Az utolsó közös nemzeti ügy: erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszer árnyékában

Amikor nyár végén arról olvastam, hogy Ablonczy Bálint, a Válasz Online újságírója az „Erdély-járókról” írta doktori disszertációját az ELTE-BTK-n, nem várt aha-élményben volt részem. Gyerekkorom legintenzívebb emlékei az ártándi határhoz, a feszültséggel teli várakozáshoz kötődnek, ám eddig nem tudtam, hogy szüleim nem elszigetelt segítők voltak, hanem egy társadalmi megmozdulás részei. Laborczi Dóra személyes hangvételű nagyinterjúja a szerzővel.

A most megjelenő, Nemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben című Válasz Offline bookazine a szerző disszertációjának szerkesztett, átdolgozott és gazdagon illusztrált változata. A kiadvány tisztelgés szüleink nemzedékének „jóravalósága” előtt, akik Bibliát, gyógyszert és reményt csempésztek a diktatúrába. De kik voltak ők?

Hogyan szerveződött a Kádár-kori Magyarország utolsó nagy közös nemzeti ügye, a határon túliak titkos segítése?

Terítéken a segítők motivációi, a diktatúrák árnyéka, a lehetséges mozgásterek, a társadalmi szolidaritás és a különféle Erdély-olvasatok.

– Bevallom, különleges élmény, hogy valami, ami a gyerekkorom része volt, hirtelen történelmi távlatba helyeződik. Rengeteg emlékem van erről az időszakról, és legmélyebb baráti kapcsolataimat is a gyerekkori Erdély-járásnak köszönhetem. Ezért nehéz most objektív újságíróként kérdezni a munkádról. A Nemzet a hátizsákban című kiadvány bevezetőjéből az is kiderül, ami a disszertációdból nem: téged is hasonló élmények értek gyerekként a nyolcvanas években a román határon, ezért – vagy ezért is – az egész munkát a szüleink nemzedékének ajánlod. 

– Számomra is nagyon erős a személyes élmény, de a legmeglepőbb mégis az volt, hogy miután augusztus végén kitettem az ELTE BTK-n írt disszertáció leadásáról szóló posztomat, rengeteg ismerős, barát írt, hogy megossza a tiédhez hasonló élményeit. Sokan segítettek annak idején a romániai magyarságnak, amivel tudtak, ezért a disszertációt és az ahhoz kapcsolódó kiadványt is

úgy fogom fel, mint tisztelgést a magyar társadalom jóravalósága előtt.

Több százezer ember egyéni történetét természetesen lehetetlen feldolgoznia vagy vizsgálnia egyetlen embernek. Szerintem mégis a magyar társadalom jóravalóságáról és összefogásáról beszélek azokon keresztül, akik a hetvenes évek közepe és 1989 között hálózatba szerveződve kulturális és humanitárius segítséget vittek Erdélybe, akikre egyfajta kulturális és mozgalmi elitként tekintek. Az is meggyőződésem, hogy a magyar társadalomnak ez volt az utolsó, nagy közös ügye. A rendszerváltás előtt lényegében össztársadalmi konszenzus övezte az erdélyi magyarok megsegítését, ezt az MSZMP számára készített titkos közvélemény-kutatások is alátámasztják.

– Egészen eddig azt gondoltam, hogy a miénk egyedi eset volt. Legalábbis nem tudtam róla, hogy a környezetemben bárki más ezt akkora üzemben végezte volna, mint ahogy evangélikus lelkész szüleim tették Nyíregyházán. A mi parókiánk is nagy segélyszállítmány-lerakat volt. Egyszer a német Gustav-Adolf-Werk írógépeket küldött az erdélyi gyülekezeteknek, és az a szállítmány is nálunk kötött ki. De mivel az írógép is tiltott áru volt, szerszámosládának álcázták a dobozát, amit apám még össze is kent valami rozsdás-olajos drótkötéllel.

– El tudom képzelni! De van egy rossz hírem: majdnem biztos vagyok benne, hogy arrafelé is sokan vittek át még segélyszállítmányokat, csak erről az emberek nem mertek beszélni.

– Szüleim gyerekkori, kamaszkori nyári tábori barátságoknak köszönhetően kötöttek ki Erdélyben, és nagyváradi, kolozsvári barátaik szorult helyzetét látva vittek, amit tudtak. Majd ez a hálózat egyre terebélyesedett, mind többfelé alakultak ilyen kapcsolatok, és a ‘90-es évektől határokon átívelő kezdeményezésként ebből lett a Nemzetközi Ökumenikus Tábor a tiszadobi Andrássy-kastélyban. Mindenesetre a segítők motivációi sokrétűek lehettek: nemzeti szolidaritás, vallási indíttatás vagy éppen rendszerkritika. Hogyan lehet tipizálni őket?

– Az interjúalanyok válaszai alapján négy fő csoport rajzolódott ki, bár nyilván sok az átjárás köztük. Az első csoportba azok tartoztak, akik családi kötődést hoztak magukkal. Ilyen volt például Entz Géza, akinek családja a ’40-es évek végéig Kolozsváron élt, és a teljes kolozsvári értelmiség a baráti körükhöz tartozott. Náluk Erdély és Trianon állandó téma volt otthon, Magyarországon is. Az ebbe a csoportba tartozók már akár az ötvenes évektől rendszeresen átkeltek a határon.

A második réteg a „felfedezőké”. Nekik nem feltétlenül volt családi kötődésük, de a hatvanas évek végétől, ahogy a világ és a Kádár-rendszer kicsit kinyílt, elkezdték felfedezni Kelet-Közép-Európát. Sokuknál az Erdély-járás párhuzamba állítható volt a lengyelországi élményekkel: megízlelték a szabadabb, ellenállóbb lengyel levegőt, majd Romániában a nemzeti szolidaritás és a nemzeti elnyomás érdekes dinamikáját. Ma ezt nehéz elképzelnünk, de ez teljesen információhiányos időszak volt. Ez a határon túli magyar, erdélyi magyar téma nincs benne a tankönyvben, nincs műsoron, nincs hírlapok hasábjain. Aztán 1970-ben Romániában a Kriterionnál, majd Magyarországon is megjelenik és óriási sikert arat Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve, 1972-ben elindul a táncházmozgalom, megjelenik Kallós Zoltántól a Balladák könyve, az emberek pedig elindulnak megnézni Erdélyt a saját szemükkel, és olyan élmények érik őket, amelyek egy életre meghatározzák a hozzáállásukat.

Fontos motivációt jelentett a vallási szolidaritás is.

A reformátusoknál – de a katolikusoknál és az evangélikusoknál is – élénk kegyességi mozgalmi kapcsolatok működtek, amelyek a háború alatt megszakadtak, de amint újra lehetett utazni, a hálózat tagjai újra elkezdték felkeresni egymást. Ilyen csoport volt például a Visky András regényeiben is megjelenő, hányattatott sorsú Bethánia-mozgalom, mely az ’50-es évek végétől kezdett újraéledni.

– Az én szüleim is ehhez tartozhattak leginkább, mivel az erdélyi református, katolikus, evangélikus és unitárius gyülekezetek nemcsak etnikailag, hanem vallásilag is elkülönültek a román ortodoxiától. Ebből a szempontból a felekezeteknek a határ mindkét oldalán elnyomásban lehetett részük. De kik alkották a negyedik csoportot?

– A külföldiek, főleg holland reformátusok. Ez talán a legmeglepőbb, hiszen ez alapvetően egy magyar-magyar szolidaritási akció volt. Mégis, 1968-tól kezdve holland ösztöndíjasok tanultak a kolozsvári protestáns teológián, ami a nyolcvanas évek végére az egyetlen, tisztán magyar nyelvű felsőoktatási intézmény volt Romániában. Feldolgoztam például Ida és Klaas Eldering történetét, akik kiválóan megtanultak magyarul, és hazatérve Hollandiába az Erdély-segítő hálózat részei lettek. Vannak egészen szürreális fotók 1973-ból, melyeken egy holland lelkész magyar református palástban prédikál egy szilágysági faluban. Ők nemcsak adományt vittek, hanem Hollandiában nyomtatott magyar Bibliákat és énekeskönyveket is csempésztek vissza Erdélybe.

– Említetted a kulturális segítségnyújtást is. Ez az anyaország felé irányuló csempészés volt, a határon túli magyar értékek mentése a román hatalom történelemhamisító törekvéseinek árnyékában?

– Pontosan. Ezért is nevezem kulturális és humanitárius segítségnyújtásnak. A kávé, a gyógyszer, a fogamzásgátló és a Biblia kijuttatása mellett ott volt az állandó, megalapozott szorongás, hogy a román állam megsemmisíti a magyar kulturális örökséget. A parókiák levéltárait be kellett szolgáltatni, a kastélyok pusztultak. Entz Géza vagy Csapody Miklós irodalomtörténész – aki szegedi egyetemista kora óta járta Erdélyt – nagyon jól ismerték az erdélyi értelmiségi világot, tudták, hova kell nyúlni, mi a leginkább veszélyeztetett. Entz például magát turistának álcázva ment be a kolozsvári Szent Mihály-templom toronyszobájába, mert a középkori Erdély művészettörténészeként tudta, hogy az ott található rendezetlen levéltári iratok mekkora értéket jelentenek. Az anyagot betette a hátizsákjába, majd éjszaka egy barátjánál lefotózták mikrofilmre, a mikrofilm-anyagot a kolozsvári magyar konzulátuson diplomáciai futárpostába csomagolták, és így került Budapestre, a Magyar Országos Levéltárba.
A finanszírozás más esetekben is gondot okozott, amire egészen kreatív megoldások születtek. Amikor például Entz Géza a dokumentumfilmes Gulyás testvérekkel járta a vidéket, hogy rögzítsék a pusztuló erdélyi magyar és szász műemlékeket, nem volt pénzük az utazásra. Ezért Révkomáromban vettek kaszakövet három forintért, ami hiánycikk volt Romániában, majd Erdélyben eladták harminc forintnak megfelelő lejért, és ebből finanszírozták az útjaikat. Olyan bonyodalmak is adódtak, hogy a törvények szerint csak egyenes ági rokonnál lehetett volna elszállásolni őket, ennek hiányában pedig további akadályokba ütköztek. 

– A nagy fokú és tömeges kockázatvállalás miatt állítod, hogy ez volt az utolsó közös magyar nemzeti ügyünk?

– Emiatt is, és ez nem egy levendulaillatú, békeidők utáni vágyakozás. Készültek az MSZMP KB számára titkos közvélemény-kutatások, amelyek a ‘70-es évek elejétől mérték a társadalomnak a határon túli magyarokhoz, konkrétan is az erdélyiekhez fűződő viszonyát. A ‘88 nyarán készült közvélemény-kutatás például azt írja, hogy a romániai magyarság ügyében “társadalmunk álláspontja egyértelmű és kikristályosodott”; a megkérdezettek 80 százaléka úgy gondolta, hogy elnyomják őket, ezért segíteni kell őket, és a magyar állam nem tesz eleget.

Nem volt még egy olyan ügy, amelyen protestáns és katolikus hívek, szakkollégista diákok, vidéki egyetemisták, szakmunkások, később az MDF-ben, az SZDSZ-ben vagy a Fideszben politizáló értelmiségiek, tanárok, kutatók dolgoztak együtt a pártapparátus embereivel és diplomatákkal.

– Ahogy írod is, a Kádár-rendszernek nem lehetett egyszerű dolga ezzel a mozgalommal. Hiszen valamennyire mégiscsak az erdélyi magyarság ügyét is kellett képviselnie egy szövetséges állammal szemben. Nálunk nem lehetett annyira egyértelmű a tiltás, mint Romániában a túlkapásairól híres Securitate idején.

– Ez az egész történet egyik legizgalmasabb része. Persze az is, hogyan történt, kik, miért, milyen módon csempésztek, milyen trükköket vetettek be az álcázásra. Az anekdotázás fölötti szint azért külön érdekes, mert meg lehet figyelni, hogyan változik a Kádár-rendszer egy olyan kérdésben, amiben sokáig merev és elzárkózó volt. Kádár János nyilvánvaló okok, elsősorban ‘56 miatt, rettegett a nemzeti kérdés felvetésétől, mert ha az előjön, rögtön fölmerül, hogy akkor mit keresnek itt a szovjetek? És ugye az volt az alapélmény, hogy ha ez a kérdés fölmerül, akkor a kommunistáknak menekülniük kell. Ez megkülönböztette őket a többi blokkbeli államtól; az NDK és mi voltunk a két kivétel, ahol a múlt miatt nem használták a patriotizmust, vagy éppen a nacionalizmust legitimációs eszközként. Kádár rutinos, ravasz politikus volt, és kirajzolódik, hogy idővel érzékelte a kérdéssel kapcsolatos, alulról jövő társadalmi nyomást. 

– Tekinthető a romániai falurombolás – melynek szimbolikája Bözödújfalu elárasztása – elleni tüntetés a Hősök terén 1988 júniusában a folyamat kicsúcsodásának?

– Igen, szépen kifejezi, hogy mekkora jelentősége volt a romániai magyarsággal vállalt szolidaritásnak a rendszerváltásban. Én is amiatt kezdtem a témával foglalkozni, mert érdekelt: miként lehetséges, hogy a Kádár-rendszer első engedélyezett tüntetése 1956 után az erdélyi téma köré szerveződött. És legfőképpen: hogyan lehetséges, hogy erre kimegy százezer ember? Miközben ‘56 óta az volt a magyar társadalom alapélménye: ha kimegyünk, előbb-utóbb lőnek. Akkor elkezdtem a nyomokat visszafelé olvasni, hogy milyen mélyáramlatok léteztek, kulturálisan kik kezdték el behozni ezt a témát? Milyen társadalmi erecskéket lehet megrajzolni a képzeletbeli térképen, amelyek ezen a ponton összeálltak egy nagy folyóvá? Meggyőződésem:

abban, hogy a rendszerváltás fontos témája lett a határon túli és különösen a romániai magyarság kérdése, komoly szerepet játszott az Erdély-járó mozgalom. 

– A román oldalon milyen kockázatokkal kellett számolniuk a segítőknek és a segítetteknek? Apám felemlegeti, hogy az is sajátos helyzetet eredményezett, hogy a határőrök mindig azt kérdezték: pornó vagy Biblia van-e nála? Ezek voltak a tiltólista első tételei. De ha a csomagtartóban kikészítette a színes tévéújságot  az áru tetejére, ami nagy hiánycikk volt, a határőr tudta, az az övé, elvette és békén hagyott minket. Olyan is volt, hogy hazafelé 3-4 évesen lázasan feküdtem a hátsó ülésen, és megvesztegetés nélkül előre engedtek. Vagy ahogy az akkor hatéves bátyád hátizsákjába, úgy anyukám retiküljébe rejtette a legnagyobb kincseket, mert azt sosem nézték meg. 

– Ez a bookazine bevezőjében felidézett eset egy családi úton történt. Az akkor hatéves testvérem hátizsákjába rejtették a gyógyszereket, mondván, azt biztosan nem nézi meg a román vámos. Bátyám viszont felnőttesen kérte, hogy ő táskáját is nézze meg a közeg – szerencsére a vámos csak úgy tett, mintha megnézné, nem vizsgálta át… Mindenesetre, az a szüleink félelméből is átszűrödhetett, hogy a Ceaușescu-rendszer brutális diktatúra volt, de még ott is volt némi mozgástér. Ha az ember ügyes volt, a határon cigarettával, kávéval is meg lehetett vesztegetni a vámosokat. Ugyanakkor ha lebuktak, a következmények súlyosak lehettek. A magyarországi segítőket általában „csak” kitiltották – mint például a Fidesz-alapító Both Vilmost, akit 1988 márciusában kapcsoltak le a határon –, de az erdélyi fogadófeleket a Securitate keményen zaklatta, kihallgatta.

– Mit kockáztatott az, aki tiltott dolgokat csempészett? Milyen retorziókra számíthatott? Én talán egy visszafordításra és elkobzásra emlékszem.

– Sokan mondják, hogy visszafordították őket. Akkor letették mondjuk a biharkeresztesi lelkésznél a cuccot, és egy következő alkalommal igyekeztek átvinni, vagy visszafordították, de egy másik határátkelőn átengedték őket. Ez még a személyi számítógépek előtti világ, tehát ezt is meg lehetett tenni. Másrészt korszaktól függ. Mindenki beszámolt arról, hogy ‘86-ban, miután megjelent az Erdély története, durvulás vette kezdetét. A kötetet nyílt támadásnak tekintette a Ceaușescu-rendszer, már csak azért is, mert főszerkesztője Köpeczi Béla művelődési miniszter volt, tehát egyfajta hivatalos álláspontként lehetett értékelni. Itt megint bejön az erdélyi szál: Köpeczi hithű bolsevik volt, de erdélyi származású. A Ceaușescu-rendszer vége felé azért ezek eléggé kemény dolgok voltak, tehát a magyarországi segélyfutárok a kiutasítást kockáztatták.

– Egyébként mi lett az elkobzott tárgyakkal?

– Általában lenyúlták őket a határőrök vagy a szekusok.

– Akkor nagyon sok Erdély története gyűlhetett fel náluk…

– A könyveket nyilván megsemmisítették, de mondjuk a gyógyszert valószínűleg saját céljaikra használták fel vagy eladták. Amiről mindenki egységesen beszámol, hogy ‘89 közepén-végén már borzalmas állapotok voltak. Mert

ahogy a rendszer érezte a vesztét, nagyon bedurvult.

– Nagyon kontrasztos volt, ahogyan nyíregyházi gyerekként, mégis egyfajta jómódból érkezve rácsodálkozom a magyar kulturális örökségre, megjelenik a megrendültség, hogy ez itt mind „a mi földünk volt”. Közben az a semmihez nem fogható hangulat is egyből eszembe jut, ami fogadott Ártánd után a nagyváradi bevezető szakaszon, amikor megérkezel, a kitört ablakú gyárépületek, a föld fölött vezetett óriási rozsdás gázcsövek, végtelen blokk-negyedek közé. Ez mára megváltozott, sőt a gyönyörűen felújított Nagyvárad felől nézve Biharkeresztes tűnik lehangolónak. De volt akkor hierarchia a „tápos magyarországi” és a „rászoruló erdélyi” viszonyában?

– Ez jelen volt, és nem szabad idealizálni. Zakariás Ildikó szociológus írt egy kiváló, már a rendszerváltás utáni nemzeti szolidaritási akciókat, például a csángó keresztszülő-programot vizsgáló monográfiát: a kapcsolatot a hatalom és a hiány fogalmai határozták meg. A magyarországi segítő, bármilyen szerény körülmények között élt is itthon, hatalmi pozícióban volt a romániai hiánygazdaságban élőkhöz képest. Ebből fakadhattak megalázó helyzetek, de az is előfordult, hogy a segített vált követelőzővé. Aki azonban mélyebben benne volt a mozgalomban, idővel megtanulta kezelni ezt. 

– Milyen más történelmi távlatokat nyithatott ez az alulról szerveződő társadalmi mozgalom?

– Érintettük már, hogy a Ceaușescu-rendszer borzalmas volt, és az emberek menekültek onnan, de abban, hogy ez a kérdés tematizálva lett, és nagy geopolitikai összefüggésbe is be lehetett ágyazni, óriási szerepük van mindazoknak, akik részt vettek benne. Az egy idő után világos volt, hogy már a szovjeteknek és Amerikának is kényelmetlen Ceaușescu, destabilizáló tényezőként veszélyt jelentett. Emiatt kialakult egy kegyelmi állapot, amikor a magyar kisebbségi kérdést tematizálni lehetett, erre volt nemzetközi fogékonyság, és ebben is óriási szerepe volt az Erdély-járó mozgalomnak. Ezek az emberek nemcsak segítséget vittek, hanem információt is hoztak. Az Ara-Kovács Attila alapította Erdélyi Magyar Hírügynökség (EMH) például javarészt a segélyfutárok híradásai alapján dokumentálta a romániai rezsim jogsértéseit. Az EMH jelentései eljutottak például New Yorkba, ahol az angolra lefordított híradásokat a Hámos László által fémjelzett Hungarian Human Rights Foundation terítette az amerikai sajtóban és a döntéshozók között. Hámoséknak kulcsszerepük volt abban, hogy 1987-ben az amerikai kongresszus megvonja Ceaușescuéktól a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvét. Így

ennek a történetnek van egy komoly magyar társadalom- és politikatörténeti vonatkozása, sőt akár a hidegháború végéhez kapcsolódó jelentősége is.

– Hogyan lett ebből az nemzeti közös ügyből az, ami lett, vagyis az erdélyi magyarság politikai kisajátítása? 

– Ez egy messzire mutató kérdés, de nem szeretném megkerülni, már csak azért sem, mert a kiadványt is ezzel zárom. A rendszerváltás hajnalán ez a téma még egységbe kovácsolta a demokratikus ellenzéket és a népi írókat. Például Csoóri Sándor és ifjabb Rajk László 1972 karácsonyán még együtt mulatott a bonchidai református lelkész vendégeként a mezőségi falu parókiáján. De ez az egység 1990 után gyorsan szétrobbant, és a határon túli magyarság ügye is a belpolitikai csatározások áldozatul esett. A 2004. december 5-i népszavazás és az azt megelőző kampány mély sebeket ejtett. Bár 2010 után a politikai diskurzus megváltozott, és egyfajta konszenzus jött létre a kettős állampolgárság körül, a törésvonalak ma is érezhetők – például a szavazati joggal kapcsolatban.

Közben az erdélyiek sok évszázada úgy tekintenek magukra, hogy ez egy másik magyar haza, önálló múlttal és társadalmi alrendszerrel, a románokkal való együttéléssel, ami megkülönbözteti őket tőlünk. Tehát

Budapestről ne mondják meg, hogy mi legyen velük – de Bukarestből se!

És teljesen más világ a Székelyföld, a Partium, a Bánság vagy Kolozsvár. Mi meg szeretjük úgy látni őket, hogy ott mindenki székelyharisnyában őrzi az ezeréves gyepűket. Hát, ezt mondd egy kolozsvári vagy vásárhelyi értelmiséginek… 

– Az egyetemisták is meghatározó szereplői voltak ennek a mozgalomnak. Mit üzenhet a szolidaritási akció a jövő nemzedékeinek?

– A fiatalságban mindig benne van a lázadás. A ’80-as években az Erdély-járás sok egyetemista, szakkollégista számára a „cselekvő ellenzékiség” formája volt. Elegük volt a hazugságból, és itt tehettek valami valódit. Ugyanakkor ez kaland is volt, amit 21 évesen könnyebben vállal az ember, mint családapaként. A Krasznahorkai-regényekbe illő, sötét, füstös várótermek, a korrupt határőrök, a testüreg-motozás kockázata – ehhez kellett egyfajta elszántság. Aki ezt akkor csinálta, az – hogy egy tudományos szakkifejezéssel éljek – „fasza gyerek” volt. Sokaknak az egész életét és barátságait határozta meg ez az időszak.

Talán azt üzenheti, hogy közös ügyek mentén ma is érdemes szerveződni, és hogy az ilyenekben kovácsolódott barátságok a történelem összes viharát ki fogják bírni.