Rossz alkuk helyett: új esélyt adni a polgári Magyarországnak

A magyar történelemben újra és újra visszatér egy minta: a társadalom alkut köt a biztonság és a szabadság között. A gulyáskommunizmustól napjainkig húzódó párhuzamok arra figyelmeztetnek, hogy a látszólagos stabilitás ára gyakran az önrendelkezés feladása. A kérdés a mostani választás után is ugyanaz: hajlandók vagyunk-e kilépni a kényelmes kompromisszumokból a felelősebb, polgári társadalom érdekében?

Van valami sajátosan visszatérő jelenség a magyar történelemben. Nem események szintjén, hanem gondolkodásmódban. Egy mintázat, amely újra és újra felbukkan – különböző rendszerekben, de hasonló logikával: a biztonság és a szabadság közötti hallgatólagos alku.

A gulyásszocializmus idejét sokan úgy élték meg, hogy „megvan minden, ami kell”. A korszakhoz képest valóban volt egyfajta jólét: háztartási eszközök, viszonylagos kiszámíthatóság, korlátozott nyugati nyitás, kiegészítő jövedelmek lehetősége. Nem volt szabadság a szó teljes értelmében – de volt egy élhető kompromisszum. Ám nem adták ingyen. A rendszer nemcsak azt várta el, hogy az emberek alkalmazkodjanak, hanem azt is, hogy ne kérdezzenek. Ne akarjanak beleszólni. Ne tekintsék magukat a politika alakítóinak. A „morgás joga” megvolt – de a valódi felelősség nem. És ami talán a legfontosabb:

mindez nem pusztán kényszerből működött. A társadalom jelentős része elfogadta az alkut.

A kiszámíthatóságért cserébe lemondott valamiről, ami sokáig láthatatlan veszteség maradt: az önrendelkezésről.

A minta nem tűnt el – csak átalakult

Az 1989-90-es rendszerváltás után sokan várták a felszabadulás élményét. Volt is ilyen – de nem mindenki számára. Az átmenet sokaknak inkább bizonytalanságot hozott: megszűnő munkahelyeket, új szabályokat, ismeretlen viszonyokat. A szabadság ugyanis nemcsak lehetőség, hanem teher is. És ahol ez a teher túl nagynak tűnik, ott könnyen visszatér az igény a biztonságra – még ha cserébe újra szűkül is a mozgástér.

Ez a gondolkodás az elmúlt másfél évtizedben ismét felismerhetővé vált. Nem ugyanabban a formában, nem ugyanazzal az eszköztárral – de hasonló logikával. Ahogy korábban, a rezsicsökkentés kapcsán írtam, a rövid távú biztonságérzet gyakran elfedi a hosszabb távú következményeket. A látszólagos stabilitás mögött sokszor olyan folyamatok zajlanak, amelyek később komoly árat követelnek.

Egy ország gazdaságának egyik legbeszédesebb mutatója az eladósodottság.

Az 1989-90-es rendszerváltás idején Magyarország 20 milliárd dollárnyi államadóssággal lépett át az új korszakba. Ez akkoriban finanszírozhatatlan terhet jelentett. Ma a számok nagyságrendileg mások – de a minta meglepően hasonló.

A viszonylagos jólét és a fenntarthatónak tűnő rendszer mögött mindkét esetben jelentős eladósodás halmozódott fel. A különbség inkább a szerkezetben van, nem az alaplogikában. És ez nem pusztán gazdasági kérdés. Ez társadalmi döntések következménye. A látszólagos jólétet 1982-től az IMF hitele biztosította: a legtöbb magyar családnak futotta hűtőszekrényre, mosógépre, színes tévére, később fagyasztóládára vagy számítógépre is. Sőt a családonkénti 50 dolláros „keret” terhére még a lenézett Nyugatra is eljuthatott. Cserében lemondott a szabad véleménynyilvánítás jogáról, bármifajta ellenállás és az alulról történő építkezés lehetőségéről is, pedig egy polgári államnak ez volna a lényege.

Hirdetés

Az elmúlt 16 évben hasonló mintázatok tűnnek fel. Ennek fő oka, hogy az a nemzedék, amelynek tagjai az 1970-es és 1980-as években voltak gyermekek vagy fiatal felnőttek, a szüleiktől ezeket a példákat látták maguk előtt.

Most kínai és amerikai „hitelek” biztosítják a látszólagos jólétet,

de a felülről várt megoldások helyett ugyanúgy hiányoznak az alulról jövő kezdeményezések, a felelős polgári gondolkodás.

A rendszerváltás egyik gyakran emlegetett hiányélménye a katarzis elmaradása. Nem történt meg az a mély társadalmi szembenézés, amely más országokban – akár fájdalmasabban, de – lezárta a múltat. (Gondoljunk csak az NDK-ra, arra az elemi erővel feltörő szabadságra, amikor a két német állam és vele az évtizedes szétszakítottságban élő nép, családok, barátságok újra egyesülhettek.)

Ahol viszont nincs valódi szembenézés, ott a minták továbbélnek.

Nem ugyanúgy, nem ugyanazokkal a szereplőkkel – de ugyanazzal a logikával. Ezért válik újra és újra aktuálissá a kérdés: mit vagyunk hajlandók feladni a biztonságért?

A polgári Magyarország eszménye

Polgári Magyarországot kívánunk! Így indítottuk a rendszerváltás utáni korszakot – noha ez a kifejezés először 1998-ban, az első Orbán-kormány hatalomra kerülésével indult útjára. Aztán a ’90-es évtized felemás gyakorlata után a 2000-es évek még nagyobb csalódása következett. A konzervatív táborban a polgári körök mozgalma némi reményt ébresztett, hogy a társadalomnak van igénye az önszerveződésre, még ha az „felülről vezérelt” is. Az elmúlt 16 évből azonban legalább tíz esztendő pont az ellenkezőjéről szólt: központi kezdeményezések, amelyek társadalmi megvitatására nemigen volt lehetőség, teljesen centralizált állam.

Ebben a rendszerben kódolva van a korrupció és a nepotizmus.

Joseph de Maistre francia konzervatív filozófus szerint „minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel”. De vajon tényleg elnyomásra vágynak mondjuk Kína, Oroszország vagy Észak-Korea polgárai? Esetleg azért nem lázadnak jobban a hatalom ellen, mert nincsenek tisztában a helyzetükkel? A kérdés régóta foglalkoztatja a világ politikusait és társadalomtudósait. Nyilvánvalóan léteznek kulturális különbségek, de alapvetően minden népben él egyfajta szabadságvágy, hogy a sorsáról maga dönthessen, félelem nélkül elmondhassa a véleményét, sőt akár vitát is folytathasson ezekről a kérdésekről.

Egy 2023-as kutatás kimutatta, hogy

Recep Tayyip Erdoğan török elnök támogatottságának hátterében, legalábbis részben, nem a demokrácia elutasítása, hanem a tájékozatlanság áll.

A 2024-es vizsgálat eredménye szerint az ilyen rezsimeket támogatók gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy miért nem demokrácia az, amiben élnek.

Ami a leköszönő NER-t illeti: a túlhatalom miatt a hatalmi ágak gyakran összemosódtak. Jó példa erre, hogy a regionális fejlesztések területén a helyi kezdeményezések sok esetben akkor kaptak zöld utat, ha a térség – többnyire a kormányzathoz köthető – országgyűlési képviselője jóváhagyta őket. Holott egy parlamenti politikus a törvényhozás tagja, miközben a helyi fejlesztések az önkormányzatoktól kell hogy kiinduljanak, ami pedig a végrehajtó hatalom része. Sajnos mindez évtizedes gyakorlattá vált: a polgármesterek ki voltak szolgáltatva a helyi „nagyúr” parlamenti képviselőnek.

A most felépülő, reményeink szerinti új struktúrában fontos, hogy egy „honatya” ne „pénzt hozzon” a választókerületébe,

hanem a megfelelő törvényalkotással segítse elő, hogy a végrehajtás helyi szereplői átlátható módon juthassanak hozzá a fejlesztési forrásokhoz.

Az egyházak működése teljesen váljon el az államtól, a mindenkori kormánynak ne legyen közvetlen beleszólási lehetősége – akár finanszírozás útján, akár más módon – a vallási közösségek működésébe. A felekezetek ugyanakkor legyenek „erkölcsi iránytűk” valamennyi közéleti kérdésben.

Hatékony szakmai fórumok működjenek ágazati szinteken, valamennyi szektort érintően. A velük történő egyeztetés nélkül ne születhessenek fajsúlyos jogszabályok. Elő kell segíteni az alulról jövő kezdeményezéseket, minél több valódi, független civil szervezet létrejötte kívánatos. Támogatásukról egy független (vagy valamennyi parlamenti párt által delegált képviselőkből álló) testület hozzon döntéseket, ugyancsak teljesen transzparens módon.

A határon túli magyarok képviseleti joga ne legyen kiszolgáltatva a mindenkori kormányzati támogatási rendszernek. A nemzetiségi képviselet mintájára indokolt lenne, hogy saját képviselőik legyenek a magyar parlamentben.

A keresztény nézőpont: nem a kényelem az iránytű

A keresztény gondolkodás nem a politikai rendszerekből indul ki, hanem az ember méltóságából. Nem a biztonságot teszi meg legfőbb értéknek, hanem az igazságot és a felelősséget. Ez különösen nehéz akkor, amikor a kényelem és a kiszámíthatóság vonzóbbnak tűnik.

A keresztény nézőpontban találkozik a polgári Magyarország alulról szerveződő társadalmának eszményképe:

mindkettő a szubszidiaritás elvén nyugszik, mindkettőben az egyéni felelősség a hangsúlyos, és egyaránt a vitakultúrára képes közösségeken alapulnak.

Most, a kormányalakítás előtt nem az a fő kérdés, hogy visszatér-e egy korábbi rendszer. Hanem az, hogy visszatér-e bennünk az a gondolkodás, amely azt lehetővé teszi. Mert a történelem nem ismétli önmagát – de ugyanazok az emberi reflexek ismét előjöhetnek. És ha ezek a beidegződések változatlanok maradnak, akkor mindig lesz egy újabb „kényelmes kompromisszum”, amelyért cserébe hajlandók vagyunk kevesebbet várni magunktól. A kérdés most az: hagyjuk, hogy újra kialakuljon a csendes lemondás, vagy élünk a lehetőséggel, hogy felelősen jelen legyünk a közösségünk életében?

Mi, idősebbek gondoljunk vissza 1989-90-re, amikor még mindannyiunkban élt a remény. Most ugyanezt látjuk a mai fiatalokban. Márpedig ők a történelem „motorjai”: nélkülük nem lett volna 1848-49, sem 1956. Engedjük hát kibontakozni őket, mi pedig, akik fiatal felnőttként éltük meg az eggyel korábbi rendszerváltozást, vegyünk át valamit abból a lendületből, ami őket elindította ezen az úton. Lehet, hogy kisebb katarzisokkal, és annál nagyobb realitásérzékkel, de éljük át újra együtt a reményt, hogy részesei lehetünk a válságba került nyugati értékrend, a polgári állam, és benne a keresztény kultúra és értékrend megújításának!

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.