szokásos végszó, amikor valaki bevág a másik elé a körúton: “Mekkora paraszt vagy, haver!”, “Bunkó paraszt”. Ezt jól kiegészíti a “mucsaizás” is, sok esetben pedig a “mucsai paraszt” egymást erősítő jelzők. De

vajon milyen gondolatiság húzódik a parasztozás, mucsaizás mögött?

Aki mucsai, az ugyebár vidéki, aki vidéki, az nyilván paraszt, aki pedig paraszt, az műveletlen ember, pallérozatlan elme, szemben az értelmiségi, diplomás, elegáns ruhákban járó, finom modorú fővárosi emberrel. (Felhívom mindenki figyelmét, hogy karikatúráról van szó, tehát durva általánosítások és túlzások következnek.)

A fővárosi értelmiségi fejében a “mucsai paraszt” a bunkóság és a műveletlenség megtestesítője, e bunkóság mértéke pedig egyenesen arányos a fővárostól való földrajzi távolsággal. A paraszt távoli falvakban, tanyákon él az Isten háta mögött balra, ahová még a déli harangszó is csak délután 2-re ér el. A parasztnak az oviban gumicsizma volt a jele, iskolába kombájnnal hordták a szülei, fura tájszólással beszél, a Playstation-ön is disznóvágásosat játszik, kenyérrel eszi a pizzát, bicskával a fagyit, és a kocsijában parasztkolbászos illatosító lóg. Nem érti a világ dolgait, politikai, közéleti kérdésekben totálisan tájékozatlan, képtelen olvasni a sorok közt, nem használja az internetet, karikás ostorral kapcsolja be a tévét, és úgy általában olyan sötét, hogy a fekete lyuk hozzá képest intellektuális napkitörés. Bezzeg a városi (főleg a fővárosi) ember többgenerációs és többdiplomás értelmiségi, pallérozott elme, széles látókörű polgár, aki nyelveket beszél, a világ dolgaiban tájékozott, politikai témákban naprakész. Érzékeny lélek, ismeri és érti a világ történéseit, tudatosan táplálkozik, óvja a környezetét, elegánsan öltözik, világképe tudományos tényeken alapul, ezért objektív és elfogulatlan.

A két embertípus, mintha két külön bolygóról származna,

és a városiak szemében a “mucsai paraszt” nem is annyira ember, inkább egyfajta evolúciós zsákutca, amely megrekedt valahol a jávai előember és a Homo sapiens között. Pedig az emberiség közös emlékezetében eredetileg a paraszt egy pozitív figura. A népmesékben a szegény szántóvető, az egyszeri parasztember, a dolgos földműves a sallangmentes bölcsesség és a letisztult egyszerűség, az őszinteség és az egyenesség, egyszóval a természetesség megtestesítője. Jézus példázataiban a földműves, a magvető, a szőlősgazda és a földesúr rendszerint a felülről való igazságosságnak, a természetes bölcsességnek és a lélek igazságainak szemléltetésére való karakteres, pozitív figurák. Miért lett hát a “paraszt” a bunkóság fokmérője a 20-21. század városlakói számára?

Nem szeretném túlértékelni, mások fölé emelni a parasztságot, vagy idealizálni a paraszti létformát, hiszen egyrészt jelenleg magam is (fő)városlakó vagyok, másrészt közismert, hogy a sok szép és igaz dolog mellett a parasztlétnek ugyanúgy megvannak a nehézségei, sötét árnyai, ismerjük a falu és a tanyavilág nyomasztó babonáit, testi-lelki nyomorát is. A gondolataimmal inkább csak a városi emberek közszájon forgó, igaztalan sztereotípiáit szeretném ellensúlyozni egy kicsit, mert

hiszem, hogy amennyire a vidékieknek szükségük van a városi élet innovációira, vívmányaira, ugyanannyira szüksége lenne a városiaknak a “józan paraszti észre”.

Ha valamikor, akkor éppen most!

A modern városi ember legnagyobb problémái ugyanis nagyrészt abból fakadnak, hogy a kényelem, a jólét és a “fejlődés” nevében eltávolodik, elszakad a természettől, sőt életmódjával lelakja, tönkre is teszi azt. És ez nem pusztán fizikai, de lelki értelemben is igaz: a természettől való eltávolodás általában együtt jár az emberi természettől való elidegenedéssel, eltávolodással is. A természettől eltávolodott ember gondolkodása, életmódja először természetidegenné, majd sok esetben természetellenessé válhat.

A parasztember ezzel szemben kénytelen a természettel összehangolt életet élni, hiszen abból él, amit a természet ajándékoz neki, így tiszteli azt, és együttműködik vele. A természet közelében élve állandóan szembesül annak törvényszerűségeivel, hatalmával, körforgásával. Aki így él, az nagy eséllyel bölcsebben látja a világ dolgait, gondolkodásmódja “természetesebb”, elvei időtállóbbak, életrevalóbbak, tehát igazabbak. Ez magyarázza, hogy a progresszió és a woke-ideológia miért nagyvárosi műfaj. Csak a betontengerben élő, a természettől, és a saját emberi természetétől is elidegenedett városlakó hiszi, hogy szép és igaz jövőt építhet úgy, hogy a múltat végképp eltörli azokkal együtt, akik a jelenben nem azonosulnak az aktuális világmegváltó eszmékkel. Aki a természet közelében él, az tudja, hogy igazi jövőt csak a múlt tiszteletére lehet építeni, mégpedig úgy, hogy minden, ami abban jó és követendő, azt örökségként megtartjuk, a hibáit, bűneit pedig kijavítjuk, hogy fiaink és leányaink már egy magasabb szintről indulhassanak tovább az életben.

A parasztot megtanítja a természet arra, hogy a fa csak annyiban nőhet fölfelé, amennyiben lefelé is növekszik a gyökere.

Ha a fa gyökereit kiszaggatjuk, a fa kiszárad, majd az első vihar ki is dönti azt.

Csak a természettől messze sodródott városlakó tudja elhinni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem egymástól szabadon elválasztható jelenségek, és az ember ‘á la carte’ megválaszthatja magának, hogy milyen társadalmi nem szerint éljen. A parasztembert a genderszakos professzor helyett a kendermagos baromfiudvar tanítja meg az igazságra: hiába rakunk taréjt a tyúk fejére, attól még nem lesz belőle kakas. És hiába vágjuk le a kakas taréját, nem fog tojást tojni. (Ugyanezt mondta el más szavakkal R. Dawkins is, csak ő világhírű genetikusként mindezt tudományos nyelven fogalmazta meg.) A paraszt azt is tudja, hogy ha a róka azt állítja magáról, hogy egy ideje tyúknak érzi magát, ugyan nem bántjuk a rókát, de azért nem is engedjük be őt a baromfi ólba. Ha ezt az egyszerű, józan paraszti ésszel belátható igazságot ismerte volna Kalifornia legnagyobb börtönének igazgatója, akkor nem engedte volna, hogy egy rendelet értelmében férfi rabok százai kérjék át magukat a női börtönökbe, ezzel pedig rengeteg nő szenvedését előzhette volna meg. És nem háborodott volna föl jogosan annyi női sportoló, amikor a férfi mezőnyben érvényesülni képtelen férfiak hirtelen a női mezőnyben indultak el a nagy versenyeken. (Ugyanezt mondta J.K. Rowling is, csak más szavakkal.)

A parasztember tudja, hogy a férfias és a nőies, a hím és a nőstény viselkedése ugyanolyan ősi kód szerint alakul ki és működik, mint ahogy a gólya iránytű nélkül is tudja, merre van észak, a pásztorkutya úgy születik, hogy tudja, hogyan kell terelni, a vadászkutya, hogy hogyan űzze a vadat, ahogy a méhek tánciskola nélkül is ismerik a méhtáncot, és a fecske is a fészekrakás mesterségét. És ha valamelyik állat mégsem az ősi, természetes kódoltság szerint viselkedne (mert ilyen is van), ha a juhászkutya nem terelne, az igásló nem húzna, a macska nem fogna egeret, a jó gazda tudja, hogy nem kell azt bántani, ugyanolyan értékes és szeretetreméltó tagja a gazdaságnak, de azért nem is kell hozzá igazítani az összes jószág életét.

Sőt, a parasztok még azt is tudták, hogy a gyerekeknek nem kell intézményes keretek közt az arcukba tolni a fölnőttek szexualitással kapcsolatos kérdéseit. Még akkor sem, ha újra és újra fölbukkant a faluban egy-egy legényke vagy leány, aki más, mint a többi. A parasztok az őseiktől kapott módszerben bíztak: meséket mondtak, és népdalokat énekeltek, melyek által az élet legmélyebb kérdéseibe való beavatási kulcsokat adták tovább a gyerekeknek. Ám mindezt finoman, diszkréten, képszerűen, hogy mindenki a maga tempójában, és a maga módján fejthesse meg a képeket, és fordítsa le azokat a maga nyelvére.

Csak a városlakók hiszik, hogy az évezredeken át megőrzött meséket át kell írni (hiszen a parasztok ugyebár fogalmatlan suttyók voltak), és lila hajú bácsinéniket kell az ovikba küldeni, hogy fölkészítsék a gyerekeket az igazi életre. A parasztok inkább megtanították a gyerekeknek a “Bújj, bújj zöld ág…” című dalocskát, melynek szövege finoman rejtjelezve éppen a szexuális aktusról szól, sőt, a hozzá tartozó játékos tánc még vizuálisan is megjeleníti azt. Amelyik gyermek még nem tart ott, az éneklés közben csak a zöld ágacskáról meg a levelecskéről gondolkodik, viszont amelyik fiú vagy leány már megérik rá, azt is meg fogja érteni, hogy ha “bebújunk” a “nyitott aranykapun” és ezután “leszakad a pajta”, akkor bizony könnyen lehet, hogy “bent marad a macska”. Aztán amikor már serdülnek a fiúk-lányok, és elmehetnek a lakzira is, a pajzán csujogatókban már konkrétabban is értésükre adják, hogy “mi merre hány méter”.

És ha már a népdaloknál tartunk:

ahogy Bartók zsenialitása megértette, hogy a “parasztok” zenéjéhez, annak ősi tiszta forrásaihoz kell visszatérniük a magaskultúrát művelő városlakóknak (már ha igazi zenét akarnak hallani), úgy kell nekünk is megértenünk a “parasztok” világának, népmeséinek és népdalainak bölcsességét, és beépíteni azt a modern, mindennapi életünk alapelveibe.

Mert lehet szórakozni, a modernitás nevében összezagyválni, összefüggéstelenül egymásra dobálni hangokat, ritmusokat és kamuharmóniákat, ember nem lesz, aki meghallgatja a végeredményt. Akár városlakók vagyunk tehát, akár “mucsai parasztok”, akkor járunk el bölcsen, ha nem nézzük le egymást, hanem a modern, városi élet vívmányait is ismerve és használva, a vidéki ember józan paraszti eszével is képesek vagyunk gondolkodni. A józan paraszti ész a természet vastörvényeire és szépségére hangolt emberi intelligenciát jelenti. Ha pedig a természetben meglátjuk a Teremtő ujjlenyomatát is, akkor belebámulhatunk a természtfelettibe, hitünk pedig soha nem válik természtellenessé.

Nincs elég hitem, hogy elfogadjam: az Univerzum és az Élet kialakulása mindössze a végtelen időnek és a vak véletlennek köszönhető. Viszont akárhova nézek, a csillagos égre, az óceán hullámaira, a gyermekeim szemébe, Bach muzsikájára vagy a lelkem mélyére, mindenhol megtalálom a Teremtő ujjlenyomatát, az Örök Rendet. Ezt a Rendet keresem, kutatom minden írásomban. És ha Rendet tenni nem is tudok a világban (sőt, még az íróasztalomon se nagyon), az is elég, ha rámutathatok az Alkotóra, az Örök Rend Urára.