Az egy hónapja elhunyt alkotmányjogásznak állított emléket a budapesti 6SZÍN teátrum Egy tökéletes nap című október 30-i előadása. A nézőtéren eutanáziát pártolók és ellenzők alkalmi sorsközösségként élhették át egy halálos beteg fiatalember utolsó két évét, és elmélkedhettek együtt életről, halálról, szenvedésről, emberi méltóságról.
Amikor Egy tökéletes nap címmel idén júniusban bemutatták Szenteczki Zita rendező és Bíró Bence dramaturg színdarabját Karsai Dánielről, az alkotótárs főszereplő még ott ülhetett a budapesti 6SZÍN teátrum nézőtéren.
Az előadás egészen másként “érkezhetett meg” a közönségnek akkor, mint most, az alkotmányjogász szeptember végi halála után egy hónappal. Nyáron még javában íródott az a sorstragédia, amelynek nem tudhattuk, pontosan mikor és hogyan lesz vége. Ma már, hogy az ország legismertebb és legrokonszenvesebb haldoklójának sorsa beteljesedett, a darab legtöbb momentuma múlt időbe került – ezzel együtt tanulságul szolgálva jelennek és jövőnek.
A kezdés előtti percekben érződött is valamiféle ünnepélyesség a színházteremben; mintha valamiféle profán szentélybe léptünk volna, ahol a szó tapintatból óhatatlanul elhalkul. Az október végi előadás ilyenformán túlmutatott önmagán. Nemcsak egy gyógyíthatatlan beteg utolsó éveinek szenvedéseit, küzdelmét, örömeit és kínjait dolgozta fel megejtő érzékletességgel, szeretettel és finom humorral, hanem egyúttal emléket is állított Karsai Dánielnek. Annak a 47 évesen elhunyt fiatalembernek, aki az ALS-betegség két esztendővel korábbi megállapítása óta a nyilvánosság előtt vívta küzdelmét az eutanázia jogának elismertetéséért.
A szerzők örvendetes módon nem erre fűzték fel az egész darabot. Noha zászlóra tűzött ügyének fejleményei többször is megjelennek, a mű alapvetően azt mutatja be, a főszereplő hogyan küzd meg egészsége rohamos fogyatkozásával. Miként él együtt a rátaláló szerelemmel, majd a halál árnyékában kibontakozó párkapcsolat fékezett habzású boldogságával és viszontagságaival. Mit tud kezdeni azzal, hogy ép – mit ép: párját ritkítóan élénk – elmével mindinkább önmagát börtönbe záró testben kénytelen élni. A néző pedig a székéhez szögezve szemléli, hogy a Karsai Dániellé lényegülő főszereplő mihez kezd a hol sírásba, hol nevetésbe fúló kiszolgáltatottsággal, majd a körülménnyel, hogy a végén egy mozdulatot sem képes segítség nélkül tenni.
Bár tudható volt, hogy a szó legtágabb értelmében politizáló színházi estére váltunk jegyet, a darab nem vált az eutanázia melletti ideologikus kiáltvánnyá:
azok is jó szívvel ülhettek a nézőtéren, akik mást gondolnak az életvégi döntésekről.
Karsai Dániel olyan higgadtan, hitelesen, a más véleményen lévők iránti tisztelettel emelte élet és halál kérdését a közbeszédbe, hogy személye még a vele vitatkozókban is tiszteletet ébreszthetett. A nézők véleménye ezzel együtt majdnem egyöntetű volt. Amikor a színészek a második felvonásban a Szólj be a papnak! mozgalom idén tavaszi vitaestjét idézték meg, melynek kezdetén a moderátor megszavaztatta az eutanáziáról a közönséget, a színházban szinte kizárólag a Karsai Dániellel egyetértők keze lendült magasba.
A Gyabronka József, Kurta Niké, Lőrinc Katalin, Nagy Márk, Török-Illyés Orsolya, Vizi Dávid alkotta szereplőgárda – némelyikük több szereplő bőrébe is bújva – nagy odaadással és hitelességgel sodortatta a nézőket az eseményekkel. A színpadot hatalmas ferde tükörfal kettőzte meg, és tette felülnézetből láthatóvá a földön történteket, olykor kézikamera képét vetítve a foncsorozott felületre. A halálos kórt pedig Lőrinc Katalin táncművész hol a főszereplő hátára mászó, hol őt gúzsba kötő folytonos, drámai jelenléte személyesítette meg, a legönfeledtebb pillanatokban is emlékeztetve az elkerülhetetlen végre.
És bár Karsai Dániel az emberi méltóságot megőrző halál jogáért küzdött, a színdarabból is kiderül, hogy
egész lénye az élet ünneplése volt.
Halálos betegen is foglalkoztatta két fő szívügye, a hegymászás és a dzsiudzsicu, és amikor már csak a szemével tudott kommunikálni a külvilággal, még akkor is rengeteg közlendője, tennivalója volt. Az utolsó pillanatig lelt értelmet a létezésben, és a végső megsemmisülés – avagy az örök élet – útjára, mondhatni, emelt fővel lépett. Ahogy a darabban is halljuk emlékezetes, emblematikus szavait:
„Fekve is lehet állva meghalni.”
A végén, a tapsrend alatt, amikor a színészek összekapaszkodva meghajoltak, Gyabronka Józsefnek volt egy, az este üzenetét híven magába sűrítő mozdulata. Nem tudni, szándékkal vagy önkéntelenül, de szabadon lévő bal karját másodpercekig maga mellé emelve tartotta – mintha egy láthatatlan szereplő vállát karolná át vele. A megindító gesztussal megidézett Karsai Dániel alakja így vált életének végeztével is kézzelfoghatóan jelenvalóvá, emlékeztetve hívőt, nem hívőt, eutanáziát pártolót és ellenzőt, hogy ha életünkben jól sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal, akkor nem feltétlenül a halálé az utolsó szó.
