Gyerekasztal néven nyolc – egyházi és civil – szereplő részvételével munkacsoport alakult a katolikus közösségen belüli bántalmazások feltárására, a megelőzés kultúrájának elősegítésére. A csapat három tagját kérdeztük munkájukról, személyes elkötelezettségükről.
GYURKÓ SZILVIA
gyermekjogi tanácsadó
– Kevesen tudják, hogy mi a teendő, ha felmerül családban/ismerősök körében a gyermekbántalmazás. Ilyenkor mi az első és legfontosabb lépés?
– Ez nagyon fontos kérdés, mert a gyerekek számára a legveszélyesebb hely nem az utca vagy az iskola, ahogyan sokan gondolják, hanem a családi otthon. A bántalmazások kétharmada a családban történik, ahol a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak, így különösen sokat számít, hogy akinek ilyenről tudomása van, ne fordítsa el a fejét, hanem próbáljon segítséget nyújtani. Az első lépés tehát az, hogy tudatosítsuk magunkban:
mi is felelősek vagyunk a környezetünkben élő gyerekek jóllétéért.
A bántalmazás egy spektrum, és vannak helyzetek, amikor a bántalmazó személy felé lehet/kell lépéseket tenni, hogy abbamaradjon a bántó, veszélyeztető helyzet. Máskor a gyerek megerősítése, a neki való segítségnyújtás lehet a jó lépés. Ezek függnek attól, hogy milyen viszonyban vagyunk a gyerekkel, a szülőjével, és nekünk milyen eszközeink vannak arra, hogy beavatkozzunk. Természetesen léteznek helyzetek, amikor olyan súlyos bántalmazásról van szó, hogy nincs lehetőség ilyen puha eszközökkel segítséget nyújtani, mert a gyerek érdeke az azonnali beavatkozás. Ilyen fellépéshez az kell, hogy jelzést tegyünk a gyermekvédelmi intézmények felé. Ezt bárki megteheti, akár név nélkül, a Gyermekvédelmi Hívószámon, az OKIT-nál, de a lakóhelye szerinti gyermekjóléti szolgálatnál is.
– Célja-e a Gyerekasztalnak, hogy előbb-utóbb úgynevezett országjelentés készüljön, amely összefoglaló módon taglalja az egyházban történt bántalmazási eseteket?
– Az alapvető cél az, hogy olyan kutatás, és azután annak eredményeiből olyan jelentés készüljön, amely bemutatja, hogy a katolikus egyházon belül milyen esetek történtek, hogyan szereztek tudomást róluk a hivatalos szervek, milyen lépéseket tettek, milyen nehézségekkel szembesültek, mi volt az, ami jól ment, és mit érdemes újragondolni, megváltoztatni. Fontos tisztázni, hogy egy ilyen kutatásnak – bár a múlt eseményeit dolgozza fel – alapvető célja az intézmények jelenbeli és jövőbeli működésének javítása, fejlesztése. A munkacsoportnak nincs felhatalmazása arra, hogy az országjelentést elkészítse, de bízunk abban, hogy minél többet beszélünk erről a kérdésről, annál több támogatója lesz a témának.
– Mondják, az egyházra irányuló közfigyelem miatt keresztény körökben előrébb járnak a gyermekvédelmi jelzőrendszer kialakításában, mint más, világi helyeken. Meg tudod ezt erősíteni?
– Magyarországon a jogszabályok nem teszik kötelezővé a szervezeten, intézményen belüli belső gyerekvédelmi szabályzatok és eljárások kialakítását (noha nyugat-európai országokban általános gyakorlat és elvárás ilyen safeguarding policy fejlesztése). A katolikus egyházon belül viszont van ilyen eljárásrend és protokoll.
E tekintetben kijelenthető, hogy fejlettebb rendszerről van szó.
Önmagában egy szabályzat viszont nem tud változást hozni a szervezeti működésben és kultúrában. Ahhoz rendszeres képzésekre, érzékenyítő tréningekre, és sok-sok beszélgetésre, vitára, az egyedi ügyek alapján kialakított élő gyakorlatra van szükség. E tekintetben léteznek intézmények, amelyek (önszorgalomból) előrébb járnak mindenki másnál – itt főként ún. alternatív iskolákról, intézményekről van szó. Ezért is jó volna még több olyan lehetőséget teremteni, amikor világi és egyházi, állami és civil, központi és helyi szereplők oszthatnák meg a tapasztalataikat és tanulhatnának egymástól. Mert végeredményben nem az számít, hogy ki jár előrébb, hanem hogy mindenki legalább egy lépést előrébb lépjen.
PETŐ ATTILA
gyermekvédelmi aktivista
– Mint áldozatra, milyen hatással voltak rád az utóbbi hetek püspökkari, majd püspöki megszólalásai a visszaélések ügyében?
– Empátiával kell közelítenünk a püspökök megszólalásaihoz, mert közülük sokan olyan intézményben szocializálódtak, amelyben a lojalitás és a hagyományok tisztelete alapvető értékek. Számukra nehéz lehet egyszerre elismerni az áldozatok fájdalmát és szembenézni az egyház felelősségével, különösen, ha úgy érzik, hogy a kritikák az egész intézményt érik. Az egyház számukra nem csupán szervezet, hanem közösség, amelyet támadás esetén meg kell védeniük.
Ugyanakkor az empátia nem jelentheti azt, hogy elfogadjuk az áldozatok háttérbe szorítását. A valódi bocsánatkérés nem terelheti el a figyelmet a felelősségvállalásról azzal, hogy az egyházat érő támadásokra helyezi a hangsúlyt. Az egyház hitelessége éppen azon múlik, hogy képes-e a hatalmával élni, nem pedig visszaélni – ez pedig csak akkor lehetséges, ha az áldozatok igazságát helyezi előtérbe.
Szerintem az utóbbi hetek megszólalásai pont azt mutatják, hogy
mekkora különbség van az egyes püspökök között is, ha bocsánatkérésről, felelősségvállalásról beszélünk.
Több püspök atya érzékeny és önreflektív hangot ütött meg, mások pedig – bár kifejezik együttérzésüket az áldozatok iránt – hosszasan beszélnek például az egyház elleni támadásokról, ezzel elterelik a figyelmet a valódi problémáról. Egyházi vezetőként továbbra is inkább az intézmény tekintélyét védik, mintsem valódi felelősséget vállalnának és támogatnák az áldozatokat.
Az elmúlt időszak megnyilatkozásai tehát pont azt tükrözik, hogy a püspökök között sincs még egységes álláspont, de hangsúlyozni szeretném: türelemmel és megértéssel kell lennünk, még ha, talán érthető módon, mi magunk türelmetlenek vagyunk és nagyobb elvárásokat fogalmaznánk is meg.
– Mennyit változott a hozzáállásod a kérdéshez ahhoz képest, hogy néhány éve még perben álltál az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyével?
– Sokáig voltam dühös, és haragudtam az elöljárókra, hiszen az egyház – amelynek a védelem és az erkölcsi iránymutatás is a feladata lenne – sok esetben nemhogy nem állt ki az áldozatok mellett, hanem hallgatásra kényszerítette őket, vagy éppen az elkövetőket védte. A felismerés, hogy az a közösség, amelyben bíztam, nem védett meg, mély töréseket okozott bennem.
Ez folyamat, amelyben az áldozatnak időre van szüksége, hogy megértse, hogyan hathatott a rendszer a hitére, a bizalmára és az önképére. A düh és a csalódottság nem a gyengeség jele, hanem része a felismerésnek és a feldolgozásnak.
Idővel ez a harag átalakulhat egyfajta eltökéltséggé:
egyesek számára a gyermekvédelem vagy a rendszerszintű változásokért való küzdelem formájában, mások számára pedig a saját életükben történő továbblépés révén.
Az én utam is ilyen folyamat. Évekkel ezelőtt még pereskedtem az egyházzal az igazságomért, most pedig egyértelműen látom, hogy nemcsak egyéni történetekről, hanem rendszerszintű problémáról van szó, amelynek megoldásához nyilvános felelősségvállalás és valódi változás kell.
Ami most zajlik, arról – bármennyire is hihetetlen – a nagyböjt jut eszembe, ugyanis ez az alázatos leereszkedés időszaka. Lehajtjuk a fejünket, amikor hamut szórnak rá, aztán még lejjebb ereszkedünk, hogy megmossuk a testvéreink lábát. Ilyen kegyelmi idő állhat előttünk: a kicsinnyé válás időszaka. Annak felismeréséé, hogy bár hosszú ideig nem ment minden jól, ha alázatosan leereszkedünk magunkhoz és másokhoz, abban benne van az egymásra találás lehetősége is, amire nagy szükségünk van a katolikus közösségünkben.
– Mit üzennél azoknak, akik szeretnék, de nem merik elindítani a bántalmazóval szemben az eljárást?
– Azt, hogy nincsenek egyedül. Joguk van az igazságukhoz, és bár az út nehéz, nem egyedül kell végigjárniuk. Sokan félnek kiállni magukért, mert attól tartanak, hogy nem hisznek nekik, hogy támadások érik őket, vagy a múltjukat újra és újra fel kell tárniuk. De emlékezzenek: az igazság kimondása felszabadító lehet. Jézus is azt mondta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (János 8:32).
Fontos tudni, hogy a bántalmazás felelőssége mindig az elkövetőé, és nem az áldozaté.
Ha valaki úgy érzi, hogy egyedül nem tud szembenézni ezzel a folyamattal, érdemes olyan támogató közösséget keresni – akár más túlélőket, akár segítő szakembereket –, akik megerősíthetik abban, hogy nem kell csendben maradnia.
Nem állítom, hogy könnyű lesz, mert én is végigjártam ezt az utat – a félelmet, a kételyt, a magányt. De tudom, hogy amikor először mertem kimondani az igazságot, az volt az első lépés a valódi szabadság felé.
Ha most ezt olvasod, és ott van benned a vágy, hogy megszólalj, tudd: nem vagy egyedül, és az igazság kimondása mindig erősebb lesz a hallgatásnál. Ne félj!
URFI PÉTER
újságíró
– Eddig a 444.hu újságírójaként tártad fel az egyházi visszaélési ügyeket, most pedig egyházi hátterű szervezetben vállaltál szerepet. Ez nem veszélyezteti az újságírói függetlenségedet?
– Ez az ügy annyira fontos nekem, hogy még akkor sem vetném el kapásból a csatlakozást egy ilyen csoporthoz, ha egyházi hátterű lenne. De a Gyerekasztal hangsúlyozottan civil kezdeményezés, amelynek – szerencsére – tagja két egyházi vezető is. Azt nem mondom, hogy részvételem a munkacsoportban ne vetne fel bennem kérdéseket, vagy ne befolyásolná a munkámat. Még az is lehet, hogy bizonyos témákban körültekintőbben fogok fogalmazni. De a cél ugyanaz, csak az eszközök változnak kicsit: megakadályozni a visszaéléseket, és igazságot szolgáltatni az áldozatoknak.
– Az utóbbi években – tapasztalatod szerint – változott-e az egyház hozzáállása a kérdéshez?
– Hat éve fut a sorozatom az egyházi személyek szexuális visszaéléseiről – ez az idő az egyetemes egyház életében röpke pillanat. Mégis láthatók változások, amelyek részben vatikáni utasításoknak köszönhetők (mint a bejelentőoldalak), részben viszont a magyar egyház fejlődéséről tanúskodnak. Az egyházmegyék ma már jellemzően vizsgálatot indítanak, ha kiskorúakkal szembeni visszaélésről értesülnek, és erről a nyilvánosságnak is beszámolnak.
Hat éve még engem ösztökélt a Pécsi Egyházmegye, hogy ha tudok valamit, tegyek feljelentést,
a Szeged-Csanádi Egyházmegye pedig egy olyan pap ellen tagadta meg a vizsgálatot, akit sorozatos visszaélései miatt korábban egyházi döntés szankcionált. Az is nehezen képzelhető el a 2024-es botránysorozat után, amit a Hajdúdorogi Főegyházmegye csinált 2023-ban, vagyis hogy egy pap ellen két bejelentés is érkezik, mégis a helyén hagyják. Ezek az általam megírt ügyek jól mutatják, hogy nem elegendők a szigorú szabályok, az egyházi vezetők szemléletváltására is szükség van.
– Mi a személyes célod az egyházi ügyek feltárásával?
– Egy újságírónak jó esetben annyi a célja, hogy jó cikkeket írjon. Az egyházon belüli visszaélésekről szóló sorozatnál az a remény is bennem volt, hogy képes lehetek kézzelfogható hatást elérni, ami a magyar médiában sajnos elég ritka. Az az idealista képzetem támadt, hogy ezzel a munkával gyerekek testi és lelki épségét lehet megóvni. A Gyerekasztalnak ezzel szemben nem az egyes ügyek feltárása a célja, hanem egy múltfeltáró vizsgálat előkészítése. Ehhez rendszerszinten kell gondolkodni, ráadásul katolikus rendszerben, ami nekem izgalmas intellektuális kihívás.
*
A Gyerekasztal további tagjai: Dobszay Márton Benedek ferences szerzetes, Feledy Botond külpolitikai szakértő, Gégény István katolikus teológus, Görföl Tibor katolikus teológus és Hortobágyi T. Cirill bencés szerzetes, pannonhalmi főapát.
A munkacsoport honlapja ezen a linken érhető el.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
