„A Sátántangó lehoz az életről” – Krasznahorkai Lászlót tanítani a börtönben

Mihályi Anikó egy budai gimnáziummal együtt a komfortzóna kényelmét hagyta ott, hogy valami ismeretlenbe kezdjen. Végül a börtönben találta meg a magyar nyelv és irodalom tanításának teljes szabadságát. A pedagógus időről időre bepillantást enged ottani élményeibe. Ezúttal a friss Nobel-díjas Krasznahorkai László két művét vitte a rácsok mögé.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)

Amikor gimnáziumban tanítottam, Krasznahorkai László műveit a végzős diákokkal olvastuk. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó című regényből a kert leírását választottam. Ott, az iskola falai között a kert egyszerűsége, szépsége és szinte észrevehetetlen jelenléte állt az elemzés középpontjában. A kert ‒ a harmónia és az elrejtett tökéletesség képe ‒ akkor csendre, figyelemre és belső békére tanított.

A börtönben másképp szólal meg ugyanaz a szöveg.

Ott, ahol a csendnek súlya van és az idő másként telik, a hangsúlyok eltolódnak.

A regény második fejezete ‒ első fejezet nincs ‒ Genji herceg unokájának útját beszéli el, aki Kyotón kívül jár, labirintusszerű ösvényeken keres valamit: a kertet. „Valami azt súgta neki, hogy amit keres, azt úgyis megtalálja.” De miközben a kerítés mentén halad, ráébred: „másféle mértékegységekre lesz szükség, mint amiket eddig megszokott, hamarosan másféle léptékek lesznek az irányadók, mint amik közé az életét zárta.”

Ez a felismerés Krasznahorkainál az eszmélés pillanatát hordozza: amikor az ember rájön, hogy a világ, amelyet addig ismert, nem azonos azzal, amit valóban keres. A „másféle mértékegységek” a látás megváltozását jelentik ‒ a külső helyett a belső valóság kezd számítani. A kert nem egyszerű tér, hanem lelki koordináta, az ember belső iránytűje, amelyhez újra és újra próbál visszatalálni.

Közös beszélgetésünk a börtönben ehhez a kereséshez kapcsolódott. „Mit lehet keresni az életben?” – tettem fel a kérdést. A válaszok egymás után születtek: egészséget, társat, pénzt, boldogságot, megbecsülést, munkát, szeretetet, Istent, kincset, tudást, emlékeket, önmagunkat. A kert így lassan belső szimbólummá vált: az édenkert bennünk élő vágyává ‒ a belső renddé, amit elveszítettünk, de még mindig keresünk. Genji herceg unokája is ezt kutatja, mégis elmegy mellette, mert a rejtekben húzódó kertet nem veszi észre, nem néz a kissé gondozatlan előkert mögé.

Ezután a fogvatartottaknak egyetlen mondatot adtam: „Elmentem mellette.” És ők maguk írták tovább.

Hirdetés

„Úgy érzem, párhuzamos életet éltem a saját életemben. A valós, fontos életem mellett elmenve éltem, egy olyan életet, ami

csak látszat volt, fikció.”

„Kerestem a kertet, de elmentem mellette. Édesapám sportriporternek akart látni, de én eltévedtem. Máig bánom, hogy

rossz irányba mentem.”

„Apám lebeszélt arról, hogy profi szinten focizzak. Cigiztem, drogoztam, csavarogtam. Most más lehetne az életem, ha hiszek magamban, de

már késő.”

„Bejártam erdőt, mezőt, vadlegelőt, kerestem egy kis ligetet, de csak gyommal, gazzal benőtt ugart találtam.”

„Saját lehetőségeim mellett mentem el. Vakon, élvhajhászva, a csillogást keresve ‒ a lelki béke, a belső értékek helyett.”

„Elmentem mellette, hiába nézett a szemembe. Oly gyönyörű volt, hatott a lelkemre, de nem voltam tisztában magammal, nem bírtam akarattal. Most már nem nézek hátra, csak előre ‒

lesz még nyár jövőre!”

„A mindennapok gyors ideje elveszi a figyelmünket a fontos dolgokról. Sokszor csak későn vesszük észre, mi volt bennük a jó, a szép, az értékes.”

„Elment mindaz a perc, amely óráknak, heteknek, éveknek érződött. Nem álltam meg, hogy figyeljek arra, amit mondanak. Az ember mindig a jövőben vagy a múltban jár, ritkán a jelenben. Későn döbbentem rá, hogy

a szépség nem mindig hoz boldogságot ‒ de a boldogság mindig szépet hoz.”

A belső kert, amelyet mindenki keres, de kevesen találnak meg, ott, a falak mögött, egyszerre vált vággyá és valósággá. Ebben a keresésben elmosódtak a határok: már nem tanár voltam, hanem a fogvatartottakkal

együtt bukdácsoló ember.

A kert azonban, amely mellett elmentünk, talán még mindig ott van. Bennünk. És vár, hogy megtaláljuk.

A következő alkalommal az óra anyaga a Sátántangó lett. Ha az Északról hegy… a rejtett kertet kereste, ez a regény már a pusztaságot ábrázolja, ahol a kert helyén csak sár maradt. Ott, ahol minden széthullott, és az ember már nem találja az irányt, csak az ismétlés marad. A rend helyett a zűrzavar, a mozdulat helyett a körforgás. Ez a körforgás tánc, amelynek lépéseit a sátán vezeti.

Felolvastam az első két oldalt, megkértem őket,

hunyják be a szemüket, és képzeljék el

a hallott képeket. Nem kellett sok idő: a börtönudvar szürkesége, a cellák kopársága, az állandó várakozás mind ismerős volt számukra. Valaki halkan megszólalt: „Ez pont olyan, mint amikor már nem hiszel abban, hogy bármi megváltozhat, de mégis várod, hogy történjen valami.”

A „baljós ég” és a „sáskajárásos nyár” képe nem pusztán tájleírás. Krasznahorkainál a természet mindig lelki táj: benne a szereplő belső állapota tükröződik vissza. A puszta, a szél, az eső, a sár ‒ mind az emberi lélek kietlenségének allegóriái.

A világ megállása nem külső esemény, hanem belső bénulás:

az a pillanat, amikor az ember már nem tud különbséget tenni mozdulat és tehetetlenség között. A terem elcsendesedett. A hosszú mondatok lassan, megállíthatatlanul gomolyogtak. A fogvatartottak így reflektáltak rájuk:

„A börtönítéletemet ülöm, és az irodalomórán hallgatom a Sátántangó első két oldalát. Felteszem magamnak a kérdést: negyvenévesen lehetek még normális ember az életben? A bűneim megbocsáttatnak? Még az utolsó száz forint tartozásom is eszembe jut, gyerekkorom, amikor majdnem a Dunába fulladtam, az első szakításom, az utolsó szakításom, mielőtt bekerültem. Minden egyszerre jön elő.”

„A szüntelen reménytelenség kerít hatalmába. A soha véget nem érő kiúttalanság, a remény szertefoszlása, a hosszú út, aminek nincs vége. Ez a belső állapotunk.”

„Tanárnő! Ez engem lehoz az életről!”

Nevettünk ‒ szelíden, együtt ‒, de tudtuk, hogy a mondat mögött komoly igazság van.

A Sátántangó tényleg lehoz az életről, de csak azért, hogy valami másra, mélyebbre irányítsa a figyelmet.

Mert aki a sárban jár, az tudja igazán, mit jelent a vágy, hogy végre szilárd talajt érjen.

Ezután a regény címéről beszélgettünk. A beszélgetést a fogvatartottak asszociációi vitték tovább:

„A sátán végzi a dolgát: táncba visz bennünket, és mi engedjük.”

„Cimborálunk vele, mert valami ismerőset mutat.”

„A sátántangó a megszokás: a belenyugvás, az ismétlés, a majd holnap másképp lesz örök halogatása.”

„A sátántangó gátlástalan tánc: elhiteti velünk, hogy élünk, miközben csak körbe járunk.”

Kis rávezetéssel a középkori haláltáncra is asszociáltunk, amelynek freskóbeli ábrázolásain csontvázak és királyok, szerzetesek és koldusok táncolnak együtt ‒ mind egyetlen ritmusra. A Sátántangó kíméletlen haláltánc, amelyben a sátán vezet bennünket. És valahol mindannyian táncolunk benne. A börtönben is. Kint is. Mindenütt. De talán nem végérvényesen. Talán csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy

nem muszáj követni a ritmust.

A Sátántangó körkörössége ‒ a tizenkét fejezet előre és visszafelé ‒ nemcsak az idő csapdáját jelenti, hanem az emberi sorsét is. Minden lépésben ott a lehetőség, hogy ugyanoda térjünk vissza, vagy hogy végre másfelé induljunk. A tangóban az ördög diktál, a táncos mégis szabad, hogy megálljon. A börtönben erről beszéltünk legtovább: lehet-e megállni tánc közben? Lehet-e nemet mondani a ritmusnak?

Aztán eljutottunk a mondathoz, amely úgy hömpölyög, mint maga az idő: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”

Megálltunk ennél a képnél, amelyben az idő nem lineárisan halad, hanem körbe fordul, és egyetlen pillanatba sűrűsödik. Krasznahorkainál az „örökkévalóság mozdulatlan gömbje” nem pusztán a reménytelenség képe ‒ hanem az isteni idő, a kairosz megjelenése. Az a pillanat, amikor az idő megáll, és az ember ‒ ha csak egy pillanatra is ‒ betekintést kap abba a dimenzióba, ahol minden egyszerre van jelen: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél. A kairosz után pedig jön a khronosz ‒ a mi mérték szerinti, emberi időnk, amelyben minden kiegyenesedettnek látszik: születés és halál, bölcső és koporsó között. Ez a mondat Pilinszkyig vezetett bennünket: „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával – tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek”. És ekkor már nemcsak a szövegről beszéltünk, hanem az emberi létről, a bezártságról ‒ arról, hogy „a teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb” ‒ és arról a feszültségről, ami az isteni idő és a mi szűk, lineáris időnk között feszül.

Megértették a sorokat: „a zűrzavar hepehupáin”, „a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja”, „olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva” ‒ hogy az életünk elbukásai, zsákutcái mennyire elveszik tőlünk a folytatás reményét.

Ekkor írták újra a reflexióikat.

„Nagyon tetszik ez a szöveg, mert segített ráébreszteni arra, hogy a világegyetemben csak egy csepp vagyok a tengerben. Az élet nem hosszú, rövid, ezért át kell adjam a tudást a gyerekeimnek, embertársaimnak, tegyek bűnvallomást és tartsak bűnbánatot. Ne ártsak embertársaimnak. A halállal lassan, de biztosan találkozom, és számon leszek kérve. Egy világ omlott össze bennem! És nem akarok visszabújni a paplan alá, ahogy Futaki tette.”

„Rájöttem, hogy a teremtett világban milyen aprócska pontok is vagyunk. Törekszünk, igyekszünk mindenre, és rájövünk, hogy nem haladtunk sehová. Az aggodalom sehová nem visz; most megértettem, hogy minden kis örömöt megélhetek, és talán éppen ezzel dacolhatok a halállal, azzal a »szárazon pattogó ítélettel«, amiről Krasznahorkai ír. Helyre tett a szöveg, mi is fontos számomra.”

„Kedvem lett elolvasni a könyvet. Novemberben szabadulok, elképzelhető, hogy utánanézek a könyvnek.”

„A sátán bennem az, aki azt mondja: nincs értelme megpróbálni újrakezdeni.”

„A sár bennem van. És a tánc az, hogy újra és újra elhiszem: majd most sikerül kimászni.”

Ekkor már nem a regényt elemeztük. A Sátántangó bennük szólalt meg. Az ő szavaikban, a bűn, a bűnbánat, a visszatérés és a megbocsátás kérdésében. Ott ültem közöttük, a padban. Nem magyaráztam semmit, csak hallgattam. A remény visszanyerte súlyát, az idő új értelmet kapott.

A tanterem, a börtön falai, a Sátántangó szavai ugyanarra a helyre mutattak: arra a belső kertre, amelyet egyszer már elkerültünk ‒ de amely talán még mindig ott van. Bennünk. És vár, hogy egyszer megtaláljuk.