A váci püspök megmutatta, hogyan érdemes beszélni az egyházon belüli abúzusról

Ami a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia múlt heti közleményéből kimaradt, az most szívet melengető módon szerepel Marton Zsolt váci püspök írásában. Jóleső érzéssel nyugtázzuk: ilyen hangnemben érdemes beszélni az abúzusokról, az áldozatok fájdalmáról és az egyház felelősségéről.

„Az a remény él bennünk, hogy a jelenlegi közlemény csak az első, még kissé bizonytalan lépése annak a folyamatnak, amelynek során megnyugtató válaszok születnek majd a fenti kérdésekre.” Ezzel a mondattal zártuk múlt héten azt a reflexiót, melyben szóvá tettük, milyen súlyos kérdéseket vet fel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) gyermekvédelmi közleménye. Észrevételeztük, hogy az áldozatok drámája kellő súllyal jelenik-e meg a szövegben; jeleztük, hogy az egyházi botrányok közepette nem feltétlenül helyénvaló a más körökben előforduló abúzusokat emlegetni. Feszegettük, hogy nem kellett volna-e megemlíteni azokat a tényezőket, amelyek lehetővé tették a bántalmazásokat, és azok – legalább bizonyos ideig tartó – elfedését. És mindemellett felvetettük, hogy a bocsánatkérés gesztusa mennyivel hitelesebbé tette volna a kiállást.

Magunk sem gondoltuk volna, hogy felvetéseinkre ilyen hamar válasz születik. Nyilván írásunktól függetlenül, de szerencsés időzítéssel Marton Zsolt váci püspök, az MKPK Családügyi Bizottságának elnöke vasárnap a 2025-ös szentévre hangoló körlevelet tett közzé, benne hangsúlyos kitételekkel a gyermekvédelem kérdéséről. A teljes szöveg a Magyar Kuríron olvasható, mi alább a témába vágó részeket közöljük. Egyúttal jóleső érzéssel nyugtázzuk: ilyen hangnemben érdemes beszélni az abúzusokról, az áldozatok fájdalmáról és az egyház felelősségéről.

„Tekintsünk úgy a szentévre, mint amely lehetőséget nyújt a családok számára a »kegyelmi újratervezésre«. Ez az újrakezdés a bűnbocsánatnak és Isten irgalmának a megélését is jelenti. Lehetőség kapcsolataink rendezésére: megbocsátani azoknak, akikkel konfliktusban vagyunk. Lehetőség arra, hogy megbocsássunk önmagunknak, és leginkább lehetőség arra, hogy Isten bocsásson meg mindnyájunknak, amiért nem fogadtuk be az ő szeretetét. Kérjük Isten hozzánk lehajló, irgalmas szeretetét mindezekhez!

Családreferens püspökként,

fájó szívvel kérek bocsánatot Istentől, a gyermekektől, fiataloktól és családjaiktól,

mindazoktól, akiket valamilyen bántalmazás ért az Egyház szolgálattevői részéről.

Mindent meg fogunk tenni azért, hogy a jövőben ne ismétlődhessenek meg a bántalmazáshoz vezető helyzetek és – teljes mértékig azonosulva a Szentatya által meghirdetett zéró tolerancia elvével –, a prevenciót szem előtt tartva folytatjuk a már megkezdett munkát.

Hiszem, hogy ezekben a hitet próbáló helyzetekben is szól hozzánk Jézus. Ő az, aki meggyógyítja a sebeket. Imádkozom minden katolikus családért, hogy hitüket el ne veszítsék és az őket ért sebeket fel tudják dolgozni. Bízom benne, hogy lesznek a környezetükben olyanok is, akik ezeket a sebeket segítenek bekötözni, akik megértést, vigaszt jelentenek számukra.

Egyben kérem Isten irgalmát! Ferenc pápa szavait teszem mindnyájunk szívére: »A megbocsátás a múltat nem változtatja meg, a történteket nem módosíthatja, de lehetővé teszi a jövő megváltoztatását, azt, hogy másként, harag, gyűlölködés és bosszúvágy nélkül éljünk.« (Spes non confundit, 23).”