Az erőkereszténység alternatívája nem az erőtelen, nyuszi kereszténység!

Az „erőkereszténység” joggal kap kritikát, de ennek a zsákutcájából nem a megalkuvó, erőtlen hit jelenti a kiutat. A két véglet ugyanabból a tévedésből fakad: Krisztus helyett a világra tekint. A valódi alternatíva a Jézusban gyökerező, biblikus „erős kereszténység”, amely nem fél, nem simul bele a kor szellemébe, hanem tanúságot tesz az evangéliumról. Vitacikk Tóth Sára írására.

A szerző református lelkész

„Mindennapi győzelmünket add meg nekünk ma – az erőkereszténység zsákutcája” címmel közölte írását Tóth Sára, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója a Szemléleken. Ebben arról ír, hogy „az erőkereszténység tévút, és az egyház a választási eredmény következtében esélyt kapott visszatérni az evangéliumhoz.”

Fontos ez a téma, örülök, hogy a szerző felhozta. Fontos az is, hogy rámutassunk: az erőkereszténység zsákutca. Különösen szükséges ezt kimondani a jelenlegi világban, ahol mind idehaza, mind a nemzetközi színtéren (leginkább az Egyesült Államokban) egyfajta hatás-ellenhatás mechanizmus részeként, a progresszív térhódításra válaszul egyre többen indulnak el ilyen irányba.

Fontos kimondani, hogy az a fajta kereszténység, amely Isten helyett a világ folyamataira tekintve retteg, és emiatt helyezkedik görcsös védekező pozícióba, szerepet tévesztett. Ráadásul az ilyesmi pont a görcsös védekezés miatt válik gyengévé, hiszen abból gyorsan kiderül, hogy nem Krisztusra néz, hanem úgy viselkedik, mint a csónakból kilépő Péter, aki Jézus helyett a hullámokra tekint – és elsüllyed.

Az erőkereszténység tehát valóban zsákutca, főleg, ha pártpolitikával fonódik össze.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az erőkereszténység alternatívája nem az erőtlen, nyuszi kereszténység lesz. Az is éppen olyan zsákutca, mint az erőkereszténység. Az sem Krisztusra néz – csak átesett a ló túloldalára. Sőt, sokszor azt is a pártpolitika határozza meg – csak fordítva.

A következőkben néhány gondolatpárt fogok hozni, melyek, remélem, a kedves olvasók számára is megvilágítják, hogy miért alapvetően hibás mindkét irány.

Az erőkereszténység a világot a sátán uralma alatt állónak látja, Isten helyett a fenyegetésekre figyel, ellepi szívét a félelem, és görcsösen vagdalkozik, mint a sarokba szorított vadállat. Az erőtelen kereszténység szintén elveszíti Krisztust a szeme elől, látja a világot, de azt, amerre a világ tart, nem félelemkeltőnek, hanem jó irányba haladásnak tekinti, ezért azt hirdeti, hogy az egyháznak kéz a kézben kell haladnia vele.

Az erőkereszténység ahelyett, hogy a Krisztus által hirdetett keskeny út evangéliumi alternatíváját kínálná fel a világi alternatívákkal szemben, ellenkultúrát próbál létrehozni. Az erőtelen kereszténység pedig rálép a széles útra, beleolvad a világba és annak kultúrájába – ezáltal szűnik meg valódi alternatívát kínálni.

Hirdetés

Az erőkereszténység sokszor a kultúrharc élén áll, radikálisan, de nem Krisztus lelkületével, hanem szeretetlenül harcolva a világi fősodor ellen.

Az erőtelen kereszténység arról papol, hogy a kultúrharc csúnya és rossz dolog – de közben a progresszív oldalon ő maga is beleáll.

Az erőkereszténység földi ellenségeket kreál és ellenük harcol, elfeledve, hogy „mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efézus 6,12) Az erőtelen kereszténység nem harcol senki és semmi ellen, magát a konfliktust is a megtestesült gonoszként kezeli. Ezáltal jut el oda, hogy már a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen sem küzd, hanem sokszor egyenesen a létüket is letagadja, miközben tudatlanságában magához öleli őket.

Az erőkereszténység abban a hitben él, hogy csak az a valódi kereszténység, amely győzelemről győzelemre menetel. Az erőtelen kereszténység pedig abban, hogy a valódi kereszténység csak az lehet, amely minden küzdelemben alulmarad.

Az erőkereszténység abban hisz, hogy az ideális földi helyzet a teokrácia: az egyház uralkodik a társadalom felett az állam és a politika hatalmi eszközeivel. Az erőtelen kereszténység pedig abban, hogy az ideális földi helyzet az, amikor az egyház helyzete olyan, mint Néró, Hitler vagy Sztálin idejében: amikor az egyház katakombák és pincék mélyére van beszorítva, a társadalomban pedig tombol a sátán.

Az erőkereszténység a szexuális elhajlásokban vagy a genderideológiában olyan fenyegetést lát, amelyhez képest minden más eltörpül, ezért mással nem is igazán foglalkozik.

Az erőtelen kereszténység idejétmúltnak és feleslegesnek tartja a Szentírás és a rajta alapuló apostoli hit szexuál- és bioetikai tanításait,

ezeket elvetve pedig magához ölel egy olyan értékrendet, mely homlokegyenest ellenkezik azzal, amit az Ige tanít.

Az erőkereszténység Istent egy földhözragadt csapatkapitánynak látja, aki földi királyságot akar építeni. Az erőtelen kereszténység Istent távoli és absztrakt lénynek tartja, aki semmiféle konfliktusban nem vesz részt a teremtett világban.

Az erőkereszténység az intézmények, a pénz és a vagyon eszközeivel próbál hídfőállásokat kiépíteni a világban. Az erőtelen kereszténység minden, a keresztények által a világban elfoglalt hídfőállást feladna, és átengedné az egész terepet a sátánnak.

Az erőkereszténység akkor is harcol, amikor nincs ideje a háborúnak: Isten nélkül küzd és vereséget szenved. Az erőtelen kereszténység annyira retteg a harctól és a konfliktustól, hogy inkább szembekerül az Istennel, csak hogy fenntartsa a külső békességet a világgal.

Az erőkereszténység retteg attól, hogy rossz irányban gyakorolhat irgalmat, ezért gyűlölködővé és irgalmatlanná válik.

Az erőtelen kereszténység retteg attól, hogy gyűlölködővé válik, ezért a bűnt sem meri gyűlölni, hiába van erre egyértelmű igei parancsa (pl. Zsoltárok 97,10), hanem azt is magához öleli, úgy gondolva, hogy ez az irgalom.

Az erőkereszténység számára a láthatatlan egyház nem létezik, ezért a láthatót akarja mindenek fölé emelni. Az erőtelen kereszténység képtelen felismerni, hogy a láthatatlan egyház a láthatóban nyilvánul meg, ezért ellenségének tartja az intézményesült egyházat.

Az erőkereszténység csak azt a Krisztust látja, Aki ostort ragad, és kiűzi a kufárokat a Jeruzsálemi Templomból.

Az erőtelen kereszténység pedig csak azt a Krisztust tudja elfogadni, Aki odatartja a másik orcáját is, és a hangját soha fel sem emeli, hanem már-már nőiesen szelíd és alázatos.

Az erőkereszténység csak a pantokrátor Krisztust látja, a szenvedő szolgát (vö. Ézsaiás 53) nem. Az erőtelen keresztény csak a nagypénteki kereszten függő Jézust látja (sokszor nem is mint Megváltót, hanem csupán mint meg nem értett, korát megelőző forradalmárt), de a feltámadott, győztes Úrig már nem jut el.

Mindkét irány tévút, amely nem a Menny felé tart, és másokat sem oda vezet.

S hogy mi a helyes út? Az erős kereszténység.

Mitől lesz erős a kereszténység? Attól, hogy Krisztusban gyökerezik. Attól, hogy számára az Ige a mérce, és a rajta alapuló hitvallások a korlátok, melyektől nem tér el sem jobbra, sem balra. Attól, hogy számára az élő hit alapvető, mint a lélegzet: tudja, hogy mi a különbség e között és az ördögök hite között (vö.: Jakab 2,14–26), és az előbbiben élve termi a megtérés gyümölcseit, az utóbbiban élőket pedig valódi megtérésre hívja.

Attól, hogy nem azonosul a világgal, de nem is harcol ellene,: hanem meg akarja téríteni, Krisztus utolsó, nagy parancsolatának szellemében: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,18b–20)

A Tóth Sára által többször is idézett Bonhoeffer erre pont jó példa. Nyíltan, bátran és hangosan szólalt fel az istentelenség és az istentelen ideológiák ellen a Harmadik Birodalomban. Hirdette az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan időkben. Sőt, ennél tovább ment: maga is részt vett abban a műveletben, melynek során

erőtlenség és meglapulás helyett négy kiló robbanószerrel próbálták darabokra szaggatni Hitler testét.

Végül ezért is végezték ki, nem a nézeteiért.

Meggyőződésem, hogy sem az erőkereszténység, sem az erőtelen kereszténység nem Krisztus útja, és nem az Ő ügyét szolgálja. Más módon, de valójában mindegyik csak a világban létezik, és az Ige helyett a világot alkalmazza magára mérceként.

Az erős kereszténység viszont tudja, hogy a mérce nem a világ, hanem egyedül a Szentírás. Ragaszkodik a rajta alapuló hitvallásokhoz. Tisztában van azzal, hogy a világ fejedelme csak ideiglenesen tartja birtokában a világot, ezért sem nem retteg tőle, sem nem azonosul vele. Tudja, hogy Krisztus az egy, igaz és győztes Úr, aki legyőzte a világot is: ezért vele együtt harcol – de nem test és vér ellen.

Látja, felismeri és vallja, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való – de azt is felismeri, hogy ennek a világnak javára válik, ha a törvények és a társadalmi rend a keresztény etikán alapszik. Ennek fényében nem az Ószövetséget akarja visszahozni, de támogatja, hogy az Ige, és különösen az Újszövetség által elénk adott erkölcsi rend a világi törvénykezésben is visszaköszönjön.

Reformátusként ez utóbbi kapcsán érdemes meglátni, hogy maga Kálvin János is hasonló nézeteket képviselt: „A polgári kormányzás célja az, hogy amíg az emberek között élünk, ápolja és fenntartsa Isten külső tiszteletét, védelmezze az egészséges kegyes tanítást és az egyház jó állapotát, életvitelünket egybeigazítsa az emberi társadalommal, hozzászabja erkölcseinket a polgári rendhez, békességet szerezzen egymás között, s fenntartsa a közbékességet és köznyugalmat.” (Institutio 4.20.2)

Ez távolról sem az a fajta szekuláris, az egyházat már-már a templomfalak mögé rekesztő világrend elképzelése, mint amit az erőtelen keresztények oly sokszor vallanak. Ugyanakkor

nem is azé a fajta erőkereszténységé, amely szerint a földi egyház politikai hatalomra kell hogy törjön, át kell hogy vegye az állam szerepét, és így kell jó irányba vezesse a társadalmat.

Meggyőződésem, hogy reformátusként, de bármely felekezetből jövő hívő keresztényként is ki kell mondanunk: mind az előbbi, mind az utóbbi hozzáállás tévút, mely végső soron a kárhozatba visz. Ezen két zsákutca az, amely helyett a valóban Krisztushoz vivő, a mennyei Jeruzsálemet megcélzó, hitvalló és apostoli utat ajánlja az erős kereszténység.

Vigyázzunk hát rá, hogy ne féljünk sem a világtól annyira, hogy erőkeresztényekké váljunk, sem az erőkereszténységtől annyira, hogy erőtlen kereszténnyé váljunk. Inkább tekintsünk mindig és mindenkor a mi Urunkra és Krisztusunkra. Akkor is, amikor sima a vízfelszín, meg akkor is, amikor viharok korbácsolják fel a tengert. Akkor is, amikor barátságos velünk a világi hatalom, meg akkor is, amikor ellenséges. Nem kormányok, választások, ideológiák és földi hatalmasságok kell hogy meghatározzanak minket – hanem a Szentírás és az abban Önmagát számunkra kijelentő Úr Jézus Krisztus!

Ő a mi Urunk, Aki az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég: „Aki van, Aki volt és Aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1,8) Ő az, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, Benne „nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17b) Őt kell hirdessük mindenkor!

S igen, ennek fényében épp úgy, ahogy Bonhoeffer, mi is legyünk arra bátrak és készek, hogy küzdjünk a világban uralkodó istentelenség és istentelen eszmék ellen! Még akkor is, ha ez sokak viszkető fülét sérti. Ugyanakkor ügyeljünk arra is, hogy küzdelmünk motivációja ne a világtól való félelem legyen, hanem az Úr Igéje, mely arra hív, hogy az evangélium megalkuvás nélküli, nyilvános és elkötelezett hirdetése által nyerjünk meg lelkeket az Úrnak: örök életre!

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.