Az ezeréves kérdés: magyar az, aki annak vallja magát?

Szent István mai ünnepén első királyunkra és több mint ezeréves államiságunkra emlékezünk. De vajon mi a magyar? És ki a magyar ma, 2026-ban, Európában? Történész szerzőnk ezekre az egyszerűnek tűnő, valójában nehezen megválaszolható kérdésekre keresi a választ.

Évtizedekkel ezelőtt – ha emlékeim nem csalnak – az ELTE-n rendezték meg a Kossuth Lajos Szónokversenyt, amelyen többször is indultam. Az egyik évben Koltói Ádám nyelvész a következő témát találta ki: „Mi a magyar (Európában)?”

A versenyre készülve számtalan változatot írtam. Egyik sem tetszett igazán. Újraírtam, kihúztam, hozzátettem, megpróbáltam emelkedetten, aztán humorosan, történelmi példákkal, majd azok nélkül. A probléma azonban nem a megfogalmazással volt. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy azért nem sikerül jó beszédet írnom, mert valójában nem tudom a választ.

Mi a magyar?

A kérdés azóta sem lett egyszerűbb. Sőt, talán nehezebb lett. A politika különösen szereti a „mi, magyarok” fordulatot. Mi, magyarok így gondolkodunk. Mi, magyarok ilyenek vagyunk. Mi, magyarok ebben hiszünk. Mi, magyarok ezt a pártot támogatjuk. A többes szám első személynek különös ereje van: egyszerre teremt közösséget, és sugallja azt, hogy pontosan tudjuk, vagy legalább sugalmazzuk, hogy kik tartoznak ebbe a közösségbe. Pedig, ha egy pillanatra megállunk, és feltesszük a legegyszerűbb kérdést – kik azok a „mi, magyarok”? –, rögtön bizonytalanná válik minden.

Néhány napja került a kezembe egy régi kötet, a Föld körüli képeskönyv. Országokat mutat be néhány jellemző fényképpel és pár mondatos szöveggel. Magyarországnál azt olvashatjuk, hogy a magyarok búskomorak, amit szerencsére ellensúlyoz az optimizmusuk. Ezen azért el lehet gondolkodni. Különösen azon, hogyan lehet valaki egyszerre búskomor és derűlátó. Bár, ha nagyon akarom,

talán éppen ebben lehet valami jellegzetesen magyar: meggyőződéssel állítani, hogy minden reménytelen, majd nekilátni, hátha mégis sikerül.

De természetesen ez sem válasz.

Mégis mi a magyar? És ki vagyok én, mint magyar? A kérdés számomra már csak a saját családom miatt sem egyszerű. Apai ágon nem vagyok különösebben „ősmagyar”: családom ősei Skóciából érkeztek. Még az is lehet, hogy valahol kastélyaim vannak, csak elmulasztottak értesíteni róla (elérhetőségem a szerkesztőségben). Az anyai ág még összetettebb: van benne szinte minden, amit a történelem az elmúlt évszázadokban keresztülvitt ezen ezen a térségen.

Keressünk tehát definíciót.

Magyar az, aki Magyarországon született? Nyilvánvalóan nem. Magyarok milliói születnek Magyarország határain kívül, miközben itt is születhet valaki, aki más nemzethez vagy nemzetiséghez tartozónak vallja magát.

Hirdetés

Magyar az, akinek magyarok az ősei? Ez még nehezebben védhető. Hány nemzedékig kellene visszamennünk? Négyig? Tízig? A honfoglalásig? És mihez kezdenénk az ezer évnyi népmozgással, illetve azzal a néhány aprósággal, amit tatárjárásnak, török hódoltságnak, német betelepítésnek, Habsburg Monarchiának nevezünk?

Ha elég messzire visszamegyünk a családfákon, kevesen maradnának, akik megfelelnének valamiféle képzeletbeli származási tisztaság követelményének.

És még kevesebben, akik ezt bizonyítani is tudnák. Egyébként is, ez a kérdés a zsidótörvényeknél már eleve megbukott. Hány olyan honfitársunkat ölték meg, mert – bár keresztény magyarnak vallotta magát – családjában voltak zsidó felmenők?

Magyar akkor az, akinek ez az anyanyelve? Közelebb kerültünk, de még mindig bajban vagyunk. Éppen a diaszpórában találkozhatunk olyan emberekkel, akik magyarnak vallják magukat, magyar közösséghez tartoznak, magyar hagyományokat őriznek, miközben a nyelvet már törve vagy egyáltalán nem beszélik. Másfelől attól, hogy valaki megtanul magyarul, még nem feltétlenül lesz magyar. Magam is találkoztam olyan pappal, aki tökéletesen beszélt magyarul, de magát – mivel ott született, és az az anyanyelve – amerikainak, szlováknak, vagy lengyelnek vallotta.

Legyen akkor magyar az, aki Magyarország állampolgára? Jogi értelemben ez legalább világos kategória lenne, csak éppen nem a feltett kérdésre válaszol. Lehet valaki magyar nemzetiségű úgy, hogy soha nem volt magyar állampolgár, és lehet magyar állampolgár úgy, hogy más nemzetiséghez tartozónak vallja magát, esetleg soha nem is járt Magyarországon.

Marad a gyakran idézett meghatározás, hogy magyar az, aki annak vallja magát. Ebben már sok igazság van. Csakhogy önmagában ez is kevés. Ha holnap reggel egy tokiói polgár felébred, és minden előzmény nélkül kijelenti, hogy mostantól magyarnak tartja magát, vajon ugyanabban az értelemben beszélünk-e az ő magyarságáról, mint egy erdélyi magyaréról, egy clevelandi harmadik generációs magyar amerikairól vagy egy szegedi családról?

Azért nem találjuk a jó definíciót, mert rossz helyen keressük. A magyarság nem elsősorban származás, nem útlevél, nem születési hely, és nem is kizárólag a nyelv. Ezek mind lehetnek részei, de egyik sem azonos vele.

A magyarság mindenekelőtt kötődés. Kötődés egy nyelvhez, még akkor is, ha valaki már nem beszéli tökéletesen. Kötődés egy kultúrához, egy történelemhez, közösen őrzött történetekhez és emlékekhez. Kötődés dallamokhoz, versekhez, ízekhez, ünnepekhez, helyekhez. Ahhoz a közös tudáshoz, amely miatt egyetlen név, egy verssor vagy egy történelmi dátum sokunkban hasonló asszociációkat képes előhívni. És mindenekelőtt kötődés más emberekhez, akikkel ezt valamilyen módon közösnek érezzük.

Ha pedig így van, akkor talán nem azt kell kérdeznem magamtól, hogy hány százalékban vagyok magyar. Erre ma már egy genetikai vizsgálat készségesen adna százalékokat, színes térképet és bizonyára néhány meglepetést is. Csak éppen arról nem mondana szinte semmit, hogy magyar vagyok-e. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi az bennem, amit magyarként kaptam, mit tekintek ebből a sajátomnak, és mit adok tovább belőle.

És ezen a ponton válik fontossá az egykori szónokverseny témájának az a szava is, amelyet Koltói Ádám – talán nem véletlenül – zárójelbe tett: Európában.

Ha a magyarságot valamiféle érintetlen, önmagában létező kulturális szigetként próbáljuk meghatározni, megint csak bajba kerülünk.

Mert mi az, amit ma ősi, sajátosan magyar kultúránk részének érzünk, és közben valamikor máshonnan érkezett? Vallásunk, építészetünk, zenénk, ételeink, szavaink, szokásaink tele vannak európai és Európán túli hatásokkal. Ezeket átvettük, átalakítottuk, továbbadtuk, és néhány nemzedék után már senki sem gondolkodott azon, honnan származnak.

Ugyanez fordítva is igaz. Európa sem valamiféle kész építmény volt, amelyhez egyszer csak mi, magyarok is csatlakoztunk. Több mint ezer éve alakítjuk mi is. Királyainkkal és lázadóinkkal, szentjeinkkel és tudósainkkal, zenészeinkkel, íróinkkal, katonáinkkal, emigránsainkkal, hétköznapi embereinkkel, és olykor még politikusainkkal is. Néha sikeresen, néha tragikusan, néha úgy, hogy büszkék lehetünk rá, máskor úgy, hogy jobb lenne tanulnunk belőle.

Tehát a régi kérdésre, amelyre annak idején annyi rosszul sikerült beszédváltozat után sem találtam választ, ma sem tudok egyetlen mondattal felelni. De ma már értem, hogy miért nem. Mert a „Mi a magyar?” kérdésre nincs olyan válasz, amelyet vércsoportként, útlevélként vagy lexikoni meghatározásként rá lehetne húzni mindannyiunkra. A magyarság nem egyetlen tulajdonság, amely vagy megvan valakiben, vagy nincs.

Örökség és választás egyszerre. Valamit kapunk belőle, valamit megtanulunk, valamit elveszítünk, valamit újra felfedezünk, és valamit továbbadunk.

Ezért is veszélyes, amikor valaki túlságosan magabiztosan kezdi a mondandóját azzal, hogy „mi, magyarok”.

Mert ezzel észrevétlenül nemcsak önmagáról kezd beszélni, hanem rólunk is. Olyanokról, akiknek az ősei Ázsiából, Skóciából, Németországból, a Felvidékről, Erdélyből vagy éppen ki tudja, honnan érkeztek. Olyanokról, akik templomba járnak és olyanokról, akik nem; budapestiekről, falusiakról, határon túliakról és olyanokról, akiknek Magyarország már csak a nagyszüleik történeteiben létezik.

Lehet, hogy éppen ez a magyar. Nem az, hogy mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Hanem az, hogy ennyi különböző történet után még mindig van valami, amiről többes szám első személyben tudunk beszélni.