Ahogyan a gulyáskommunizmusban, úgy most is hajlandóak lemondani az emberek a jólét ígéretéért cserébe szabadságuk egyik legfontosabb eleméről: az önálló, kritikus gondolkodásról. Olvasói levél.
Kedves Olvasó! Nem történelmi okfejtést fog olvasni a XX. század végi magyar történelemről, a gulyásszocializmusnak is nevezett időszakról, hanem történelmi párhuzamot fogok vonni a mai 40-50-60-as generáció gyermekkori élményei, és a mostani „bevett” közgondolkodás között.
Bár elsőre nagyon bizarrnak tűnik, a két korszak életérzése, közgondolkozása között már mások is készítettek összevetést. Miért van erre szükség, mi értelme mindennek? Azt hiszem, ugyanaz motiválhatja azokat, akik megvonták ezt a párhuzamot: aggodalom a jövőért, aggodalom a gyermekeinkért, aggodalom unokáinkért – egyszóval a jövő generáció féltése.
No, de most nem a „szokásos” – kütyüzés, elbutulás, vagy ellustulás miatti – aggodalom motivált a cikk megírására (az ezzel kapcsolatos, szintén valós veszélyekre már sokan felhívták a figyelmet, Kopp Máriától kezdve, Pál Feri atyán és Fülöp Hajnalka szakértőn át mások is).
Jelen írásban egyfajta számvetésről lesz szó, ami talán kötelessége is a mai „meglett” generációnak. Akiknek felnőttek, jórészt már egyetemisták a gyermekeik, és néhányan már nagyszülők is – nagy a felelősség rajtunk. Fel kell tennünk a kérdést, hogy
vajon helyes mintákat adunk-e át mi, az a generáció, akik még megszenvedtük a gulyáskommunizmust,
bár döntően még nem felnőtt fejjel, de ahhoz már elég idősen, hogy megértsük, lássuk a különbséget az akkori, sokat szidott „átkos” rendszer, és a mintaként állított „Nyugat” között.
Akkor például a csapvízért nem kellett fizetni, látszólag „ingyen” volt; majáliskor „ingyen” volt a virsli és a sör, és más „cirkuszi mutatványok” is, amikkel „elkápráztatták”, „lekenyerezték” a népet. Kialakult egy látszólagos jólét, ami persze nem az akkori nyugati színvonalon volt mérhető, de a szocialista táboron belül mindenképpen a legjobb életszínvonalat produkálta. Kádár jól ismerte népét, és sokat tanult az ’56 utáni időszakból. Tudta jól, a nép nem felejt, de hajlandó „befogni a száját” – ha „tele a szája”. Ha olcsó a rezsi, olcsó a „kaja”, van lakás, autó, telefon, még Nyugatra is lehet menni (mert korlátozással, de lehetett) – cserében „csöndben maradnak” az emberek. Már belefáradtak, belefásultak, nem lesz erejük, egy idő után pedig már nem lesz igényük sem a tiltakozásra, ellenállásra. Belemennek az „alkuba”.
Pedig, ha jobban belegondolunk, nem volt ez jobb semmivel a Rákosi-rendszernél. Igaz, itt nem volt nyílt terror, sőt általában nem volt jellemző már a fizikai terror, megfélemlítés, testi fenyítés, ám helyébe lépett a lelki terror: a szellemi-lelki sivárság, a lakótelepi „nihil”, a lélek „megölése”. Én, sok más sorstársammal együtt, ezt éltem meg. Az istenhit nem volt divat, a templomba járást elnézték, a „3T”-ből ez a tűrés kategóriájába tartozott, de semmiképp sem támogatták. Így szépen a mi generációnk elpuhányodott, lelkileg-szellemileg elsivárosodott. Ahogy Szerencsés Károly történész fogalmazott: „nem a diktatúra volt puhány [ti. a Kádár-rendszer idején!], hanem mi voltunk puhányak”.
Kádár ugyanis „rájött, hogy nem szabad behatolni a privátszférába, csak ha nagyon muszáj, és viszonylagos jólétet kell teremteni. A kádárista politika egyik meghatározó törekvése a társadalom minél teljesebb körű depolitizálása, semlegesítése volt…” „A magyar társadalom pedig ugyancsak levonta a forradalom tanulságait, miszerint nincs módja és lehetősége az ország sorsába beleszólni, azaz ‘nem szabad ugrálni’. Viszont belemerülhet az anyagi gyarapodásba és a magánélet örömeinek hajszolásába. Az eredmény: a nem szolidáris és nem demokratikus akarat- és érdekérvényesítési módok alternatíva nélküli, automatikus elfogadása.” (Farkas-Mund: „A Nyugat” a Kádár-kor sajtójában)
Nos, azt gondolom,
a mai közállapotokat, a közgondolkodást, az általános állampolgári attitűdöket figyelve, elemezve ugyanezekre a már ismert, jól bejáratott mintázatokra ismerhetünk rá.
Mivel ismerősek a motívumok, könnyen átadjuk magunkat ennek az érzésvilágnak. A mai 40-50-60-as generáció tagjaiként jól ismerjük ezt a jelenséget, hiszen mi a Kádár-korszak gyermekei vagyunk, voltunk. Tudjuk (vagy inkább érezzük?), az akkori „rezsicsökkentés” volt a hívószó a szüleinknek, mi is ebben a „kádári dagonyában” nőttünk fel, ebben jól „elvoltunk”. Mondhatni: a „rezsicsökkentés a vérünkben van”. A szüleink is szidták a rendszert, hiszen ez sikk volt, gyanús is volt, aki nem szidta (szemben a Rákosi-rendszerrel, amikor az volt gyanús, aki nyíltan szidalmazni merte a fennálló rezsimet).
Ezt most is lehet, vannak fórumok, ahol lehetséges rendszerkritikát is megfogalmazni, akár élesen bírálni, sőt gúnyolódni is. Ám sajnos az a tapasztalat, hogy ennél többre nincs is igénye a mai felnőtt generációnak, ennyi elég. Ahogy a minta előttünk mutatta, a szüleinknek is elég volt ennyi kritika, többet nem akartak. Sokan leírták már előttem, szakértők, szakavatott történészek, politológusok: ha nem omlik össze a Szovjetunió, és nem kényszerül feladni a keleti tömb országait, könnyen lehet, hogy nem lett volna rendszerváltás. Legalábbis ebben a formájában biztosan nem. Hiszen mi és a szüleink „jól ellettünk volna” ebben a posztkádári „dagonyában”.
A mintázat ismert, a jelenség kísértetiesen hasonló most is: a rezsicsökkentés a hívószó.
Ha alacsony a rezsi, (viszonylag) „olcsó” a kaja, a megélhetés, az emberek hajlandók lemondani a szabadságuk egy fontos eleméről: nem kell kritika, nem kell kritikusan gondolkodni,
sőt talán még gondolkodni is felesleges, majd megteszik helyettünk mások, a párt, a politikusok, az állam. Hiszen azért vannak: a „népért”. Azért voltak a ’70-es-’80-as években is: értünk, a „népért”.
Hogy ez mibe kerül, abba persze nem gondolunk bele, ahogy nem gondoltak bele a szüleink sem. Az „ingyen” víz, az alacsony rezsi sok milliárd dollár államadósságot vont maga után. Majdnem fizetésképtelen államot. És hogy a környezeti károkról, a föld éghajlatában okozott jórészt visszafordíthatatlan folyamatokról ne beszéljünk. Hiszen ez akkor sem, most sem érdekel senkit. Legalábbis a mi generációnkat biztosan nem. Ahogy nem kellett akkor sem foglalkozni ezzel a szüleinknek, a minta szerint mi sem kell, hogy foglalkozzunk ezzel. A mai szlogen ez: „Carpe diem”, azaz „Élj a mának”. Hogy mi lesz holnap, azzal ne foglalkozz. Befogjuk a szánkat, hisz úgy tűnik, ismét Moszkvából diktálják a feltételeket, a Nyugat pedig ismét a „bűnös” mindenért. Már nem is akarunk felzárkózni, már nem is kell nekünk az az életszínvonal, azok a jóléti szolgáltatások, az a kultúra, inkább forduljunk a „Kelet” felé.
Ha ez az általános kritika része lenne, nem is lenne ezzel semmi baj, hisz mi magunk is látjuk a nyugati dekadenciát, a maga abszurditásaival (ld. melegházasságok legalizálása, nemi átalakító műtétek, utcai lövöldözések, korlátozásmentes abortusz, a gyerekek jogainak túlhangsúlyozása gyakran a kötelességük ellenében stb.). Ám valójában kezdünk úgy tekinteni erre az állításra, mint egy megkérdőjelezhetetlen iránymutatásra, amit mindenkinek el kell fogadnia úgy, abban a formában, ahogy mondják nekünk. Aki pedig nem fogadja el, az „rendszerellenes”. Ismerős attitűd? Hiszen szüleink ugyanezt tették a ’70-es-’80-as években. Tudat alatt alkut kötöttünk mi is az akkori rezsimmel, ezért a mintázat ismert, az attitűd már jól bejáratott. Így hát miért tennénk mi másképp? Lehurrogjuk azt, aki másként gondolkodik, sőt már azt is, aki kritikát mer megfogalmazni.
Amíg a (látszólag!) olcsó orosz olaj és gáz jön a vezetékeken, addig nincs baj, addig a szovjet elvtársak jó elvtársak. Mert a lényeg: az alacsony rezsi. Ez a mámor, ez az illúzió, ez az ópium.
Amíg ezt szívtuk magunkba szüleinkkel együtt, addig nem háborogtunk, nem hőzöngtünk, nem tüntettünk, és nem is tiltakozunk.
A rezsicsökkentést nem érheti kritika, nem érheti sérelem, ez mindenek felett áll. Hiszen az megvéd minket a begyűrűző válságoktól, mivel azok a határon nem juthatnak túl. Az csak a „rothadó kapitalizmust” sújtja – hirdette az akkori rezsim. De mintha ma sem gondolnánk ezt másképp: a határok ma is megvédenek minket, hiszen ott vannak a gondosan felépített kerítések, amelyek nem csak a migránsoktól védenek minket, hanem a gazdasági válságoktól is? Ez lenne az ópium, amely tudat alatt ma is elbódít minket?
Nos, miért is „mammon” a rezsicsökkentés” ma is, ahogy az volt a szüleink idejében?
Mert nem véd meg minket a Földünk tudatos rombolásától, hanem még inkább fokozza annak pusztulását. Mert felelőtlen, a jelen pillanatnyi érdekeinek aláveti a jövőt, gyermekeink, unokáink jövőjét éljük fel ezzel. Mert nem tanít meg felelősségteljes viselkedésre, gondolkodásra, spórolásra, beosztásra, hanem inkább a pazarlást, a „nekünk ez jár” érzetét kelti vagy fokozza. Nagyon félrevezető az a megközelítésmód, amit szintén hallani sokaktól, hogy hát „ha a nyugati népeknek járt ez a jólét, akkor most járjon nekünk is. Mi is megdolgoztunk érte, miért kellene most nekünk spórolni. Spóroljanak a nyugatiak. Ők eddig csak élvezték a jólétet, aminek most látjuk kárát.”
Azt persze sokan elfelejtik, hogy a mértéktelen környezeti károkozásért legalább annyira felelős a „Kelet” is: a „vas és acél országa”, vagy a „visszafelé folyó” szibériai folyamok, az Aral-tó kiszáradása a szocializmus fő bűne. Lehet, mi ezért
egyénileg nem vagyunk felelőssé tehetők, de a rendszer részeként mi is nagyban hozzájárultunk mindehhez.
Az alacsony rezsivel, ahogy ma is hozzájárulunk a rezsicsökkentéssel. Tekinthetnénk úgy is minderre, hogy a földünkért, a gyermekeink jövőjéért mindannyian felelősek vagyunk. Spórolni nem azt jelenti, hogy le kell mondanunk mindenről, hanem felelősen költekezni és felelősen használni a javainkat, legfőképp a természeti erőforrásainkat. Amivel talán még a nyugati barátainknak is példát mutathatnánk. És akkor valóban felnézhetnének ránk. Talán meg is tennék. Nem is lenne szükség erre a mesterségesen szított Kelet és Nyugat közötti gyűlölködésre.
Gyermekkoromban mindig borzongtam a Kádár-rendszertől. Az a fentiekben megidézett szellemi sivárság, szellemi és lelki nihil, ami körülvett, elborzasztó, még így 30-40 év távlatából is visszanézve. „Így lettünk mi megátkozott nemzedék…” – szólt az akkor oly népszerű, nagyon sok fiatal számára szimbólumként énekelt nóta.
Ez a lelkekben olyan károkat okozott, hogy
30 évvel a rezsim bukása után a rendszer valójában tovább él.
Ahogy Hodász András atya fogalmazott nemrégiben egy interjúban: „A szívekben győzött a kommunizmus”. Én még tovább is megyek, amikor leírom: a kommunizmus talán sosem bukott meg a szívünkben, oly mélyen ivódott belénk. Nem veszett el, csak átalakult. Más formát öltött. Hiszen a dallam ismerős, a fülünkbe mászott, jó volt nekünk akkor, mivel (többnyire) a szüleinknek is jó volt, mivel még munkanélküliség sem volt.
A többivel meg ne foglalkozzunk! Ne foglalkozzunk különösképp a közélettel, a politikával, az a kiváltságosoknak van fenntartva. A rezsicsökkentésért cserében semmivel ne foglalkozzunk! Örüljünk az olcsó olajnak és gáznak, élvezzük az életet, amíg lehet! Utánunk az özönvíz (talán szó szerint is?)!
Ne legyen igazam. Cáfoljanak meg nemzedéktársaim…
Szilágyi Zsolt
