Karsai Dániel október végén Hofher József jezsuita szerzetessel és dr. Orosz Gábor evangélikus lelkésszel beszélgetett az eutanáziáról a Párbeszéd Házában. A vitaestet nagy érdeklődés övezte, és azóta számtalan fórumon megjelent a téma – de miért fontos, hogy Karsai ügye ekkora nyilvánosságot kap?
Megfojtották, agyonverték, éheztették, feldarabolták, összeszurkálták, elásták – ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel nap mint nap találkozunk a hírportálok címeit pörgetve. És ha valami igazán hajmeresztő cikkbe botlunk, borzongunk tőle, nem akarjuk látni, mégis rákattintunk: “Igen, elmúltam 18 éves”.
Bizonyos mértékig, ha nem is valljuk be, vágyunk a brutalitásra. És az algoritmus nagyon okosan “etet” minket efféle tartalmakkal, szinte minden napra jut egy-egy “falat” tragédia. Aztán jön Karsai Dániel, a gyógyíthatatlan ALS-betegségben szenvedő ügyvéd ügye, és azt látjuk a különböző fórumokon, hogy más hangvétellel is lehet beszélni a halálról. Mostanában nincs olyan hét, amikor ne kerülne elő az eutanázia: cikkek, reggeli rádióműsorok, podcastok, színházi előadás foglalkoznak a témával.
Mindez azért is szembeötlő, mert az elmúlt 5-10 évben alig találkoztam olyan műsorral, amely érdemben beszélt volna a halálról, az azt körülvevő kérdésekről, félelmekről – kivételként csak a 24.hu-n futó Nincs rá szó podcastsorozatot tudom említeni. Fura ezt leírni, de szinte felüdülésként hat rám, ahogy ismert és civil emberek őszintén, szabadon beszélnek veszteségeikről és fájdalmaikról, az elmúlást érintő félelmeikről, az élethez való hozzáállásukról.
Most pedig szinte élőben nézzük végig, mi lesz a sorsa valakinek, akinek a tudomány mai állása szerint nincs sok ideje hátra, így életének befejezése nagyon is égető, húsba vágó kérdéssé vált. Karsai ügye azonban már nem csak egy ügy, inkább szimbólum. Aktív médiajelenléte arra ösztönöz mindannyiunkat, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak. Persze, lehet állást foglalni a konkrét ügyben is. Vitázhatunk, hogy van-e joga Karsainak az aktív eutanáziához vagy nincs. Feszegethetjük, hogy jogos-e a kormány erre vonatkozó elutasítása vagy sem. Azonban ha csak ezeken vitatkozunk, a kérdés személyes részét kívül hagyjuk magunkon.
Ki dönt a halálomról valójában?
Dönthetek-e egyáltalán tiszta tudattal a halálom körüli teendőkről úgy, hogy még fogalmam sincs arról, milyen út vezet odáig, milyen fájdalmakon kell majd keresztülmennem, és hogy az a fájdalom milyen hatással lesz a pszichémre?
És ennek az egész kérdésnek van egy rétege, amely a körülöttem élőket érinti: hogyan befolyásolja a halálommal kapcsolatos döntésem a közeli hozzátartozóimat? Mennyire vonom be őket a döntésembe? Milyen terhet teszek rájuk, vagy éppen veszek le róluk a rendelkezésemmel? És ha nincsenek barátaim, ha nem tartom a kapcsolatot a családommal, és semmilyen szinten nem foglalkoztat a spiritualitás, szóval ha tényleg nincs senkim, mondjuk csak egy macskám, akkor is ugyanilyen égető a kérdés – a macskának is, akivel élek.
Hívőknek talán még nehezebb feltenniük a kérdést: hagyatkozzam-e Isten akaratára? Ha az Ő teremtménye vagyok, akkor az Ő akarata az enyém is. És fordítva: az én döntésem az Övé is. Hiszen “belőle nőttem én…”
A hívő ember joggal kérdezheti, ki a felelős az ő halálának körülményeiért: ő maga, vagy az istene?
Elgondolkozhatunk azon is, mit jelent méltósággal meghalni. Milyen fizikai kondícióban, milyen mentális állapotban lenne jó távozni? Mi az, amit megtehetünk magunkért, és mit nem? El tudjuk-e viselni, ha nem mi irányítunk teljes mértékben? Mi segíthetne? Ki segíthetne?
Ezek a kérdések maradhatnak akár költőiek is, a lényeg, hogy segítsenek gondolkodni – és ezáltal gondoskodni magunkról.
Nemrég találtam egy mondatot Benjamin Jowett-től:: “Fiam, arra kérlek, higgy Istenben, akármit beszélnek a papok.” Ezzel az idézettel véletlenül sem provokálni akarok, hanem csak rámutatni, hogy a papnak, a „közvetítőnek” lehetnek értékes javaslatai, de a végén, a legkiszolgáltatottabb élethelyzetben, a halál küszöbén már nem ezekre a javaslatokra fogunk támaszkodni. Akkor a hozzátartozóink is legfeljebb a jelenlétükkel támogathatnak minket, mert a haldoklás folyamata már nem a szavak szintjén zajlik. Azért jutott eszembe ez az idézet most, mert számomra azt jelenti: Fiam, higgy Istenben, mert a legfontosabb és legnehezebb helyzetekben nem külső javaslatokra, gondolatokra, hanem a saját belső bizonyosságodra tudsz csak támaszkodni.
Ezt a belülről jövő bizonyosságot alapozza meg most Karsai azzal, hogy mindent megtesz emberi méltóságának megőrzéséért. A saját útját járja a halált és az eutanáziát övező kérdésekben, amit a média is aktívan követ. Így a Karsai-jelenség akarva-akaratlanul arra ösztönöz minket, hogy elkezdjünk a saját halálunkról érdemben gondolkodni, függetlenül attól, hogy mikor jön el a távozás ideje.
Fodor Katalin
