A Szatmárnémetiből származó, Ausztriában dolgozó professzor 28 évesen lett a teológia doktora, és szerinte még látni fogja, hogy nőket is diakónussá szentelnek majd.
Az alábbi beszélgetés új megvilágításba helyezheti az olvasók számára mindazt, amit a magyarok a katolikus egyházról gondolni szoktak. A tapasztalt missziológus néhány főbb megállapítása:
- A világegyházban nem szenvednek hátrányt teológusként a nők, a civilek viszont igen
- Ami a német katolikus egyháznak ma égető probléma, nálunk 15 év múlva lesz rendkívül aktuális
- A Krisztus szerinti egyház nem elítél és kirekeszt, hanem elkísér és szeret
- A 20. század igazán komoly teológiai fejlődései annak a német vitakultúrának köszönhetők, amit sok magyar hívő idegennek érez magától
- A kereszténységre az igazi veszélyt az jelenti, hogy túl sok bennünk a félelem a migránsok, a szomszéd, a homoszexuálisok, az önzés miatt
- Akkor lesz érzékelhető változás a magyar egyházban, ha a szakemberek nem szimpátia alapján, hanem nyílt verseny által kerülnek majd pozícióba
* * *
– Miként lett belőled külföldi egyetemen tanító teológus professzor?
– A történet fiatalkoromban kezdődött, hiszen az, hogy én ma teológiával foglalkozom, egyértelműen annak köszönhető, hogy az iskolai évek alatt volt szerencsém olyan hitoktatókat és papokat megismerni, akik megtanítottak a hitről és az életről egzisztenciális értelemben gondolkodni. Felkeltették bennem az érdeklődést egy olyan hittudomány iránt, ami kritikus, krisztusi, egyben nagyon emberi is. 2000-ben kezdtem teológiát és germanisztikát tanulni a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. A négyéves alapképzést követte egy pasztorálpszichológia mesteri, majd egy hároméves teológia doktori képzés. 2009 októberében, 28 évesen, megvédtem doktori értekezésemet. A jezsuita rend történetével foglalkoztam a szatmári egyházmegye területén a 20. században. A mesteri és doktori képzéssel párhuzamosan, 2005 és 2010 között a szatmári püspökségen dolgoztam pasztorális referensként, majd a pasztorális iroda vezetőjeként, valamint teológiát tanítottam a Hám János Teológiai Iskolaközpontban. Hihetetlenül tartalmas és gazdag évek voltak ezek! Csak az egyházmegyei ifjúsági irodával, ahol egyben irodavezető is voltam, négy év alatt mintegy 400 programot szerveztünk több mint 12 ezer fiatalnak. Óriási szám ez egy olyan kis egyházmegyének, mint a szatmári.
Nagyon korán megtapasztaltam, mit jelent fiatal nőként vezető beosztásban lenni az egyházban. Alig voltam 24 éves, amikor a szatmári egyházmegye ifjúsági irodájának a vezetését rám bízták, 27 évesen már az egyházmegye pasztorális irodájának voltam a vezetője.
Szenzációs tapasztalat volt! Aztán persze mindenhol vannak nehézségek, az egyházban sincs ez másként, így 2010-ben megpályáztam egy habilitációs kutatói ösztöndíjat a Bécsi Egyetemen, hogy Európa egyik legismertebb pasztorálteológusánál, Paul M. Zulehnernél tanuljak tovább, és az ő irányítása alatt mélyítsem teológiai tudásomat. Fantasztikus éveket töltöttem egy nemzetközi, multikulturális tudományos közegben. 2015-ben habilitáltam, ezzel megszereztem az elérhető legmagasabb tudományos fokozatot, így azóta önállóan taníthatom a teológiát felsőfokú oktatási intézményekben, kísérhetek és értékelhetek doktorátusokat, habilitációkat. A habilitáció utolsó évében elkezdtem munkát keresni, hiszen tudtam, hogy a Szatmári Egyházmegyébe nem térhetek vissza. Szerettem volna továbbra is Közép-Kelet-Európában dolgozni, hiszen ezen régió egyházfejlesztését kutattam négy éven át. Ebben a térségben azonban nem találtam állást. Közép-Kelet-Európában akkoriban még nem volt jellemző, hogy pályázati kiírással keressenek szakképzett teológusokat, így a német nyelvterületen megjelenő álláskiírásokat figyeltem, és oda pályáztam. Volt pályázatom Berlinbe, Frankfurtba, Bonnba. Nagy meglepetésemre a Német Katolikus Püspöki Konferencia egyik tudományos kutatóintézetében, a jezsuiták frankfurti főiskoláján állhattam munkába, ahol a 21. századi missziófogalmat kezdtem kutatni. Megbízott tanszékvezető lettem, elkezdtem missziológiát tanítani, Michael Sievernich atya utódaként. Ő fantasztikus tanár és tudós volt, sokat dolgoztunk együtt, tőle is nagyon sokat tanultam. Megjegyzem, Ferenc pápánk nála kezdte el a doktorátusát annak idején, ugyanezen a főiskolán. A frankfurti kutatási projektem öt évre szólt, így hamarosan elkezdtem újra pályázatokat írni – már professzori, egyetemi tanári állást kerestem. A Linzi Katolikus Egyetem meghívott próbaelőadást tartani, amit meghallgatás követett egy bizottság előtt. Ennek a bizottságnak a tagjait pedig minden érdekelte azzal kapcsolatban, hogy milyen egyházképem van, milyen teológiai felkészültséggel jövök, milyen terveim lennének, ha megkapnám a tanszéket. Pár hónap elteltével érkezett Linzből a válasz, hogy listaelső lettem, ami annyit jelent, a kandidátusok közül én lettem a pályázat nyertese, és amennyiben ezt elfogadom, az egyetem nagykancellárja kérni fogja számomra az úgynevezett nihil obstatot a Vatikáni Nevelésügyi Kongregációnál. Ez egy zöld lámpa Rómából, ami szükséges ahhoz, hogy valaki teológia professzori kinevezést kapjon egy egyházi fakultáson. Róma 2019. július 25-én, egy nappal a 38. születésnapom előtt bocsátotta ki az engedélyt. Ezzel Ausztriában a legfiatalabb professzor lettem a hittudomány területén. Közben viszont a kolozsvári pályázatom is nyertes lett, így 2018 márciusától az alma materemben is egyetemi adjunktusként veszek részt a hittudomány oktatásában, a diákok kísérésében, valamint a teológiai doktori iskola igazgatásában. Kolozsváron 11 doktoranduszom van, akik remek csapatot alkotnak.
– Nem példa nélküli, ám kevéssé tűnik tipikusnak – magyar viszonylatban legalábbis –, hogy valaki nőként és civilként ilyen magas szinten teológiával foglalkozzon. Hogyan látod a nők helyét és szerepét a katolikus teológia világában?
– Amint az előbb utaltam rá, az én életemre jelentős és nagyon pozitív, építő hatást gyakoroltak a férfiak és a papok. Édesapámra is rendkívül büszke vagyok. Talán ez az oka annak, hogy nem szeretek – különösen az egyházban – áldozatként tekinteni a nőkre. Soha nem éreztem magam az egyházban kirekesztve vagy mellőzve azért, mert nő vagyok. Azért viszont igen, mert civil vagyok. Ha nemzetközi kontextusban gondolkodom, akkor azt látom, hogy a nők a teológia művelésében sokkal inkább jelen vannak – és erre törekednek is az egyetemek, az egyházmegyék, a különféle szakmai csoportok –, mint például a mérnöki tudományok vagy a robotika területén.
Az áldozatszerepet kényelmes lehet nőként magunkra venni, mert akkor mást terhel a felelősség, ha nem találjuk a helyünket az egyházban.
Tény, hogy a katolikus egyházban nők még nem lehetnek papok vagy diakónusok. Viszont sok helyi egyház erre egyelőre nincs is megérve. Elég, ha csak Kelet és Nyugat viszonyát, vagy érettségét nézem. Nem beszélhetünk egyidejűségről a különféle régiók között, még itt, Európában sem. Ami a német katolikus egyháznak ma égető probléma és nagyon fontos, az nálunk 15 év múlva lesz rendkívül aktuális. Így van ez a nők ordinációjával is. Ferenc pápa a világegyház kontextusát nézi, és azt keresi, hogy a helyi egyházak számára miként lehet biztosítani, hogy egyre inkább tudják hirdetni az Örömhírt. Ehhez nyilván kellenek nők és férfiak is, a nők egyelőre nem diakónusként vagy papként. A II. Vatikáni Zsinatnak volt egy nagy mulasztása: bár felértékelte a világi krisztushívők szerepét, de a hivatalok és a struktúrák szintjén, azonban nem gondolta végig ennek következményét. Például azt, hogy legyen a világiak számára is egy egyházi hivatal, egy olyan szolgálat, amely az egyház struktúrájának szerves része. 2021-ig váratott magára ez a strukturális fejlődés. Ferenc pápa pótolta ezt a zsinati „mulasztást“, és megalapította a világi katekéták szolgálatát. Ezt megelőzően a Szentatya azonban már megnyitotta a nők előtt is az úgynevezett kisebb szolgálati rendek felvételének lehetőségét, ami azt jeleni, hogy immár minden világi krisztushívő, aki megfelelő felkészültséggel rendelkezik – függetlenül attól, hogy milyen kromoszómája van –, lehet lektor, akolitus és katekéta. Teológiai értelemben semmivel sem kisebbrendű a világiak szolgálata, mint a papságé, hiszen mindkettő a keresztségen alapszik. Láthatjuk tehát, hogy van fejlődés a nők helyzete terén. Ilyen merész lépések után már csak egyetlen lépés választja el az egyházat attól, hogy a nők előtt is megnyissa a diakónusi szolgálatot, aminek lehetőségét a Vatikánban immár a második bizottság vizsgálja. Szerintem én is megélem majd azt, hogy nőket diakónussá fognak szentelni. Persze mindig mondhatjuk, hogy tempó, tempó. Türelem! Minden működhetne gyorsabban is, de ne felejtsük el azt, hogy az egyház nem egy societas perfecta, vagyis nem tökéletes közösség. Épp ez a szép és izgalmas benne, hogy állandóan fejleszthető, alakítható – természetesen bizonyos játékszabályok ismerete és betartása mellett.
– Pasztorálteológus vagy, ami azt jelenti, hogy az egyház lényegi küldetésével, a pásztorkodással foglalkozol. Számos aktuális kihívásra kellene választ találni e téren – idehaza és több országban is csökken a lelkipásztorok száma, a szokáskereszténység csillaga szintén leáldozóban, ami akár templom-, avagy egyházközség-elhagyásként is értelmezhető. Milyennek kellene lennie a holnap egyházának, milyen perspektívák felé lenne szükséges szerinted elmozdulni?
– A jövő egyháza olyan lesz, amilyennek ma megálmodjuk és amilyenné fejlesztjük. Ha nincs egyházfejlesztés, akkor olyan is lesz az a jövő egyháza. Most pasztorálteológusként a látható egyházról beszélek, amely gyakorlatában és struktúráiban mindig egy adott kontextusban, látható módon valósul meg. Az egyházfejlesztés nagyon lényeges feladata a pasztorális teológiának, és ennek adottak az eszközei. Nagyon optimista vagyok az egyház jövőjét illetően. Kelet-Európában hihetetlen kairoszát éli most az egyház, ahol a döntő kérdés az, hogy megtaláljuk-e azt az utat, amelyet járva egy nyitott és befogadó közösségé leszünk, egészen Krisztus példáját követve. A jövő egyháza ugyanis azon áll vagy bukik, hogy tudunk-e keresztényként, krisztusi közösségként úgy tekinteni a világra és az emberre, mint Jézus. Ehhez azonban meg kell ismernem keresztényként Jézus tekintetét, amely egy irgalmas és végtelenül szerető tekintet, olyan, amely előtt megállhatok minden bűnömmel és gyengeségemmel, ilyen-olyan kisded játékaimmal együtt. A kihívás az, hogy ha megtapasztalom ezt az irgalmas jézusi tekintetet, akkor sikerül-e nekem is úgy viszonyulnom a világhoz és benne – kivétel nélkül – minden emberhez, ahogy Jézus viszonyul hozzám, bűnös emberhez… A jövő krisztusi egyháza nem azon fáradozik majd, hogy elítéljen, hogy kirekesszen, hanem azon, hogy elkísérje az embert, hogy szeresse az embert és befogadja az embert. A döntő tehát egyfajta keresztény attitűd, ahogyan a világhoz viszonyulok. Ha a világ lát engem, azt a személyt, aki gyakran a homlokára írja, hogy keresztény, és látja azt is, amit teszek, ahogy másokról beszélek, ahogyan viszonyulok emberekhez, a sebzett élethez, akkor általam milyen Istent fog megismerni? Tetteinkről ismeri meg ugyanis a világ Isten szépségét és szeretetét. Ez a fő szempont. Sikerül-e visszatükröznöm Isten szeretetét a világnak, vagy hiteltelenné teszem Istent a világ előtt azzal, hogy úgy viszonyulok az emberekhez, hogy azok inkább elmenekülnek tőlem?
– A Nagybecskereki Zsinat teológiai tanácsadójaként közvetlenül is részt vettél egy ilyen jövő felé történő „elmozdításban”. Mi volt ennek a kezdeményezésnek a célkitűzése, milyen feladatokat, irányvonalakat határoztatok meg?
– Az egyházmegyei zsinat Nagybecskereken fantasztikus útkeresés volt, amelybe aki csak akart, bekapcsolódhatott. Talán a zsinat logója fejezi ki a leginkább a célkitűzést. Egy nyitott szívet választottunk szimbólumként, azért, hogy ne felejtsük el a célt: Isten szeretetét megtapasztalhatóvá tenni abban a nagyon is konkrét társadalomban, ahol élünk. Ez pedig akkor működik, ha az egyház – Jézus Szívéhez hasonlóan – nyitott marad, nem zárkózik be. Ahhoz, hogy ez napjainkban egyre inkább megvalósuljon, alakítani kell a struktúrákat, a helyi munkafolyamatokat, valamint továbbképzéseket kell biztosítani a papoknak, a világiaknak, és erősíteni kell a rétegpasztorációt. A zsinati folyamat kiváló lehetőség volt arra, hogy megismerjük az embereket, azt, ahogyan ők élnek, hogyan hisznek, milyen a kötődésük az egyházhoz, és az miért olyan, amilyen. Kaptunk egy metszetet a valós életről. Ezt követően megvizsgáltuk, hogy ebben a valóságban hogyan lehet egyre hatékonyabban a krisztusi szeretetet megtapasztalhatóvá tenni úgy, hogy a pasztorációba minél többen bekapcsolódjanak, így ne csak a papoktól függjön az egyházi gyakorlat, hanem az a világiak és a papok közös munkája legyen. Nagyon fontos, hogy krisztocentrikusan gondolkodjunk: Isten szeretetét megtapasztalhatóvá tenni, ahogy azt Jézus is tette.
Ne az egyházat helyezzük a középpontba, ne azt, hogy többen legyünk, ne azt, hogy úgy éljenek az emberek, ahogy mi akarjuk. Ez zsákutca.
Úgyis mindenki úgy él, ahogy tud. A cél az, hogy egyházként jele és eszköze legyünk az irgalmas isteni szeretetnek, amely elkísér, amely igent mond mindannyiunkra, és amelyben szépen lassan és csendesen lehetséges a szeretetben való növekedés, amelynek lehetősége teremtettségünknek köszönhetően mindenkiben megvan.
– A német katolikusok körében ugyancsak aktív mozgások zajlanak, amelyeket bizonyos szempontból akár földrengésként is lehet értelmezni – hívők milliói hagyják ott a katolikus egyházat a zaklatások, visszaélések miatt, a helyi egyházi vezetők jelenleg erősen konfrontálódnak a Vatikánnal, némelyek akár egyházszakadás esélyét sem zárják ki a Synodaler Weg elnevezésű folyamat egyik lehetséges kimeneteként. Mi lehet ennek a jelentős feszültségnek a forrása, és vajon gyógyítható-e ez a sok sebzettség, fájdalom, ami egyre jobban a felszínre kerül?
– Aki a német egyházat, a német társadalmat közvetlenül ismeri, nem is tud elképzelni más vitakultúrát, mint ami éppen most, a Synodaler Weg kapcsán zajlik. A német egyház és a német társadalom egyaránt nagyon racionális, fejközpontú és kritikus. A közös útkeresés, a Synodaler Weg ezért olyan „németes”. Hihetetlen teológiai és filozófiai tudás „csap össze“ ezekben a munkafolyamatokban. Ez a jelenség azonban teljesen normális és szükséges is. A 20. század igazán komoly teológiai fejlődései éppen ennek a német vitakultúrának köszönhetők. Ferenc pápa is vitát akar, beszélgetéseket, érveket, egyfajta vitakultúrát akar teremteni, és ennek leszünk tanúi októbertől a szinódusok kapcsán az egész világegyházban. Aki foglalkozott kicsit is reformfolyamatokkal és reformelmélettel, tudja, hogy minden reformtörekvés kezdetén két tábor alakul ki. Az egyik a bátrak tábora, ahol olyan „Hűbelebalázs“ módjára sürgetik a reformot. Számukra az idők jelei mérvadók, a kairosz, az empirikus valóság a döntő, és azt keresik, hogy a krisztusi üzenetet hogyan lehet az empirikus tapasztalatok komolyan vételével továbbadni. A bátrak tábora mellett törvényszerűen körvonalazódik az óvatosak csoportja, akik a krisztusi tanítást helyezik előtérbe, és kevésbé fontos számukra az empirikus valóság, vagy talán nem is ismerik azt. Őket csak a tanítás megőrzése és annak tisztasága foglalkoztatja. Ez a csoport inkább stabilizál és késleltetni próbálja a reformokat, mert fél, hogy az újításokkal a tanítást tesszük kockára. Egyik tábor sem akar rosszat az egyháznak, csak egyszerűen különböző szempontok szerint mérlegelnek. De így van ez az élet bármely területén: van, aki bátrabb, van, aki óvatosabb. Az egyházfejlesztésben mindkét táborra szükség van. Olyan ez, mint az egyház két szárnya, és ahhoz, hogy szárnyalni tudjunk, két szárnyra van szükség. A német valóságban ez a két tábor dolgozik és gondolkodik együtt. Az empirikus tapasztalatot komolyan vevők csoportja ott egyértelműen nagyobb. Izgalmas követni ezt a folyamatot, mert sokat lehet tanulni belőle. Az ő kérdéseik ma még nem a mi kérdéseink, legalábbis nem az égető kérdéseink. A németek nem az ad hoc megoldások hívei, hanem a hosszabb lélegzetvételű tervezés művészei. Mi, magyarok ad hoc megoldásokat találunk akkor, ha már nagyon szorít a cipő, mert félünk a kellő időben hosszabb lélegzetvételű tervezésbe fogni. Pedig okos dolog lenne a mai világban előre szakszerűen tervezni, és okos lenne a fiatalokat is erre nevelni – nekik különösen nagy szükségük lesz erre.
– Linzben dolgozol egyetemi professzorként, s az a sajátos helyzet állt elő, hogy az osztrák katolikus egyházban is hasonló néven zajlik egy megújulási folyamat. Miben más ez a Synodaler Weg, mint a német?
– Ausztriában az egyházfejlesztés és az útkeresés nem országos szinten történik, mint Németországban, hanem egyelőre csak az egyházmegyék szintjén igyekeznek szinodális folyamatokban jövőt tervezni. Nagyrészt strukturális átszervezés történik. Németországban mindamellett, hogy strukturális szinten az egyházmegyék kidolgozzák az átalakulás részleteit, országos szinten a Synodaler Weg tartalmilag és teológiailag dolgozik, párbeszédben más tudományágakkal az adott kérdéskörökön belül. Röviden tehát azt mondanám, hogy a német Synodaler Weg egy olyan tartalmi műhelymunka, ami Ausztriában még nincs jelen. Az osztrákoknál az egyházmegyék strukturális átszervezése vette kezdetét körülbelül 2010 óta, ami a német egyházmegyékben már évtizedek óta tart.
– Magyarországon ezzel szemben nem tűnik úgy, hogy létezne akár egységes koncepció, kigondolt stratégia, akár közös akarat a katolikus egyház megújítására. Szigetszerű kezdeményezések és tűzoltásként értelmezhető lépések fellelhetők, de valami alapvető hozzávaló mintha hiányozna a rendszerből. Szerinted mire volna leginkább szüksége a magyar katolikus egyháznak pasztorális szempontból?
– Nehéz erre külsősként pontos választ adni, hiszen soha nem éltem Magyarországon. Engedd meg, hogy itt inkább arra reflektáljak, ami véleményem szerint Közép-Kelet-Európára egységesen érvényes, még ha ez általánosításnak is tűnhet. Nagyon fontos volna véleményem szerint a tudatos egyházfejlesztés és tervezés, akár országos szinten, akár egyházmegyei vagy plébániai szinten. Az egyházfejlesztő munka egyik fontos része a pasztorálszociológia, hiszen ez segít abban, hogy megismerjük az emberek életét, azt, hogy hogyan hisznek, milyen sebzett és milyen jó kapcsolataik vannak, és hogy hol fáj nekik az élet. Ezek nagyon fontos szempontok az egyházfejlesztésben. Nagyon fontos lenne ugyanakkor, hogy ne egyházcentrikusan gondolkodjunk, hanem krisztusközpontúan. Nem az ember van az egyházért, hanem az egyház az emberért. Perspektívaváltásra van szükség. Abban a pillanatban, amikor egyházként igyekszünk Krisztust, a világ világosságát visszatükrözni az embereknek és a világnak, felismerjük a világban azt a sok nyomorúságot, szegénységet, sebzettséget, amelyek akadályozzák a jó életet.
A mi feladatunk egyházként nem az, hogy moralizáljunk, hogy az embereknek elmeséljük, hogy majd odaát jó lesz, feltéve, ha ezt meg ezt teszed. A mi feladatunk az, hogy a ránk bízott ember már itt a földön úgy tudja kezébe venni az életét és alakítani azt, hogy ő maga egyre inkább áldás legyen mások számára. És erre nincs recept.
Minden ember képes azonban megtalálni ennek módját, de biztosan nem úgy, hogy mi majd megmondjuk neki, hogy mit, mikor és hogyan csináljon, illetve ne csináljon. A mi feladatunk, hogy kísérjük az embert. Nagyobb bizalommal kell lennünk iránta, és el kell végre hinnünk, hogy minden ember Isten gyermeke, az Ő képmása, aki legbensőbb énjében növekedni akar a szeretetben. El kell őt kísérnünk ennek a növekedésnek az útján, a saját növekedésének az útján, és abban kell segítenünk neki, hogy ezt az utat ő maga felismerje és vállalja. Bíznunk kell az emberben, hiszen ő Isten teremtménye, aki természeténél fogva a szeretetben és a bizalomban tud kibontakozni. Amikor tiltásokkal teli listát adunk kezébe, akkor lebutítjuk, és nem kamatoztatjuk benne azt, ami a legnagyobb kincse, mégpedig az istenképűségét. Ne féljünk attól, ha az ember hibázik, Isten ezt is bekalkulálta, amikor szabad akaratot adott nekünk! A szabadságnál tehát nincs értékesebb Isten előtt, mert Ő tudja, hogy az ember legbensőbb lényege, a szeretet képessége, csak szabadon „aktiválódhat”. Erre a szemléletváltásra nagy szükség lenne és erre haladhatna talán az egyházfejlesztés is Magyarországon.
– A jövő generációit figyelve úgy tűnik, a kereszténységen belül mintha kezdenének elmosódni a felekezeti határok, a doktrínánál fontosabb szempont a hitelesség, a vonzerő, különösen felértékelődni látszik az érzésvilág szerepe a hitéletben. Milyen válasza lehet erre a katolikus teológiának, gyakorlatias megközelítésben?
– Az, hogy ne stresszeljünk és ne essünk ettől pánikba. Tanuljunk inkább egy kis pszichológiát! Az ember számára nagyon fontos az érzelemvilága, aminek helye a psziché. Van azonban valami bennünk, emberekben, ami ennél is fontosabb, mégpedig a szellemi dimenzió, a nous, az értelmünk, a kognitív folyamatok helye. Ez abban segít bennünket, hogy uralkodni tudjunk érzelmeinken, főleg indulatainkon, megakadályozva így gyakran a legnagyobb katasztrófákat. Az emberi lét hármas – fizikai, pszichikai és szellemi – dimenziójának az összhangjával és egymásra hatásával kiválóan foglalkoznak spirituális gyakorlataink, akkor is, ha ennek nem mindig vagyunk tudatában. Azt hiszem, a teológia elérkezett ma arra a pontra, amikor
nem a felekezeti határok, nem a dogmák különbözősége veszélyes, és nem ezektől kell félni. Az igazi veszély az, hogy az emberekben túl sok a félelem. A félelem önzővé és agresszívvá tesz, bezár és elzár társadalmat, egyházat, vagy magát az embert.
És mi sajnos egyre jobban félünk. Félünk attól, hogy a rövidebbet húzzuk és ezért nem szeretjük a migránsokat, a szomszédot, a németeket, a románokat, a homoszexuálisokat és még sorolhatnánk. Önzőségünk forrása pedig az, hogy mindig többet akarunk. Ez óriási veszély, mert katasztrófákhoz és háborúkhoz vezet. Gondoljunk csak a környezetszennyezésre vagy a klímaváltozásra, de említhetném a terjedő nacionalizmust vagy az egyre problémásabb mélyszegénységet, ami mind önzőségünknek, félelmeinknek az eredménye. A gyakorlati teológia számára ezért ezek a társadalmi méretet öltő kérdések is egyre inkább előtérbe kerülnek, és ezek láttán már nem amiatt aggódunk, hogy ki mit hisz és hogyan hiszi azt. Keresztény hitünk következményei az igazán fontosak, vagyis az, hogy tudok-e úgy élni a világban, hogy ne a szenvedést gyarapítsam, hanem a szenvedés enyhítése és embertársam szeretetben való szabad növekedése legyen életem „terméke“. Jézus is ezt bízta ránk, erről szólnak a hittételeink, a szentségeinkben erre a feladatra kapjuk a kegyelmet, és nem az egyház fenntartására. Az egyház fennmaradása mintegy hozadéka lesz annak, ha krisztusian, szolidárisan és szeretetben élünk. Az egyház eszköz Isten kezében, és jele annak az isteni víziónak, melyet beteljesülésnek vagy üdvösségnek nevezünk. Ez pedig csak a szeretet útján lehetséges.
– Nyilván nem a véletlennek köszönhető, hogy jelenleg egy osztrák egyetem professzora vagy. Minek kellene történnie vagy megváltoznia, hogy a hozzád hasonló tehetséges teológus hölgyek Magyarországon is megtalálják a talentumaikhoz illő küldetést, feladatot?
– Nagyon egyszerű lépések kellenek. Először is vonzóvá kell tenni a teológiát mint tudományt a nők számára, de itt is inkább azt mondanám: a világiak számára. Ez akkor fog megtörténni, ha perspektívát látnak benne. Ehhez munkahelyeket kell teremteni a képzett fiatal teológusoknak. A munkahelyteremtéshez pedig az is hozzátartozik, hogy az egyház nyílt versenypályázatokat hirdessen állásbetöltések előtt, vagyis ne szimpátia szerint, gyakran megfelelő szakképesítés nélkül alkalmazzanak bárkit, mert úgy esetleg olcsóbb és ellenőrizhetőbb. Az egyházi fakultásokon, tanszékeken is nyílt versenypályázatokra lenne szükség az állásbetöltések esetén. A püspöki kinevezés pedig csak azután jöjjön, ha valaki a megmérettetésben, objektív kritériumok alapján a legmegfelelőbbnek bizonyult. Természetes, hogy egyházi fakultáson csak püspöki kinevezéssel lehet valaki egyetemi tanár, a kérdés csak az, hogy a kinevezést megelőzte-e komoly versenypályázat. Ez a fajta állásbetöltés hihetetlen pezsgést és fejlődést hozna a közép-kelet-európai teológia számára, és még életképesebbé tenné azt akár nemzetközi porondon is. Egy ilyen versenyhelyzet ugyanis még jobban ösztönöz arra, hogy jó legyek abban, amit csinálok, és megmaradjak az egyházhű és konstruktív gondolkodás útján. Egyetemistákkal foglalkozom nap mint nap: Kolozsváron például a végzett évfolyamok több mint fele kiváló pasztorális munkát tudna végezni, évfolyamonként 1-2 hallgató pedig képes lenne arra, hogy kutatással foglalkozzon, de sajnos közülük csak 1-2 hallgató tud a pasztorációban elhelyezkedni. A jelenlegi 11 doktoranduszom közül 3 néhány éven belül képes lenne belépni akár az egyetemi rendszerbe, és ott oktatóként tovább dolgozni és kutatni. Nyilvános pályázatokat kellene azonban ehhez kiírni, versenyvizsgákat szervezni, aztán győzzön a legmegfelelőbb. Én is így lettem egyetemi tanár.
