„Az egyházban jelen van a haladás és maradás feszültsége” – interjú Várszegi Asztrikkal

Bár az idén 80 esztendős egykori pannonhalmi főapát nyolc éve visszavonult, ma is „alkotó nyugalomban” él. Azt vallja: az egyházban mindig is jelen volt a haladás és a maradás feszültsége. Az elveszett múlt feletti kesergés helyett ő a jövő felé fordul; a középkor restaurálása helyett az „élő kereszténység” nyelvét keresi a modern világ sivatagában. A közéletet figyelve pedig nem pártoskodik, hanem valódi békéért imádkozik.

– Ha választanod kellene, inkább tűz lennél, vagy víz?

– Tűz.

– Miért?

– A tűz eleven, cselekvő. A víz mellett is tudnék persze hasonló érveket felhozni, hiszen tisztára mos, elsodor, de nyugodt is tud lenni. Nem véletlen, hogy mindkettő jelen van az emberek természetében, ezek a világ alkotóelemei. A tűz azért áll közelebb hozzám, mert azt fejezi ki, hogy valami történik, alakul, változik.

– Valószínűleg sejted, miért kérdeztem ezt.

– Gondolom, a Barsi Balázs atyával közös beszélgetésünk miatt.

– Mindketten most lettetek 80 évesek, egyként a hazai katolikus egyház legendás szereplői vagytok, miközben habitusotok jelentősen különbözik, s ennek apropóján beszélgetős estet szerveztek számotokra a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol így mutattak be titeket: tűz és víz. Hogyan élted meg ezt az eseményt?

– Előzetesen sok csacsiság elhangzott, amelyek igazából a személyünkre irányuló projekciók voltak. Egyidősek vagyunk. Fiatal korunk óta ismerjük egymást – egy épületbe jártunk egyetemre, az ELTE bölcsészkarára. Balázs orosz-magyar szakos volt, én meg történelmet és németet tanultam.

Hirdetés

Nagyon tisztelem, sőt nagyon szeretem Barsi Balázs egyszerűségét, mély hitét

és azt az egyértelműséget, amivel Szent Ferenc szellemében éli az életét. Az, hogy ki mit mond rólunk, személyfüggő. Balázzsal párhuzamosan alakult az életünk, azt is mondhatnám, hasonló ringben küzdöttünk. Ő elkötelezett ferences, ahogy én elkötelezett bencés szerzetesnek tartom magam. Ő még győri bencés diákunk is volt. Ugyanakkor voltunk együtt növendékek, még közös újmisét is mondtunk a pasaréti templomukban.

– Sőt később mindketten felelősek voltatok rendetek növendékeinek neveléséért.

– 1976-tól közel tíz évig voltam a bencés növendékek elöljárója, és visszatekintve az a megítélésem, hogy akkor tudtam a legtöbbet tenni a rendért. A kötelező katonai szolgálat előtt behívtam a fiatalokat két hétre a monostorba, intenzív kiscsoportos képzést tartottam nekik, ami a hivatásukhoz és a rendhez fűződő személyes kapcsolatuk megerősítését szolgálta. Meg akartam ismertetni velük a bencés szellemiséget, tájékoztattam őket a társadalom helyzetéről, benne egyházunk és rendünk kiszolgáltatottságáról.

Igyekeztem arra is felkészíteni őket, hogy ha az állambiztonság részéről megkísértenék őket, miként viselkedjenek.

Azt hiszem, ezzel az „elhárítós” felkészítéssel sikeres voltam. Elmondtam a fiataloknak: a BM-alkalmazottak nincsenek tisztában vele, hogy ti milyen engedelmességgel tartoztok nekem, én pedig megtiltom, hogy szorult, nehéz helyzetben bármit is, ami elkötelezne benneteket, aláírjatok. Ha beszervezéssel próbálkoznak, mondjátok, hogy engem, a magiszter atyát hívják. Volt ilyen esetünk is, de megúsztuk, és így a rend fiataljait átmentettem a jövőnek.

– Azért érdekes ez a történet, mert sokan úgy gondolhatják, életed meghatározó korszaka a főapáti időszakod volt.

– A hírek ritkán mondják el a valóságot. Az iménti történetem lényege, hogy a növendékekkel való foglalkozás nem csupán azt jelentette, hogy együtt imádkoztunk, kirándultunk, hanem meglátogattam őket a laktanyában, utánuk mentem, mert tudtam, hogy az első hónapokban, amikor ki vannak téve az otthontól elszakadás nehézségeinek, lelki támaszt kell adni nekik. Külön felhívtam a figyelmüket, hogy vigyázzanak a magatartásukra, nehogy olyan dolog történjen, ami miatt akkor vagy később zsarolhatják őket.

– Szeretnék még visszatérni a tűz és a víz kapcsolatára. A Ferenc pápa által kezdeményezett egyházi megújulás, a szinodális folyamat egyik vezérgondolata épp az, hogy a katolikus egyház sokszínű, az egység a sokféleségben valósul meg. Ahogy az is alapelv, hogy az egyház a kincseiből régit és újat vesz elő.

– Így van. Ha ezt most Barsi Balázsra és rám vonatkoztatjuk, lehet úgy is fogalmazni, hogy a katolikus egyházban vannak útkereső, illetve megőrző típusú karakterek. Mindkettőre szükség van. Magam, aki haladóbbnak számítok, mindig próbálom megérteni azokat, akik számára a kapaszkodók fontosabbak. Aki szabadabb lélek, az bátrabban tud előre tekinteni, de neki is szüksége van kapaszkodókra. Az egyházban mindig jelen van a haladás és maradás feszültsége.

– Egyetértesz akkor Fabiny Tamással, aki születésnapodra írt cikkében leginkább a szabadság fogalmát társította hozzád?

– Igen. Nagy tisztelettel, barátsággal gondolok Tamás püspökre. Ő egyike azoknak, akik a legjobban meg tudták fogalmazni, ami kívülről látható belőlem. Talán azért is, mert személyes, jó kapcsolatban vagyunk, sok közös vonás van bennünk. Említett cikkében arra utal, hogy amikor a tócsaátugrás képe készült rólam Győrben az 1996-os pápalátogatáskor, az arra emlékeztette őt, hogy Asztrik atya Isten segítségével könnyebben átugorja az akadályokat.

– A pápalátogatás előkészítése is életed egyik csúcspontja lehetett. De mi az, amit mi, kívülállók kevésbé látunk, számodra mégis fontos eredménye volt az eddigi 80 évednek?

– Bőven volt időm ilyesmin is gondolkodni az elmúlt hetekben, hiszen egymást érték a születésnapomhoz kapcsolódó köszöntések, megkeresések, interjúk, események. A kérdés kapcsán leginkább annak örülnék, ha a pályám iránt érdeklődők megértenék, hogy

életem és cselekvésmódom csak a bencés rend keretein belül értelmezhetők.

Ahogy a megmaradt magyar szerzetesrendek, úgy mi, bencések is kényszerhelyzetbe kerültünk. Olyan társadalmi és politikai nyomás nehezedett ránk, hogy 1950-től már szinte minden a túlélésről szólt. A 260-ról 74-re csökkentették a Pannonhalmán és Győrött élő szerzetesek létszámát. Ebből kellett megoldani a két tanári kart úgy, hogy az iskolák „üzemképesek” maradjanak, és a 14 fős növendékkeret elégséges legyen majd a nyugdíjasok pótlására. Az élet persze másként alakult. El lehetett tervezni racionálisan, de volt, aki meghalt, aki kilépett, továbbá állandó volt az adminisztratív kellemetlenkedés is. Legányi Norbert főapát úr lemondásával a hazai bencések sorsa – Pilinszky János szavaival – a „mélypontok ünnepélyé”-vé vált. Szennay András főapát úr életmentő módon a fiatalokra támaszkodott. Persze ha akart volna, akkor sem tudott volna mást tenni.

Adott esetben belőlem is azért lett fiatalon elöljáró, mert nem volt más. Szinte kényszerítve voltam arra, hogy a jövőt építsem.

– Azután jött a főapáti korszakod 1991 és 2018 között.

– Mire főapát lettem, már több szabadság, a lehetőségek kora vett körül. Sok olyan dolog történt a főapáti időszakomban, ami korábban kezdődött, de addigra érett be, vagy nem lehetett kikerülni – mint az építkezések, például a bazilika felújítása. Legfeljebb az lehet az érdemem, hogy nyitott voltam, igyekeztem felismerni a lehetőségeket. Tisztáztam magamban, hogy a múlt kicsúszott a kezünkből, siránkozásnak semmi értelme, a jövő formálásának lehetősége viszont még a kezünkben van. Megújítás, építés, továbblépés, ezek voltak a fő indítékok. A múlt kritikája sokszor tökéletes felmentés arra vonatkozóan, hogy miért ne tegyünk meg valamit most. Azért életképes ma a bencés rend, mert bár a diktatúra megviselt bennünket, vannak fiataljaink. Ez igaz házainkra és a bennük élő közösségeinkre.

– Úgy vagytok nem csupán életképesek, de iránymutatók is a társadalom számára, hogy a ciszterciek és a kármeliták férfi ága épp összeomlóban van Magyarországon, pedig ott is voltak fiatalok. Mi a bencések titka?

– Amit az imént mondtam: igyekeztünk elébe menni a jövőnek. A magam részéről 40 éve törekszem egy új spirituális irodalmat és valóságot meggyökereztetni mindenekelőtt Pannonhalmán. Említhetném Emmanuel Heufelder apát könyvét, vagy André Louf írását – a Bennünk a Lélek imádkozik című könyvet, amelyet Fidelis Ruppert münsterschwarzachi apát nyomott a kezembe 50 éve, és amelyet először illegálisan fordítottunk le, csak szamizdatként terjeszthettük. Azt mondta:

„Asztrik, enélkül nincs bencés noviciátus!”

Sokat tanultam a német nyelvterület növendéknevelő és apátkollégáimtól. Ennek köszönhető, hogy igyekeztünk érzékenyen reagálni olyan dolgokra is, mint a gyermekvédelem, a visszaélések kezelése. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy idehaza ismeretlen egyházi kultúrát törekedtem meghonosítani, sokszor ellenszélben. Láttam, merre halad Nyugat-Európa, ennek alapján hoztunk létre Pannonhalmán ifjúságvédelmi bizottságot is. Amikor pedig nálunk is előkerült ilyen ügy, beleálltunk, szembenéztünk a helyzettel, igyekeztünk mielőbb rendezni a dolgot. A spirituális irodalomhoz visszatérve: az elmúlt 30 évben ritkán hívtam Pannonhalmára lelkigyakorlatot vezető hazai egyházi embert. A nyugati szerzetesség vonzó és sugárzó lelkivezetőit hívtam hozzánk, hogy tanuljunk tőlük. Szerzetesek jöttek, például André Louf apát úr. Ez csöndes, de tudatos munka volt, hogy

ne visszafelé akarjunk menni, ne a középkort, netán a jozefinizmust akarjuk restaurálni, hanem a megváltozott világban bátran tudjunk tanúságot tenni Jézus Krisztusról.

Egyetemistaként a korai szerzetességet tanulmányoztam, és tudtam, hogy nem az üres sivatagba akarok visszamenni, hanem azt akartam megtudni, mi kell ahhoz, hogy a modern élet sivatagába elvigyem az örömhírt. Ehhez olyan szakirodalmat honosítottunk meg, ami az élő kereszténységről beszélt. A bencés rend titka, hogy nem arra tartunk, ahonnan jöttünk, hanem előre szeretnénk haladni létező kincseink, szellemi javaink megőrzésével együtt. Hisszük, hogy Isten országa bennünk, közöttünk és előttünk van. Regulánk ezt így fogalmazza meg: „Bárki vagy, aki a mennyei hazába igyekszel, teljesítsd Krisztus segítségével ezt a kezdetnek írt, igen csekély Regulát” (RB 73).

– Ma komoly szellemi harc zajlik Magyarországon, az országgyűlési választásokat felvezető kampány és az évek óta zajló politikai propaganda alaposan próbára teszi a néplelket. Mintha az vált volna a legfőbb kérdéssé, hogy nyugat felé forduljunk, vagy keletre tartsunk. Lelki vezetőként miként tekintesz erre a helyzetre?

– A kérdéshez a magam 80 évével már óvatosabban merek szólni. Való igaz, nagy a baj a békétlen világban és közöttünk is. Egy olyan monostorból, mint a mienk, legalább ezer évre próbál az ember visszatekinteni. Vannak éltető hagyományaink: az, hogy bencések vagyunk, a nyugati kereszténységhez és hagyományaihoz köt bennünket. Szent István kiváltságlevelében kifejezett szándéka szerint naponta imádkozunk országunk épségéért, gyarapodásáért és gondjaink megoldásáért. Ebben a gondolatmenetben magam nem pártoskodom, hanem békében, a kölcsönös megértés megélésében és közvetítésében imádkozom is, hogy az emberek ne csak nagyobb kenyérhez, hanem a lélek és a szellem felszabadító örömére jussanak, és így tudják berendezni családjuk, közösségeik és hazájuk életét.

– Választások jönnek, mennek, te viszont nyugalmazott főapátként is dolgozol. Honnan veszed az energiát?

– Kétségkívül szinte leírhatatlan, hogy milyen aktívan telnek a napjaim. Egy nappal a beszélgetésünk előtt a gimnáziumunk diákjait fogadtam, egy általuk forgatott filmben fontos szerepet játszottam. Ki tudja, talán azért választottak engem, mert én értem rá a legjobban, de csak tódultak be hozzám. A mai napomat is úgy látom előre, hogy este fél tíz körül fogom letenni a munkát. Az jut eszembe, ahogy Vanyó Tihamér rendtársam tiltakozott az ellen, hogy visszavonulásakor a rendi névtárba úgy vegyük be, hogy „nyugalomban”. Azt írta, hogy „alkotó nyugalomban”. No, én ilyen „alkotó nyugalomban” élek immár nyolc éve. Továbbra is bekapcsolódom bencés közösségünk életébe, a rám eső munkát szívesen vállalom, legyen az felolvasás a liturgián vagy akár papszentelés. Lelkigyakorlatokat tartok. Karácsony előtt jelent meg Legányi Norbert apát úr életéről és szolgálatáról írott könyvem. 1958–1969 között vezette a pannonhalmi közösséget, nem volt könnyű időszak. Összességében békém van, és ez erőt ad. A korom nem akadályoz abban, hogy ápoljam a személyes kapcsolatokat. Tudom, hogy közeledik a befejezés, emiatt fokozatosan leadok dolgokat, de erkölcsi kötelességem továbbra is tanúságot tenni azokról az eszmékről, amelyek mellett életemben elköteleződtem.

Már nem akarok cigánykerekezni, pedig 50 éves koromban még vígan tudtam.

De szeretném 80 évesen is csendesen, derűsen sugározni azt, amit 50 meg 30 évesen is képviseltem. Szerintem minden közösségnek, minden családnak arra van szüksége, hogy ne rendkívüli dolgokra vágyjon, hanem a kézenfekvő dolgokra figyeljen: örüljön, legyen derűje, keresse a békét, a béke útján járjon. Nem elég csak óhajtani a békét, néha áldozatot is kell hozni azért, hogy a másik meg te is békében éljetek. Összességében elmondhatom, hogy megelégedett, boldog és békés vagyok, és ezt szeretném még sokaknak közvetíteni, amíg élek.