Ismét kiderült, milyen nagy értéket hordoz, ha megpróbálunk szóba állni a tőlünk különböző gondolkodású emberekkel.
Aligha fog sajtótörténeti jelentőségű napként bevonulni a történelembe az idei február 2. napja. Pedig bizonyos szempontból nagy dolog történt: egy olyan műsorban, ahol nemrég szidtak valakit, most megjelent az illető, és kiderült, hogy gyakorlatilag semmi sem igaz abból, amit róla a háta mögött állítottak.
Műsornak egyébként erős fenntartásokkal lehetne nevezni a Pesti TV Politikai hobbista nevű médiatermékének aktuális adását, merthogy nyilvánvaló példája ez a felvétel annak, hogy mi a különbség a szakmailag színvonalas sajtótevékenység és a „hobbiból beülünk egy stúdióba beszélni” hozzáállás között. Nem is könnyű érdemi gondolatot felidézni a Hodász András – és vlogger munkatársa, Réder Kristóf – részvételével zajló programból: szó szót követett, az adás jelentős részében bizonyos kifejezések jelentéstartalmának értelmezése volt napirenden. Lehet, hogy ma ez a „szövegelés” a divat, de azért jó lett volna, ha valahonnan valahová eljutna egy ilyen adás, ezzel együtt a nézők is gazdagodhattak volna új információkkal.
Így sem lehetetlen azonban a zavarosból kihalászni a lényeget. Rögtön örömteli megállapítást tehetünk:
a műsor készítői meghallották Hodász András arra vonatkozó jelzését, hogy korrektebb lett volna meghívni őt egyből személyesen, mint a háta mögött válogatott szidalmakat szórni rá.
A Pesti TV erre válaszul igenis meghívta a katolikus papot, aki pedig elfogadta az invitálást, noha érthetően nem könnyű szívvel hozta meg a döntést.
Majdnem mindegy, hogy mi történt a stúdióban, ugyanis ez a két gesztus már önmagában is akkora érték, ami komoly figyelmet érdemel a hazai médiavalóságban. Meghívni valakit egy olyan műsorba, ahol előtte szidalmaztuk az illetőt hasonló korrektség, bátorság, mint igent mondani egy ilyen meghívásra.
És az is történt, ami várható volt: nem estek egymás torkának a felek, sőt, a valóság bebizonyította, hogy az értékrendbeli szembenállás képzete csupán a vádaskodók fejében létezik. Mindenki, aki ott volt a stúdióban, egyetértett abban, ahogy eddig is mindannyian úgy gondolták: a homoszexuális lobbi és a fiatalkori depresszió egyaránt létező probléma. Arról viszont nem tudták meggyőzni a műsort képviselők – pedig akadtak szép számmal – Hodász Andrást, hogy ne lenne jelentősebb probléma a depresszió ártó hatása hazánkban a fiatalság körében, mint az LMBTQ-propaganda. Az egyik megszólalónak sikerült négy cikket, avagy egy cikkben négy esetet felidéznie a hazai genderpropaganda témájában, ami
olyan gyenge érv egy már megszavazott törvény témájában utólag tartandó népszavazás létjogosultsága mellett, hogy azt nehéz lenne bármilyen mértékkel kifejezni.
Hogy a depresszió ezzel szemben mennyire létező, nagyon is valós, gyilkos probléma, arról nem volt vita a felek között, ráadásul az élet rendszeresen igazolja, hogy ezzel igenis kezdeni kéne valami többet annál, mint hogy a pszichológusok felelősségére célozgatunk, ahogy a műsor „szóvivője” tette.
Összességében rendkívül nehéz lesz ezen beszélgetés után tovább folytatni az eretnekezést, a békepapozást, a genderlobbis vádaskodást. Talán ennek is köszönhető, hogy bár nyilván jelentős kattintást vonzana az erre fogékonyak körében egy olyan szalagcím, miszerint „A genderlobbista pap bement a konzervatív értékeket védők műsorába”, valamiért a máskor Hodász András (vélt) tevékenysége iránt kimagasló érdeklődést mutató tollnokok egyelőre csendben vannak.
Sőt, nem csupán a keresztény értékrend, de
az alapvető emberi korrektség is azt kívánja, hogy illő lenne az elkövetőknek bocsánatot kérniük Hodász Andrástól az ellene folyatott lejárató célú médiahadjárat miatt. Ez a jelek szerint még várat magára,
ahogy Jeszenszky Zsolt sem élt az adásban ezzel a lehetőséggel.
Az alkalom egyik fő tanulsága, amint a beszélgetés során szóba is került, hogy az, amit valaki a saját fejében elképzel, nem feltétlenül azonos a valósággal. A másik tanulság szorosan kapcsolódik ehhez: köpönyegszaggatás, hisztériakeltés, rágalmazás helyett sokkal tisztességesebb megpróbálni megkérdezni azt, akivel úgy érezzük, hogy nem tudunk egyetérteni, hogy mégis miért gondolja, állítja azt, amit.
Ha már pontozós hangulatban telt a felvétel, zárjuk így ezt a cikket is: a párbeszéd, a meghallgatás, a figyelmesség nyert, a sértegetés, a félelemkeltés, a félreértelmezés vesztett. Így tovább!
