Mi köze a Szőlő utcai javítóintézetnek a Jó Pásztor Nővérek szerzetesrendjéhez?

Az elmúlt napokban ismét címlapokra került a Budapesti Javítóintézet botránya, és ezzel összefüggésben az intézményt létrehozó Jó Pásztor Nővérek Kongregációjának szerepe. Történelmi előzmények, a szerzetesrend előremutató elköteleződése a gyermek- és családvédelem mellett, valamint visszaélések a közösség intézményeiben, és a belőlük levonható tanulságok.

A Szőlő utcai javítóintézet körül kirobbant botrány ismét ráirányította a figyelmet a gyermekvédelem rendszerszintű problémáira: az ellenőrzési mechanizmusok gyengeségére, és azokra a mélyen gyökerező hatalmi egyenlőtlenségekre, amelyek között a legkiszolgáltatottabb gyermekek, fiatalok élnek. Bár a jelenlegi visszaélések már egy állami működtetésű rendszerben estek meg, az intézmény története sokkal régebbre nyúlik vissza – és összefonódik azzal a szerzetesrenddel, amely a világ számos országában évtizedekig meghatározó szerepet játszott a nehéz sorsú lányok és nők gondozásában: a Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Leányaival.

A Jó Pásztor Nővérek közössége a 19. században jött létre Franciaországban, és egészen a 20. század végéig a „veszélyeztetett”, a „tévútra jutott” vagy az „erkölcsi kockázatú” lányok segítése volt a küldetése. Ezeket a kategóriákat annak idején igen tágan értelmezték: beletartoztak a bántalmazott, a szegény, az árva gyermekek, de azok is, akiket a környezetük „engedetlennek”, „lázadónak” vagy „túl szabadosnak” talált. A rend célja eredetileg olyan nők és lányok befogadása volt, akik a társadalom perifériájára szorultak, és akiket gyakran már a családjuk is elutasított.

A gyermekvédelemben betöltött szerepük kettős örökséget hagyott maga után.

Egyrészt világszerte kiemelkedő szociális és karitatív munkát végeztek: menhelyeket, iskolákat, tanodákat, krízisotthonokat működtettek, sokszor szó szerint életmentő támogatást nyújtva a válsághelyzetbe került fiataloknak. A Jó Pásztor Nővérek az elsők között szerveztek lányok számára szakmai képzéseket, működtettek varrodákat, és az intézmények jó részében a kort megelőző humánus pedagógiai módszereket alkalmaztak. Törekedtek rá, hogy a náluk élők munkához, otthonhoz és közösséghez jussanak, ami sok esetben nagyobb biztonságot jelentett, mint ahonnan érkeztek. A személyes törődés, a reintegrációs képzés (kézművesség, háztartási készségek), a lelki támogatás és más jellemzők miatt a 19–20. században a rend módszerét előremutató alternatívának tartották a büntetésközpontú javítóintézetekkel szemben.

A közösség 1892-ben érkezett Magyarországra. A 19. század végén és a 20. század elején több otthont, menedékházat működtettek fiatal lányok számára; ezek közé tartozott a mára hírhedtté vált Szőlő utcai intézmény elődje is. A Budapesti Javítóintézet eredetileg a Jó Pásztor Nővérek háza volt: 1892-ben itt jött létre a rend Leánynevelő Intézete, hogy „olyan bűnbánó leányokat és nőket fogadjanak be és neveljenek, akik ide vissza akarnak vonulni”. Az ötvenes évekig több mint 250 nővér élt és dolgozott hazánkban, akik a szerzetesrendek 1950-1951-es feloszlatása után titokban továbbra is folytatták munkájukat. A ház ekkortól állami javító-nevelő intézet lett fiatalkorú lányok, később fiúk számára is.

A rendszerváltás idején félszáz magyarországi nővér tudta folytatni a szolgálatot, a korábbi javítóintézeti feladatokat azonban nem vették vissza, így a Szőlő utcai intézmény továbbra is állami, pontosabban minisztériumi fenntartásban működik. A közösség hazai tevékenységét 1990-től a kríziskezelés, az anyaotthonok létesítése (1992-ben Óbudán a Zápor utcában, majd 2004-ben a Bécsi úton), a hajléktalan, sérülékeny nők támogatása és a családsegítés terén fejtette ki. Emellett szolgálatuk kiterjedt a hátrányos helyzetű, sokszor cigány származású lányokra: 1995-től például Gyöngyösorosziban napközis foglalkoztatást biztosítottak nekik, hogy segítsék őket a társadalmi integrációban, a családalapításban, az önálló életre való felkészülésben.

Az évek során 862 édesanya és 1886 gyermek kapott segítséget tőlük.

Mivel hazai tagjai időközben erősen megfogyatkoztak, idén januárban a közösség 133 év után kivonult Magyarországról, óbudai otthonait pedig a marista testvérek vették át. A nővérek kápolnája ugyanakkor ma is a javítóintézet telkén található, melyről szólva Ungváry Krisztián történész tegnap nyilvánosságra hozta: a templom igazgatója 1984-től az a Bakonyi József plébános volt, akinek múltját nem csupán békepapi tevékenység, hanem „Pozsonyi” fedőnéven ügynökmúlt, illetve legalábbis kétes gyermekvédelmi tevékenység is terheli.

Miközben a Jó Pásztor Nővérek hazai szerepvállalásáról a legtöbben elismeréssel szólnak, számos országban – főként Írországban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon – intézményeik sajnálatos módon botrányok középpontjába kerültek. A legismertebb vádak az írországi Magdolna-mosodák nevű zárt intézményekhez kötődtek, ahova nők és lányok sokszor bírósági ítélet vagy családi döntés következtében kerültek, és esetenként fizetség nélküli munkára kötelezték őket. A visszaélések között szerepeltek méltatlan munkakörülmények, testi bántalmazás, érzelmi megalázás, illetve túlszabályozott, szigorú életvitel. A botrányok nyomán több országban állami vizsgálóbizottságok alakultak, és dokumentum-, illetve játékfilmek is feldolgozták az eseményeket. A legismertebb A Magdolna nővérek című mozi, amely világszerte társadalmi vitát generált az egyházi intézmények múltjáról és a hatalmi visszaélésekről.

A rend – több hullámban – elismerte, hogy a múltban intézményes hibák, visszaélések történtek az általuk működtetett otthonokban.

Többször bocsánatot kértek, vállalva, hogy „hibákat követtek el”, és törekedve új szabályozások, védelmi protokollok bevezetésére. Ugyanakkor több túlélő, illetve abúzussal foglalkozó szervezet szerint a bocsánatkérés nem volt elég – úgy vélték, hiányzott a mély megbánás, az átláthatóság és az anyagi, közösségi kárpótlás.

Hirdetés

A Jó Pásztor Nővérek nemzetközi megítélése ezért ma kettős. Egyrészt továbbra is számos országban végeznek elismert szociális és karitatív munkát, különösen bántalmazott nők és menekültek körében. Másrészt a múlt botrányai megkerülhetetlen kérdéseket vetnek fel a zártságról, a kontrollról és a hatalommal való visszaélés lehetőségéről,

amely minden gyermekvédelmi intézményben jelen lehet – ahogy most a Szőlő utcában is láthatjuk, világnézettől és működtetőtől függetlenül.

A mostani esetben pedig az állami fenntartó felelőssége megkerülhetetlen. Az intézet ugyanis az elmúlt évtizedekben a legkevésbé sem volt biztonságos hely, hanem a benne lakóknak a javító-nevelő munka címén szexuális és más visszaéléseket, vagy a legutóbbi hírek szerint durva ütlegeléseket kellett elviselniük, ami akkor is elfogadhatatlan, ha ezen a helyen köztörvényes bűncselekményeket elkövetők élnek. Ez is mutatja, hogy miközben világszerte az egyházi közegben történt visszaélések állnak a figyelem középpontjában, az abúzus melegágyai bőven lehetnek állami intézmények is.