„Bántalmazó és bántalmazott gyerek is voltam” – vallomás a bullying mozgatórugóiról

Az iskolai bántalmazás és az online zaklatás mára alapvető problémává vált, amely milliók gyermekkorát sebzi meg láthatatlanul. Szerzőnk a bullying elleni világnapon saját tapasztalatai nyomán ír arról, milyen bántalmazónak és bántalmazottnak lenni, hogyan lehetne kitörni ebből a spirálból, és az iskola helyett miért a társadalom felelőssége elsőrendű.

Az óvodában egyszer szándékosan lelöktem egy gyereket a mászókáról – máig emlékszem, hogy mennyire sírt. Általános iskolában, elsősként alkoholos filccel összefirkáltam az osztálytermet, sőt a diákokat is. Szintén az első osztályban egy-egy gyomrost osztottam ki az első padnál álló két fiúnak, a tanár orra előtt. Hogy miért? Én voltam a hetes, és a jelentés után, a padba visszafelé menet „ehhez támadt kedvem”. Mindketten nagyobbak voltak nálam – ami nem volt csoda, hiszen épp két hete töltöttem be a hatodik életévemet, amikor elkezdtem az iskolát. Már az a tény, hogy ennyi idősen iskolába küldtek, számomra kimeríti a bántalmazás kategóriáját. Egy gyermek nemcsak éppen hatévesen, hanem sok esetben még később sem lesz „iskolaérett”, ha meg lehet egyáltalán „érni” egy olyan oktatási rendszerre, melynek ennyi elszenvedője van mind a diákok, mind a szülők, mind a tanárok között.

A fenti esetekért természetesen beírást, otthon pedig szidást, sőt verést kaptam – de

nem igazán értettem, mi történik velem,

miért viselkedek bántalmazóként az iskolában. A szorongás van meg mint létállapot: válófélben lévő szüleim, anyám és apám biztonságos jelenlétének hiánya. Ezek később nagyon hasznos tapasztalatokká értek, amikor is egy gyermekek átmeneti otthonában dolgoztam, és ma apaként is igyekszem minél többször emlékeztetni magam: a gyerekeknek gyakran fogalmuk sincs arról, hogy mit és miért éreznek, azzal mit kezdjenek, s ha erről nem kapnak érdemi információt valakitől, elsősorban a szülőktől, akkor egész életükben érzelmi fogyatékosként kell hogy éljenek.

A gyermekvédelemben számtalan bántalmazási formával és esettel találkoztam, hozzájuk képest nekem egészen jól alakult a sorsom – persze gyerekként az ember nem így gondolja. Az otthoni részről a magányosság érzését emelném ki: egyszerűen nem éreztem magam láthatónak. Hogy megértették vagy elismerték volna az érzéseimet, gondolataimat –

ezt ma érzelmi elhanyagolásnak hívnánk, ami súlyos kortünet, társadalmi helyzettől függetlenül.

A bántalmazással kapcsolatos esetek legnagyobb része verbális – szavakkal bántjuk a másikat a legtöbbször és a legkegyetlenebb módokon.

Mi számít bántalmazásnak – és mi nem?

Hétfő, háromnegyed hét. A gyerekotthonban az éjszakás műszakban dolgozónak kell útba indítania akár 12 iskolás gyereket, több korosztályt, több intézménybe, különböző időpontokban. Egyedül. Most nekem. Csak nyolcan vannak, de az is sok tud lenni. Ez a reggel azért maradt meg a közel 700 hasonlóból, mert az akkori csoport összes tagja 6.45 és 7.00 között elképesztő tünetekkel jött hozzám, hogy miért képtelen iskolába indulni, és miért kellene halaszthatatlanul orvoshoz mennie. Ebben a szokásos hasfájás, hasmenés mellett hajmeresztő állítások is voltak, például vért hányás és véres széklet. Mégis mindegyiküket iskolába küldtem; hogy ki ért oda, arra nem emlékszem – de túlélték a napot, és délutánra már „egészségesen” értek vissza a suliból vagy onnan, ahol iskola helyett voltak.

Mint sokszor kiderült, nem is azért nem akartak iskolába menni, mert tanulni kellett – kis túlzással ezt már senki nem várta el tőlük. Hanem mert akármilyen nagyszájú, vadóc, sokszor agresszív gyerekekről volt szó, mindnek fájt az, ahogyan az iskolában beszéltek velük és róluk. Azért akartak az otthonban maradni, mert az otthon melege nem adatott meg nekik, sok szóbeli bántást szenvedtek, és a kortárs közeghez való biztonságos kapcsolódáshoz. Hiszen nem érettek rá.
A legtöbben a bántalmazást még mindig a verekedéssel azonosítják. Pedig az iskolai bántalmazás (bullying) nemcsak fizikai, hanem verbális, szociális vagy online formában is megjelenhet. A szakirodalom szerint akkor beszélünk róla, ha a támadás szándékos, ismétlődő, és hatalmi egyenlőtlenség jellemzi – tehát az egyik fél fölényben érzi magát, a másik pedig kiszolgáltatott. A legtöbben nem mernek segítséget kérni, mert félnek a megbélyegzéstől vagy attól, hogy „még rosszabb lesz”.

A bántalmazás pszichológiai háttere

Hogy miért bántunk egy másik embert, arra van egy elég egyszerű válasz. Mert idegesít. Az, ahogyan megnyilvánul, valamiért irritál minket, és olyan mértékű feszültséget gerjeszt bennünk, hogy azt meg kell szüntessük. Erre feljogosítva is érezzük magunkat. Ez a világ összes bántalmazójának legfőbb motivációja. Az, hogy a világtörténelemben ettől még senki nem lett jobban, egyelőre kevés embert érdekel: közbeszédünk állapota éktelen példája ennek.

A bántalmazás nem pusztán helytelen viselkedés, hanem segélykiáltás egy eltorzult kapcsolódás miatt.

A pszichológusok szerint a bullying mögött a legtöbbször bizonytalanság, elfojtott düh, figyeleméhség vagy tanult minta áll. A gyerek, aki bánt, gyakran nem képes kezelni a szorongását, ezért másokon keresztül próbálja visszaszerezni a kontroll érzését. A fölény illúziója – hogy „most én irányítok” – rövid ideig csillapítja a belső feszültséget, de hosszú távon csak mélyíti a hiányt.

A bántalmazás mindig kapcsolati dinamika: soha nem csak a „rossz gyerek” hibája. A háttérben gyakran érzelmi elhanyagolás, bizonytalan kötődés vagy tanult agresszió áll. Ha egy gyerek azt látja, hogy otthon a hatalmat erővel lehet kivívni, vagy hogy a szeretet feltételes („akkor vagy jó, ha…”), akkor könnyen megtanulja: az érzelmi sebezhetőség veszélyes, a védekezés pedig támadás formájában jelenik meg.

A pszichológiai kutatások szerint a bullying „érzelmi rövidzárlat”: az empátia és az önkontroll nem fejlődik együtt. A gyerek felismeri ugyan, hogy a másik szenved, de nem tud mit kezdeni a bűntudattal, ezért inkább elnyomja. A bántalmazás ilyenkor nem a gonoszság jele, hanem az éretlen érzelemszabályozásé. Ettől persze nem lesz elfogadható – de érthetővé válik, és ami érthető, az könnyebben gyógyítható. A másik oldalon az áldozat gyakran túlérzékeny, alacsony önértékelésű vagy biztonságra vágyó személyiség, aki nem tanulta meg, hogyan álljon ki önmagáért.

Az ismétlődő bántások után kialakulhat az úgynevezett tanult tehetetlenség – amikor már az illető el sem hiszi, hogy változtathat a helyzetén. Ezért létfontosságú, hogy a felnőttek – szülők, tanárok, segítők – ne csak a tünetet (a viselkedést), hanem a belső szükségletet is lássák: a kapcsolat iránti vágyat, ami mögött a bántás is meghúzódik.

A közbeszéd iskolája

A bántalmazás soha nem csak az iskolában történik.

A gyerekek tőlünk, felnőttektől tanulják meg a kapcsolódás mintáit – azt is, hogyan kell megszégyeníteni, kizárni vagy kinevetni valakit.

Szervezhetünk kampányokat a bullying ellen – és kell is –, de a bántalmazásokért elsősorban nem a hiányosságokkal küzdő oktatási rendszerünk a felelős. Ha a gyerekek azt hallják otthon, hogy az embereket címkékkel lehet leírni, hogy az „erős” az, aki hangosabb, vagy a másik hibáján gúnyolódni „ártalmatlan tréfa”, akkor nem csoda, ha ugyanezt viszik tovább a folyosóra és a tantermekbe. Ha úgy mennek iskolába, hogy tele az ország egymás ellen uszító plakátokkal, közfeladatot gyakorló emberek megbélyegzésével, megalázásával, és ezt magukat értelmiséginek valló emberek nemhogy jóváhagyják, de művelik, akkor nehéz hiteles mintát adni a következő nemzedéknek.

Kicsit olyan ez, mint amikor a gyerekről kiderül, hogy bánt másokat, ezért otthon elverik. Ez még tudtommal sehol a világon nem szüntette meg a bántalmazásokat, ellenben jelentősen növeli a valószínűségüket. A bántalmazás nyelvét ugyanis mi, felnőttek beszéljük először.

Amíg a közbeszédben természetes, hogy a másikat lehurrogjuk, megszégyenítjük vagy csak „lehülyézzük”, addig nehéz elvárni, hogy a gyerekek majd másképp csinálják.

Amikor mi, felnőttek egymást alázzuk a vitáinkban, a kommentjeinkben vagy a mindennapi beszélgetéseinkben, ugyanazt a mintát adjuk tovább. A bullying kultúrája nem a gyerekek hibája – társadalmi tükör ez, amelyben mindannyian magunkra ismerhetünk.

Lehetne másképp

A bántalmazás soha nem a „rossz gyerekek” története, hanem a kapcsolódásra képtelen felnőtteké. Amikor egy gyerek bánt, valójában azt üzeni:

„Segítsetek, nem tudom, hogyan kell szeretni!”

Tegyük fel egymásnak a kérdést: Tudjuk, hány mese van a gyerekekben? Hány történet, megélt dolog, élmény, amit nem tudnak elmondani senkinek, mert nincs idő végighallgatni? Mert mi is be vagyunk zárva a folyamatosan ömlő új történetek világába, és már nem hallgatunk meg másokat, hiszen magunk nem érünk a saját sztorink végére. A helyre nem tett élmények, érzések bent ragadnak, és az állandó stressz legfőbb kiváltó okai. A túlfeszültség a bántalmazás minden formájának a melegágya. Összegyűlik bennünk és ellenünk fordul. Gyűl, öl, ölet – ahogy a magyar nyelv olyan logikusan kifejezi.

A jó hír az, hogy a szeretet tanulható, ugyanúgy, ahogy a bántás és gyűlölködés is tanult viselkedés. Az iskolai közösségekben a megelőzés kulcsa az érzelmi intelligencia fejlesztése: empátia, önismeret, felelősség. Minden alkalommal, amikor valakit nem ítélünk el, hanem meghallgatunk, amikor nem gúnyolódunk, hanem kérdezünk, amikor egy gyereket nem megszégyenítünk, hanem segítünk neki megérteni önmagát, akkor valójában az iskolai bántalmazás elleni napot ünnepeljük – nemcsak november első csütörtökén, hanem minden egyes napon.

Kicsit olyan ez, mint a karácsony: a szeretet ünnepe a hétköznapok ünnepe kellene hogy legyen. Mindennap ünnepelnünk kellene, hogy együtt lehetünk, hogy vannak gyermekeink és megszámlálhatatlan lehetőségünk arra, hogy gyakoroljuk „a szeretés tudományát”. Ha elvárjuk a gyerekektől, hogy ne bántsák egymást, akkor előbb tanuljuk meg mi, az „okos és bölcs” felnőttek, hogyan hallgassuk meg és hogyan szeressük egymást.