Az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról beterjesztett törvényjavaslatot sokan az „ügynökakták megnyitásaként” emlegetik, egyháztörténész szerzőnk szerint azonban többről van szó. A jogszabály átalakítaná a kutatás szabályait, lerövidítené az adatvédelmi határidőket, megszüntetné a kutatást tiltó nyilatkozatokat, és előírná a még lappangó állambiztonsági iratok összegyűjtését. A Szemlélek közben várja a múltjukról számot adni kívánó volt hálózati személyek jelentkezését.
Harminchat év telt el a rendszerváltás óta, mégis kevés olyan kérdése van a magyar közelmúlt történetének, amely annyira megosztja a közvéleményt, mint az egykori állambiztonsági iratok nyilvánossága. Vajon minden dokumentum kutatható? Megismerhető-e, hogy kik működtek együtt a diktatúra titkosszolgálataival? Megtudhatja-e bárki, milyen adatokat gyűjtöttek róla vagy a családjáról? E kérdések ismét időszerűvé váltak azzal, hogy Ruff Bálint miniszterelnök-helyettes benyújtotta az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló törvényjavaslatot. Jelentőségét mutatja, hogy nem egyszerű módosításról van szó: elfogadása esetén hatályát veszítené a 2003. évi III. törvény, amely több mint két évtizeden át meghatározta az állambiztonsági iratok kezelésének és kutatásának kereteit.
A közéleti vitákban a javaslatot gyakran „az ügynökakták megnyitásaként” emlegetik.
Ez félrevezetően leegyszerűsíti a kérdést. Az állambiztonsági iratok jelentős része ma is kutatható,
az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára pedig 2003 óta biztosít hozzáférést az érintettek, a történészek és – meghatározott feltételek mellett – más kutatók számára. Az új szabályozás ennél jóval többről szól: átalakítaná a kutatás feltételeit, újrafogalmazná a levéltár feladatait, bővítené a nyilvánosság lehetőségeit, és rendelkezne a még fellelhető állambiztonsági iratok összegyűjtéséről is.
Az információs kárpótlástól a közérdekig
A 2003-as törvény abból indult ki, hogy a diktatúra okozta sérelmek már nem tehetők jóvá, de az állam legalább biztosíthatja az egykor megfigyeltek számára a róluk keletkezett dokumentumok megismerését. Ez a szemlélet az elmúlt két évtizedben többé-kevésbé működőképes keretet teremtett. A levéltár egyszerre vált a történettudomány fontos kutatóhelyévé, és azon állampolgárok fórumává, akik a múltjuk kérdéseire kerestek választ. Tudományos munkák, családtörténeti feldolgozások és egyháztörténeti kutatások sora épült az ott őrzött dokumentumokra. A kutatók pedig elfogadták, hogy bizonyos részeket soha nem ismerhetnek meg, ezeket az adatokat csak kitakarva kaphatják meg.
Míg az eddigi szabályozás középpontjában a levéltár szerepe állt, a törvényjavaslat az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének teljes körű feltárását emeli első helyre. A levéltár így nem pusztán iratőrző intézményként, hanem a múlt megismerésének egyik legfontosabb eszközeként jelenik meg. A változás lényege, hogy az egyéni információs önrendelkezés mellett jóval erősebben jelenik meg a történeti megismeréshez fűződő közérdek. Ez nem jelenti a személyiségi jogok vagy az adatvédelmi garanciák megszüntetését – inkább azt, hogy a történeti kutatás társadalmi jelentősége nagyobb súlyt kaphat, és a hozzáférés korlátozása kevésbé válhat automatikussá.
Megszűnhet a kutatást tiltó nyilatkozat
A hatályos szabályozás egyik sajátos eleme a kutatást tiltó nyilatkozat. Az érintett személy – meghatározott feltételek között – rendelkezhetett úgy, hogy nem engedélyezi a róla szóló állambiztonsági iratok tudományos kutatását. Az eredeti cél érthető volt: megakadályozni, hogy a személyes adatok nyilvánossága újabb sérelmeket okozzon. A gyakorlat azonban megmutatta a megoldás korlátait.
A kommunista állambiztonság ugyanis nem elszigetelt személyeket, hanem kapcsolatrendszereket figyelt meg.
Egy ügyben együtt szerepelhetett megfigyelt személy, családtag, munkatárs, pap, állami tisztviselő, operatív tiszt és hálózati személy. Ha e kapcsolatrendszer egyik szereplője kutatható volt, a másik nem, akkor a történeti rekonstrukció szükségszerűen töredékes maradt.
A törvényjavaslat ezért megszüntetné ezt a lehetőséget: a korábban tett tiltó nyilatkozatok hatályukat veszítenék, újakat nem lehetne tenni. Ennek nem csak a hivatásos történészek számára lehet jelentősége. A családtörténeti kutatások során sem mindig elegendő egyetlen ember iratanyagát megismerni, hiszen a történetek rokonokból, munkatársakból, szomszédokból, plébániai közösségekből és emigrációba kényszerült családtagokból épülnek fel.
A törvényjavaslat egyik legjelentősebb, a közbeszédben kevés figyelmet kapó újítása, hogy radikálisan lerövidítené a személyes adatok védelmi idejét. Míg a jelenlegi szabályozás szerint az érintett halála után harminc évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a személyes adatokat tartalmazó levéltári anyag bárki számára kutathatóvá váljon, az új javaslat ezt az időt öt évre csökkentené. Ez azt jelenti, hogy a közelmúlt eseményeit jóval korábban lehetne teljeskörűen vizsgálni. Egyház-, társadalom- vagy helytörténeti kutatások esetében ez jelentősen felgyorsíthatja a források tudományos feldolgozását, miközben
új egyensúlyt teremt a személyiségi jogok védelme és a közérdekű múltfeltárás között.
Hogy az új egyensúly a gyakorlatban mennyire bizonyul működőképesnek, az a törvény alkalmazása során dől majd el.
A törvényjavaslat egyik legérdekesebb újítása a különleges személyes adatok (egészségi állapot, vallási meggyőződés, politikai nézet, nemzetiségi hovatartozás, szexuális irányultság) kutatásának újraszabályozása. A főszabály továbbra is az érintettek védelme: a védelmi időn belül e személyes adatok csak korlátozottan ismerhetők meg. A javaslat ugyanakkor lehetővé teszi, hogy tudományos kutató (és kizárólag ő) adattörlés nélküli másolatot is kapjon, ha a különleges adat a megfigyelés tárgyával függ össze – például vallási meggyőződés vagy egészségi állapot miatt került az állambiztonsági iratokba –, és a kutató nyilatkozik arról, hogy ezek megismerése szükséges a kutatásához. Főszabály szerint e különleges adatok csak az érintett halálát követő hatvan év elteltével ismerhetők meg.
A törvényjavaslat jelentősen bővíti a tudományos kutatás lehetőségeit, ugyanakkor nyitva hagyja, hogy a kutató által megismert különleges személyes adatok milyen terjedelemben jelenhetnek meg tudományos publikációkban. Míg a hozzáférés feltételeit részletesen szabályozza, a publikálhatóság határait nem rendezi ugyanolyan részletességgel, s ez komoly problémákat vethet fel. Ennek jelentősége különösen azokban az esetekben lehet nagy, amikor az állambiztonsági eljárás alapja a vallási meggyőződés, az egészségi állapot vagy a szexuális irányultság volt.
A legfontosabb változás, amelyről alig esik szó
Miközben a közvélemény elsősorban az ügynökakták nyilvánosságáról vitatkozik, a törvény talán legnagyobb horderejű újítása háttérbe szorulhat. A javaslat abból indul ki, hogy az állambiztonsági iratok egységes nemzeti levéltári örökséget alkotnak. Ennek megfelelően nemcsak az állami szervek lennének kötelesek átadni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a birtokukban lévő dokumentumokat, hanem ez a kötelezettség természetes és jogi személyekre, valamint szervezetekre is kiterjedne. Az állambiztonsági iratok ugyanis az elmúlt évtizedekben nem kizárólag közgyűjteményekben voltak fellelhetők.
Dokumentumok kerültek magánszemélyekhez, örökösökhöz, kutatókhoz, ügyvédekhez és szervezetekhez, időnként pedig aukciókon vagy antikváriumi forgalomban is megjelentek.
Az eredetileg egységes rendszerben keletkezett iratanyag így fokozatosan széttöredezett. Egy jelentés az egyik gyűjteménybe kerülhetett, a hozzá kapcsolódó operatív terv egy másik helyen maradhatott, a mellékletek pedig magánkézbe juthattak. Ilyen körülmények között nem csak egyes dokumentumok hiányoznak – maga az összefüggés vész el.
Történészként ezt tartom a javaslat egyik legfontosabb rendelkezésének. A kutathatóság bővítése önmagában kevés, ha az iratok szétszórtan maradnak fenn. Egy dokumentum tudományos értékét nem csupán a tartalma adja, hanem az is, hogyan kapcsolódik más iratokhoz, milyen ügy részeként keletkezett, és milyen döntési folyamatba illeszkedett. A rendelkezésnek emellett szimbolikus jelentősége is van. Azt fejezi ki, hogy az állambiztonsági iratok nem gyűjtői ritkaságok, nem aukciós tételek és nem politikai fegyverek, hanem történelmünk pótolhatatlan forrásai. Megőrzésük és kutathatóvá tételük közfeladat. Ha a szabályozást sikerül végrehajtani, akkor a törvényjavaslat egyik legmaradandóbb eredménye talán nem az lesz, hogy újabb nevek válnak ismertté, hanem hogy a következő nemzedékek történészei teljesebb és eredeti összefüggéseiben vizsgálható forrásanyagból dolgozhatnak.
Mit jelenthet mindez a gyakorlatban?
A levéltárba érkezők jelentős része nem hivatásos kutató. Sokan azt szeretnék megtudni, miért nem vették fel édesapjukat az egyetemre, miért nem kapott útlevelet egy rokonuk, miért figyelték a település plébánosát, vagy miért kellett valakinek elhagynia az országot. Számukra az állambiztonsági dokumentumok a személyes emlékezet hiányzó darabjai. Az új szabályozás nem tenné korlátlanul hozzáférhetővé valamennyi irat minden adatát; várható jelentősége inkább abban áll, hogy következetesebb hozzáférési rendszert teremthet, csökkentheti a kutatás töredékességét, és nagyobb szerepet adhat a levéltárnak az iratok feltárásában és hozzáférhetővé tételében.
A történész számára sem pusztán az jelent előnyt, hogy több dokumentumot olvashat el. Ennél fontosabb, hogy a forrásokat összefüggéseikben láthatja. Egy állambiztonsági jelentés önmagában ritkán mondja el egy esemény teljes történetét. Szükség lehet a kapcsolódó operatív tervre, vezetői értékelésre, minisztériumi döntésre, személyes levelezésre vagy egy másik levéltárban fennmaradt iratra. Ez különösen fontos az egyháztörténeti kutatásokban. A kommunista állam az egyházakat nemcsak megfigyelni, hanem ellenőrizni és befolyásolni is kívánta.
Papokról, szerzetesekről, püspökökről, hitoktatókról és vallási közösségekről ezért rendkívül gazdag dokumentáció keletkezett.
E forrásokat azonban körültekintően kell értelmezni. Az állambiztonsági jelentés nem a történeti valóság semleges tükre. Meghatározott céllal, sajátos intézményi környezetben és sokszor politikai elvárások között készült. Értéke akkor mutatkozik meg igazán, ha más forrásokkal együtt vizsgáljuk: püspöki levelezéssel, vatikáni dokumentumokkal, visszaemlékezésekkel vagy emigrációban keletkezett iratokkal. A több irat tehát még nem feltétlenül jelent több igazságot, de a teljesebb, egymással összekapcsolható forrásanyag lehetőséget ad az árnyaltabb történeti megértésre.
A törvényjavaslatról bizonyára még komoly szakmai és politikai vita bontakozik ki. Lesznek, akik túl szélesnek tartják a nyilvánosságot, mások szerint a javaslat nem megy elég messze. Egy biztos: a szabályozás újragondolná az állambiztonsági múlt kezelésének kereteit. Nem pusztán arról rendelkezne, hogy ki milyen iratot és milyen feltételekkel kutathat – arról is állást foglalna, hogy egy demokratikus jogállam miként kezeli a diktatúra dokumentumait, és milyen jelentőséget tulajdonít a történeti megismerésnek.
A Szemlélek továbbra is várja azon egykori hálózati személyek jelentkezését, akik maguk szeretnének számot adni a múltjukról, mielőtt az akták október 22-án nyilvánosságot látnak. Felhívásunk ezen a linken.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
