A vasárnapi választások után nemcsak politikai törésvonal, hanem mélyebb erkölcsi és gondolati válság is kirajzolódik a magyar társadalomban – állítja Görföl Tibor katolikus teológus. Szerinte az egyházak hallgatása és a keresztény fogalmak kiüresedése miatt ma különösen sürgető lenne az érdemi gondolkodás az igazságosságról, a közéletről és a történelmi események megítéléséről.
A vasárnapi választások után látszólag könnyű eredményt hirdetni az ünneplők és a szörnyülködők vitájában, hiszen az ünneplők vannak többen. Aki azonban idősebbekkel, falvakban lakókkal vagy általában bárhol egy sor jóhiszemű kereszténnyel beszélget, az elborzadás olyan jeleivel találkozik, amelyekre nehéz ugyan magyarázatot adni, de a megértés szándéka nélkül sem érdemes közeledni hozzájuk. Tavaly október 23-án és idén március 15-én is két párhuzamos megemlékezésre és menetre került sor a fővárosban, s bár létszámukban szintén nem voltak azonosak, olyan szétszabdaltságot és kettősséget jelenítettek meg, ami okot ad a nyugtalanságra.
Számos országban megfigyelhető ez a fajta éles különválás, az Egyesült Államokban éppúgy, mint Lengyelországban, de ettől még nem könnyebb elviselni. Már csak azért sem, mert ezekben az országokban a kereszténység megítélése és képviseleti igénye éppúgy jelentős mértékben társul a társadalom szétszakadásához, mint Magyarországon.
Szó sincs arról, hogy a kereszténység vagy a keresztény „értékrend” mindennél meghatározóbb szerepet játszana a megosztott országok közéletében, de sehol sem súlytalan. Azok az emberek,
akik vasárnaponként együtt ülnek a templomban, pillanatok alatt hatalmas indulatra gerjednek, ha padszomszédjuk politikai kérdésekben számukra nem tetsző álláspontjával találkoznak.
Ijesztő látni, hogy ugyanarról a jelenségről és eseményről homlokegyenest eltérő álláspont alakítható ki, ráadásul nemritkán a kereszténységre hivatkozva. Úgy tűnik, a legalapvetőbb szavak, meggyőződések és elvek veszítették el a magátólértetődőségüket (már ha rendelkeztek valaha ilyesmivel), és nincs más lehetőség, mint hogy érdemi vitát folytatva megpróbáljunk eljutni e meggyőződések valódi jelentéséhez.
Ezzel kapcsolatban kedvezőtlen hír, hogy Magyarországon éppen a világviszonylatban legjelentősebbnek számító keresztény gondolkodók váltják ki a legcsekélyebb érdeklődést, ezért roppant erőfeszítésre volna szükség egy olyan gondolati kultúra kialakításához, amelynek segítségével biztosíthatnánk a megértés elemi feltételeit. Intellektuális középszerűségünk csak középszerű megoldásokat kínál a kölcsönös megértéshiány orvoslására. A helyzet azonban nem teljesen reménytelen. Fel kell fedeznünk a legjelentősebb keresztény társadalmi és politikai gondolkodókat, a legjelentősebb teológusokat, filozófusokat és írókat, és önjelölt keresztény ideológusok rigmusainak ismételgetése helyett értelmes gondolati kultúrát kell kialakítanunk.
Elsődlegesen három területen szorulunk rá arra, hogy visszanyerjük szavaink és meggyőződéseink valódi értelmét: a világtörténelmi események értelmezésében; a társadalmi élet különböző területeinek értékelésében; valamint a morális elvek érvényesítésének igényében.
Ami a morális elveket illeti, vajon ki tartja még lényegesnek keresztény kontextusban az igazságosság igényét, amely oly fontos volt például XVI. Benedek pápa számára? Ki vállalkozik az igazságosság lényegének szabatos bemutatására?
Mikor kérnek és kapnak szót azok a keresztények, akik számára lényeges az igazságosság?
És mi lesz a szubszidiaritás vagy az emberi méltóság megvilágításával és képviseletével? Ki kész felvázolni, hogy miben áll a lényegük? És hogyan állunk a Vatikán erkölcsi tekintélyével? Ha azt látjuk, hogy egy német egyházmegye nem engedélyezi a szélsőjobboldali AfD egyik politikusának a plébániai képviselő-testületi munkát, és ezt a döntést a Szentszék is helybenhagyja, nem kellene-e morális aggályoknak ébrednie a magyar katolikusokban amiatt, hogy az AfD kifejezetten partnere a vasárnapig vezető szerepet játszó magyar kormánypártnak? Vagy miért nem számítanak az egyházi tanítóhivatal ökológiai elvei, ha az akkumulátorgyárak megítéléséről van szó?
A kereszténységnek nem az erkölcs a lényege, de nem is választható el a morális igénytől, és ha lemond róla, teljesen elveszíti a súlyát. A katolikus tanítóhivatal és a vatikáni politika állásfoglalásainak kellene biztosítaniuk az erkölcsi minimumot, amelynek képviselete idehaza egyelőre kívánnivalót hagy maga után.
Miért nem kelt morális felháborodást az egyházakban a korrupció, és miért nem érdemel legalább néhány szelíd szót a megosztást célzó uszítás elutasítása?
Miért nem emeli fel senki a szavát a „megelőző” háborúk ellen, ahogyan a Vatikán és XIV. Leó pápa teszi? Sajnálatos módon a magyarországi egyházak 1989 előtt jelentős mértékben lemondtak az erkölcsi tekintélyről, és a jelek szerint nehezen tanulják meg, hogyan sajátíthatnák el ismét. Pedig mindennél nagyobb szükség lenne az erkölcsi elvek megvitatására, és annak mérlegelésére, hogy miként képviselhetők nyilvánosan. De a társadalmi élet területeit illetően keresztény kontextusban nem észlelhető érdemi vita az oktatás, az egészségügy vagy a gazdaság kérdéseiről sem.
A világtörténelmi események megítélésének anomáliái mérhetetlenül élesen jelentkeznek az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború értékelésében. Hogyan történhetett, hogy Ukrajna számos keresztény számára is ellenséggé vált, és
hogyan kiálthatja ki bárki Oroszországot a kereszténység védőbástyájának?
Ami egyesek számára érthetetlen, az mások számára magától értetődő: miként lehetne tenni azért, hogy egy ilyen tragikus kérdésben legalább hozzávetőlegesen megértsük, hogyan látja a dolgokat a másik?
A „béke” folyamatos ismételgetése nem vezet előre, hiszen a béke lényege is homályossá vált. Ugyanilyen homályos, hogy mi köze van a sokat emlegetett nemzeti kötődésnek a kereszténységhez, és mit jelent a keresztény értékek védelme. Riasztó tény, hogy Mussolini, Hitler, Franco vagy Sztálin felemelkedése annak idején keresztényekből is lelkesedést váltott ki, és hosszú idő telt el, mire ezek a rokonszenvek elveszítették keresztény legitimitásukat.
Hogyan értsük a történelmet, ha keresztények vagyunk?
Mi várható a genderideológia elleni „harc” szempontjából az AfD nyíltan leszbikus társelnökétől,
és mi várható a demográfiai válság ügyében azoktól a „nemzeti” kormányoktól, amelyek alatt történelmi mélypontra jutottak a népesedési mutatók? Hogyan lesz szuverén, aki egy autoriter rezsim kegyeit keresi? Hogyan fogjuk fel e jelenségeket, ha keresztények vagyunk?
Ezekben a kérdésekben nincs egyetértés, és a magyar keresztények zömének nyilvános hallgatása talán annak a jele, hogy még a kérdések sem egyértelműek, nemhogy a válaszok. Az egyházak javarészt már lekéstek arról, hogy nyilvánosan hangot adjanak az álláspontjuknak, hiszen nem éltek azzal az erkölcsi tekintéllyel, amely természetüknél fogva sajátjuk. Rövid távon valódi teológiai kultúra kialakítására sincs már mód, hiszen a legnagyobb keresztény gondolkodók magyar nyelvterületen nem váltak ismertté. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy néhány évtized alatt előrelépés történhet ezeken a területeken, és kialakítható egy olyan gondolati és erkölcsi kultúra, amelynek keretei között érvényesíthetők a morális elvek, és megítélhetők a történelmi jelenségek. A magam részéről sokat remélek attól a Vatikánhoz hű és a gondolati árnyaltságot kereső teológiától, amely nem mond le a nyilvános szerepről. Ehhez vannak történelmi mintáink, és ezek felkutatása lesz az egyik legfontosabb feladatunk.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom





















Kedves Tibor, írod: “Magyarországon éppen a világviszonylatban legjelentősebbnek számító keresztény gondolkodók váltják ki a legcsekélyebb érdeklődést, ezért roppant erőfeszítésre volna szükség egy olyan gondolati kultúra kialakításához, amelynek segítségével biztosíthatnánk a megértés elemi feltételeit.”
A megállapításod teljesen igaz, de az ajánlásaid nem tudnak csak úgy bejönni. A Kádár-korszak és különösen az Orbán-korszak teljesen jelentéktelennek, már-már idiótának mutatta be az egyházakat és a keresztény hit követőit. (Mennyit zsörtölődtem magam is, hogy ha “ők” keresztények, akkor én valami más vagyok…) Az utóbbiak látszólag azonosulva velünk egy lebutított és automatizált kereszténység-képet tudtak csak kommunikálni. A két korszak után az általad javasolt “egyszerű” programtól nem fognak érdekessé válni a legnagyobb keresztény gondolkodók, hiszen ostobának lett beállítva a kereszténység, am Block, legalább is a legszélesebb magyar tömegek ilyennek gondolnak bennünket. Egyedül a Dankó utcai gyülekezet tud magyarázkodás nélkül komoly keresztény igazságokat hirdetni arcvesztés nélkül. Az viszont kevés lesz.