Forró nyarunk van – minden értelemben.
Hodász András atya rövid videója alatt olyan kommentfolyammal találkoztunk, amely bennünket is sürget az egyházon belüli visszaélésekkel kapcsolatos elgondolkodásra, önvizsgálatra.
Most – csakis a magam nevében – szeretném megfogalmazni, ami bennem a kérdéssel kapcsolatban kialakult. Előrebocsátom, hogy semmilyen formában nem érzem magam érintettnek, bár egyetlen egy paptól én is tapasztaltam egyértelmű szexuális közeledést, de a nagyon határozott hárításomat azonnal tudomásul vette, és engem mindenképp békén hagyott a továbbiakban. Nem tudom persze, hogy hány lánynál próbálkozott. Az is tény, hogy a házvezetőnője igazi féltékeny feleségként viselkedett, ha hittanos lányok jelentek meg a plébánián. Azóta már mindketten Isten elé álltak – reménységem szerint megtört, bűnbánó szívvel, és talán épp azokért járnak most közben, akik hasonló szenvedélyek rabjai.
Egy dokumentumkötetben olvastam nemrég, hogy a náci rohamosztag, az SA alapítója, Hitler régi barátja, Ernst Röhm maga és csapatának több tagja is homoszexuális volt, és a hírhedt hosszú kések éjszakáján sok fiúszeretőjük is áldozata lett a nagy leszámolásnak. Arról is egyre többet olvasni mostanában Németországban, hogy a gyermekvédelmi és a gyermekekkel foglalkozó pszichiátriai intézményekben milyen sok szexuális visszaélés történt. Hasonló botrányokról hallani Hollandiából, Franciaországból, de az iszlám világban is előforduló, ugyanilyen visszaélésekről ír a sikeres afgán szerző, Kahled Hosseini Papírsárkányok című, megrázó regényében. Úgy tűnik, mindenütt, ahol hatalom összpontosul, ott van a kísértés a visszaéléseknek erre a különösen visszataszító és gyalázatos formájára. Ezért nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy az egyházakat elkerülné ez a szörnyűség. Sőt, az erkölcsi tekintély megóvásának szándéka gyakran itt még inkább kedvez az eltussolásnak.
Az is jellemző, hogy az ilyen módon kihasznált gyerekek önmagukat érzik vétkesnek, mocskosnak, mintha ők lennének a csábítók.
Később is félnek a bántalmazójuk bosszújától, ezért nem beszélnek arról, ami velük történt vagy történik. Épp ezért szükséges, hogy érzékenyek legyünk a jelekre! Egy bántalmazott gyermek mindig ad vészjelzéseket a környezetének, de ritkán veszik őt komolyan. A felnőttek feladata észlelni és óvatosan utánajárni, mi is a baj. De nem tudjuk, hogyan lépjünk fel, hogyan szóljunk… Félünk – és inkább félrenézünk, elhessegetjük a gyanút, nem szívesen vállalunk felelősséget.
Az is elgondolkodtató, hogy a szakemberek szerint a molesztálók szinte mindig kedveskedéssel, ajándékokkal, különleges bánásmóddal igyekeznek a kiszemelt gyermek bizalmába férkőzni, kettesben maradni vele:
eleinte a gyerek gyakran úgy érzi, végre valaki figyel rá, végre van közös titka valakivel, végre különleges valakinek a szemében.
Így aztán – manipuláció által, de – végül is rávesz őt a „beleegyezésre” és a titoktartásra.
Mindez azt jelenti számomra, hogy az lehet a védelem, a megelőzés útja, ha a gyermekünk teljesen megbízhat bennünk, ha érzi a feltétlen szeretetünket, ha bármit el mer mondani nekünk, és ha biztos lehet abban, hogy kiállunk érte, hogy megvédjük. Azt is fontosnak tartom, hogy a kisgyermekben ébredő szeméremérzetet – amikor már magára csukja a WC-ajtót, amikor egyedül akar öltözni és hasonlók – tartsuk tiszteletben, és mondjuk is ki, hogy igen, az intim testrészekhez ne nyúljon más, legfeljebb az orvos, és hogy semmilyen érintést nem kell megengednie, amit nem szeretne, ami nem esik jól vagy furcsa. Én azt is mondtam a gyerekeimnek, hogy a testük nem játékszer, hanem értékes kincs, amire vigyázunk…
Gyakorlati lépések
Ha családon belül észlelünk gyanús jeleket, akkor meg kell akadályoznunk, hogy a gyermek kettesben maradjon azzal a bizonyos nagybácsival-unokatestvérrel-akárkivel és alkalomadtán megkérdezhetjük a gyermektől, hogy neki milyen élményei vannak az illetővel. Ha figyelmesen hallgatjuk, biztos, hogy jelezni fogja a bajt.
A német rendőrség tájékoztatója szerint fontos, hogy meghallgassuk és komolyan vegyük, amit a gyermek elmond, de ne faggassuk, ne hibáztassuk őt, és ne fogalmazzunk meg helyette vádakat, még kérdés formájában sem. Az igazi segítség az, ha érzi, hogy bízhat bennünk, és tudja, hogy nem neki van szégyellnivalója, hanem a tettesnek. Eközben pedig óvnunk kell a bántalmazott gyermekeket azzal is, hogy tapintatosan járunk el.
***
Ha egyházon belül kiskorút érintő, szexuális jellegű visszaélésre gyanakszunk, a területileg illetékes egyházmegye Gyermek-és Ifjúságvédelmi Szolgálatát kell felkeresnünk. Az egyházmegyei honlapok azonban hangsúlyozzák, hogy a világi jog szerint bűncselekménynek számító eseteket a rendőrségen is jelentsük be (ne várjunk tehát az egyházi kivizsgálásra, ha minden jel arra mutat, bűncselekménnyel állunk szemben).
