Háború és béke, nagyböjt és húsvét – interjú tabuk nélkül Kocsis Fülöp görögkatolikus érsekkel II.

Kormány és egyház kapcsolata, gyermekvédelmi ügyek, az orosz-ukrán háború felelősségének kérdése, a szinodalitás, valamint a nagyböjt és a húsvét. Rendhagyó, tabuk nélküli nagyinterjú napjaink vitatott kérdéseiről, majd az üdvösségünket meghatározó igazán fontos dolgokról Kocsis Fülöp hajdúdorogi görögkatolikus érsek metropolitával. Az interjú első felét tegnap olvashatták, a második részét most közöljük.

Háború és béke

– „Legyen béke már!” – idézte Babits Mihály Húsvét előtt című 1916-os versét a Vlagyimir Putyin háborús felelősségét taglaló írásunkkal vitatkozó Facebook-kommentjében. Ön szerint milyen béke volna kívánatos, illetve mit gondol arról, hogy Ferenc pápa vagy a napokban Budapesten járt vatikáni „külügyminiszter”, Paul Richard Gallagher érsek is rendre igazságos békéről beszél?

– A 20. század legtöbb baja abból származott, hogy az első és a második világháború is igazságtalan békével zárult. Utána ezért következett a hidegháború, de erről a tőről fakad a délszláv, és most az orosz-ukrán háború is. Természetes, hogy igazságos békére van szükség. De azt, hogy hol van az igazság, nagyon nehéz megmondani. Ezért mondom, hogy inkább békét mielőbb és mindenáron. Ne pedig az úgymond igazságos békét akarjuk patikamérlegen kimérni, miközben óriási erővel folyik a fegyverkezés és erősödik a háborús pszichózis.

Rettentően veszélyesnek tartom, hogy az Európai Unió a minap mindenkit arra szólított fel, raktározzon be háromnapi élelmet.

Ezzel csak a háborús gondolkodást ülteti el az emberekben, miközben egy normális háztartásban már most is van három napra elegendő élelmiszer. 

– Ez valóban teljesen felesleges riogatás. A magyar kormány viszont évek óta háborús vészhelyzetet hirdet, sőt honvédelmi kiképzést szervez közigazgatási tisztviselőknek, melynek keretében a napokban a Miniszterelnökség egyik munkatársa súlyos kézigránát-balesetet szenvedett.

– Én is mély együttérzéssel hallottam a tragédia hírét. Nem látom át, hogy egy kormánynak minden békepártisága mellett milyen feladata van egy ilyen szövevényes helyzetben. Jó volna olyan országban élni, mint Svájc, és azt mondani, röpködjenek csak körülöttünk a rakéták, nincs dolgunk velük, minket megvéd a semlegességünk. Nem értek hozzá, el tudom képzelni, hogy miközben a kormány tényleg őszintén óhajtja a békét, attól még rákényszerül a kiképzésre vagy a fegyverkezésre, ezért ilyen részletkérdésekben nem is foglalok állást. Egy biztos: Franciaországot vagy Németországot nem fenyegeti a háború, és ostobaságnak tartom azt hangoztatni, hogy az orosz agresszió – mert nyilvánvalóan az – majd az ő határaiknál is folytatódni fog. Ennek jegyében olyanokat mondanak, hogy fel kell készülni arra az esetre, ha Lengyelországot megtámadja valaki.

De könyörgöm, ugyanígy robbant ki a második világháború!

Sztálin és Hitler pontosan ilyen nyilatkozatokat tettek: nehogy háborús feszültség legyen Lengyelországban, ezért jobb, ha bevonulunk oda. Ijesztőnek tartom mindezt.

– A NATO-nak persze támadás esetén meg kellene védenie Lengyelországot, hiszen a védelmi szövetség 5. cikkelye erre kötelezi.

– Igen, és ha nem hinnék a Jóistenben, félelemmel töltene el, hogy ebből mi lesz, és ki tudunk-e maradni belőle.

– Miközben a keresztény ember természetes módon óhajtja a békét, ahogy mondani szokás: ha békét akarsz, készülj a háborúra. A fegyverkezésnek nemcsak a bevetés, hanem az elrettentés is lehet a célja. Látjuk, hogy ez a tényező mennyire képes egyensúlyban tartani akár egymással vetélkedő világbirodalmakat is. Egyházi vezetőként a két szempontban tud találni közös metszetet?

– Bármennyire használatos is ez a mondás, téves felfogásnak tartom. Háborús készülődésből sosem lesz béke – tartós semmiképpen sem. Csak azt tudom ismételni: minden módon a békét kell előmozdítanunk a hétköznapi emberek és a politikusok gondolkodásában is. 

– Az imént megütötte a fülemet, hogy Oroszországot agresszornak nevezte. Korábbi videójában az orosz-ukrán konfliktus taglalásakor ez – bevallom, számomra fájóan – hiányzott. Abban, azon túl, hogy a háborút a sátán mesterkedésének nevezte, az Európai Uniót bírálta, mondván, mivel megtagadta keresztény gyökereit, nincs joga az „igazságosztó” szerepében tetszelegni, és azt firtatni, ki támadott meg kit. 

– A videóban nem politikai vagy háborús helyzetjelentést adtam, hanem arra akartam felhívni a figyelmet, hogy az ellenségeskedést a sátán gerjeszti. Európát azért emeltem ki, mert ez leginkább a mi felelősségünk.

De említhettem volna az orosz ortodox egyház fájdalmas a helyzetét is, mely enyhén szólva is megkérdőjelezhető állásfoglalást tett a háború kérdésében.

– Kirill pátriárka egyenesen szent háborút emlegetett.

– Nem tudom, milyen jelzőt használt, mindenesetre pártját fogta a háborúnak, ami elfogadhatatlan. De beszélhetnénk az egyéb fegyveres konfliktusokról a Gázai övezettől Szírián át egészen Mianmarig. Nem vagyok háborús szakértő, nem is ilyen minőségben nyilvánulok meg. Európát is csak azért említettem, mert ez a földrész a mienk, és vele együtt a felelősség is.

– Egy szekuláris Európa miért nem léphet föl a háború ügyében? Ha elveszítette vagy megtagadta is keresztény gyökereit, egy, a humanizmus alapján álló képződménynek nincs joga képviselni az érdekeit?

– Nincs humanizmus, de még demokrácia sem kereszténység nélkül. Nézzük meg, mi lett a demokráciából, miután kiveszett belőle a krisztusi tanítás! A nyugati világ egyre építi a maga Isten nélküli kultúráját, amely csak megnyomorítja az embert, szétveri a családokat, és miközben valamiféle álbiztonságot kínál, bizonytalanságba, félelembe taszít mindenkit.

– Egy szó erejéig visszatérve a háborús felelősségre. Sokan Zelenszkijtől a korábbi amerikai kormányokon át az EU-ig mindenkit felelősnek tartanak, csak Putyint nem. Ha úgy kérdezem, hogy személyesen bűne volt-e az orosz elnöknek kiadni a parancsot egy szomszédos ország megtámadására, és ennek következtében negyedmillió ember halálát okozni, akkor lelkipásztorként, gyóntatópapként hogyan felel?

– Persze, nem is kérdés. És elárulom egy személyes titkomat. Amikor a háború hírét vettem, minden nap este nyolc órára imát hirdettem a békéért. Sokan csatlakoztak, és ezeket az alkalmakat azóta is megtartjuk.

És ha a Jóisten tanácsot kért volna tőlem, azt mondtam volna neki: kérlek, Uram, vedd már valahogy magadhoz Vlagyimir Putyint,

mert úgy éreztem, a helyzet csak ezzel rendeződne. Csak később tudtam meg, hogy a háború kirobbanása előtt egy hónappal amerikai haderők megerősítették jelenlétüket Németországban. Megakadt bennem a lélegzet: ti erre tényleg készültetek? A válaszom tehát összetett. Egyrészt tényleg Putyin Oroszországa támadta meg Ukrajnát. Ez szörnyűség. De a támadásnak voltak előzményei a Nyugat részéről, és erre is fel kell hívni a figyelmet.

Hagyomány és szinodalitás

– Érsek úr a Vatikánban részt vett a Ferenc pápa által összehívott, a szinodalitásról tartott tavalyi püspöki szinóduson, a mások mellett a megujul.hu által márciusban szervezett Szinodalitás magyarul című konferenciára pedig videóüzenetet küldött. Hogyan magyarázná el a szó jelentését azoknak, akik nem tudják értelmezni?

– Ez nekünk, keleti keresztényeknek jól ismert kifejezés, hiszen egyházunkban régóta működik döntéshozó fórumként a szinódusnak nevezett intézmény. Amit most Ferenc pápa elindított, az jellegében más. A szót én testvériességnek, vagy még inkább családiasságnak fordítanám. A szinodális egyház olyan, mint egy jó család, ahol mindenkit meghallgatnak, mindenki hozzászólhat a nagy kérdésekhez; a szülők odafigyelnek a legkisebb gyerekre és a kamaszra is, hogy mi a kívánsága – de a döntéseket ők hozzák. Már a II. Vatikáni Zsinatot összehívó XXIII. János pápa is fölismerte, hogy bár fontos a hierarchia, az egyház nem lehet csak tekintélyelvű.

Szokás mondani, hogy az első vatikáni zsinat a pápáé volt, a második a püspököké, a harmadik a papoké lesz, a negyedik pedig a híveké.

Ferenc pápa felpörgette a folyamatokat, „átugrotta” a papokat, és a mostani szinódusi folyamat egyből a híveké lett. Erre nagy szükség volt, mert egyházunk a szó rossz értelmében máig megmaradt klerikálisnak, és sokan azt gondolják, hogy még mindig a papoknak kellene dönteni mindenben.

– Azért a világi hívők egyre öntudatosabbak, és beleszólást kérnek – van, ahol már kapnak is – egyházi kérdésekbe.

– Így igaz. Aztán van, amikor ezek a hívek találkoznak egy autokrata plébánossal, és ott reccsen a dolog. Még sokat kell dolgozni ezen. Mi például belevettük a papképzésbe, hogy ha a lelkipásztort atyának szólítják is, ez nem jelenti azt, hogy mindenben kizárólag az ő szava kell hogy érvényesüljön. Az ehhez szükséges önismereti és vezetéstechnikai fejlesztés végighúzódik a teljes képzésen. A dolgok akkor fognak jó irányba alakulni, ha ebben a Szentszék is példát mutat. A kuriális hivatalok ugyanis még nem egészen ebben a szellemben működnek… De a saját házunk táján sem mindenki fogadja el teljes mértékben ezt a gondolatot.

Én mindenesetre nagyon lelkes vagyok, Istennek hála, hogy jelen lehettem a tanácskozáson, és magamévá tehettem a lelkületét.

A videóüzenetben is így fogalmaztam: szinodális feladatunk, hogy jobban odafigyeljünk a Lélekre. Ez nem lehet csak emberi erőfeszítés, például hogy szervezzük jobban a döntéshozatali mechanizmusainkat. Ahogy már utaltam rá, az egyházat a Szentlélek vezeti, és nekünk jobban kell figyelni rá, illetve arra, hogy a másik emberen keresztül – legyen az illető akár más felekezetű vagy nem hívő – miként szól hozzánk a Szentlélek.

– Hogyan valósult meg a szinodalitás az ön környezetében?

– A papi gyűléseinken például már régóta érvényesítjük: az előadások után mindig kiscsoportos beszélgetésekben dolgozzuk fel a hallottakat. De még sokat kell dolgoznunk azért, hogy teljes egészében áthassa egyházunkat.

– Talán azért is, mert a görögkatolikus egyházban hagyományos erős a tekintélytisztelet?

– Hadd hozzak erre egy személyes példát. A keleti egyházi vezetők nem hordanak gyűrűt, és egyeseket megbotránkoztatott, hogy

amikor püspök lettem, hagytam, hogy a hívek megcsókolják a kezem.

Ez a keleti egyházban bevett szokás. De nem valamiféle személyi kultuszból ered, hanem az Isten emberének kijáró tisztelet az alapja. Ezzel együtt törekszem testvérként, megszólítható módon jelen lenni az emberek között. Krisztus is ilyen volt: hagyta magát testvérként, barátként szeretni, ugyanakkor azt is mondta: „ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok.” Engedte, hogy a bűnös asszony megcsókolja a lábát, közben pedig azt is mondta, hogy „olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál”. 

– Sőt: „barátaimnak mondalak titeket”.

– A kettő tehát össze tud kapcsolódni. Hagyomány és megújulás egyaránt fontos: a tradíciót tovább kell adni, de nem torzulhat el annyira, hogy ne az életet szolgálja. Emlékszem, egyházmegyénk századik évfordulóján, 2012-ben Erdő Péter bíboros úr Hajdúdorogon gyönyörű prédikációt mondott, és úgy fogalmazott: nekünk, görögkatolikusoknak legyen hűségünk megőrizni a hagyományainkat, de legyen bátorságunk is a megújulásra.

Nagyböjt és húsvét

– „Van testi böjt, van lelki böjt is. Az a testi böjt, amikor a gyomor tartózkodik az ételtől, italtól. A lelki böjt az, amikor a lélek megtartóztatja magát a rossz gondolatoktól, cselekedetektől, szavaktól” – mondta Zadonszki Szent Tyihon. Tapasztalata szerint melyik nehezebb?

– Elöljáróban hadd igazítsam ki azt a nyugati világban gyakori felfogást, hogy a testi böjt nem is annyira fontos, hiszen a lelki böjt tökéletesen ki tudja váltani. Ilyen nincs! Az nem megy, hogy a szent negyven napban kedvemre eszem és iszom, cserébe majd lemondok a tévézésről, vagy nem nyomogatom annyit a telefont. Ahogy az idézet is mondja, a lelki böjt az a fajta önmegtartóztatás, amikor nemcsak a fizikai valómban gyakorlok önfegyelmet, hanem a gondolataimban is. Ez sokkal nehezebb!

De a testi böjt nélkül meg nem működik a lelki böjt sem.

Én tehát inkább a testi böjtöt hangsúlyozom, mert ez szinte teljesen eltűnt a nyugati társadalomban. Ez ránk is hat, de örülök, hogy a keleti rítusban, és talán a latin egyházban is kezdik újra felfedezni a böjt jelentőségét. Persze nem a tisztító- vagy fogyókúráról beszélek. Az igazi böjt Krisztushoz köt. A böjt a test imádsága. És amikor önmegtartóztatást vállalok, azt Krisztusért teszem. Nemcsak étrendet változtatok negyven napra, hanem kell, hogy a lemondás minden egyes alkalommal Krisztushoz kössön. És minél nehezebb, annál jobb, mert akkor még erőteljesebben mondom: Uram, segíts meg, mert egymagam kevés vagyok hozzá.

– A nagyböjt a húsvétban, a kereszténység legnagyobbnak nevezett ünnepében csúcsosodik ki. De ha úgy kérdezzük, hogy melyik a nagyobb, a karácsony vagy a húsvét, sokan azt mondják, a kettőt nem szabad szembeállítani. Akár így, akár úgy, sokan nem tudnak mit kezdeni a feltámadás ünnepével, szemben a meghitt családi alkalomként megélt karácsonnyal. Hogyan lehetne a húsvétot visszahelyezni a méltó helyére?

– A melyik ünnep a nagyobb kérdésére a válasz egyértelmű: a húsvét, nem a karácsony. Mert ha azt vesszük,

hogy mikor is történt a megtestesülés, akkor azt kell mondjuk, hogy nem a születéskor, hanem az angyali hír vételekor,

vagyis Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én. Teológiai értelemben nyilvánvalóan azért a húsvét a nagyobb, mert a beteljesülése – a megtestesülésben már megvalósult – megváltásunknak. A megtestesüléstől kezdve az emberben ott él Isten, ezzel pedig az isteni természet részesei lettünk. Így amikor Krisztus föltámad, akkor vele mi is föltámadunk. Amikor Krisztus a mennybe megy, a mi emberségünket is a mennybe viszi. A keleti egyházban ez világosan megjelenik abban a tényben, hogy minden vasárnapban húsvétot ünneplünk.

– Ennek szép jele, hogy az orosz voszkreszenyije, azaz vasárnap szó azt jelenti: feltámadás.

– És ezt a kommunistáknak sem sikerült kiirtani. Ezért is van, hogy a keleti liturgiában minden vasárnap föltámadási énekeket énekelünk. Tudom, hogy az Úr napja a latin egyházban is a föltámadás emléknapja, de nálunk ennek erőteljesebb megnyilvánulásai vannak. Hogy miként lehetne tudatosítani a húsvét jelentőségét?

Én például nagy erőfeszítéseket teszek, hogy a vasárnapi föltámadási ünnep minél hangsúlyosabb legyen.

Ezért is van, hogy a feltámadási énekek mellett a szertartás a szombat esti vecsernyével kezdődik és a másnap reggeli utrenyével teljesedik ki. Egyébként a keleti egyház egész ünnepköre erre van felfűzve. Nálunk az egyházi év nem advent első vasárnapjával, hanem szeptember 1-jével kezdődik. Onnantól kezdve Mária születése, bemutatása a templomban, karácsony és vízkereszt szép ívet ad ki, amely az Istenszülő mennybemenetelével fejeződik be. Ez az egyház történelmi ünnepköre. A másik ünnepkör húsvétkor kezdődik, és az egész esztendőt felöleli, egészen a következő virágvasárnapig, amikortól már az új húsvétra készülünk. 

– Mindez az ív a költő – Szarka Tamás, a Ghymes együttes tagja – nyelvén így hangzik: „Máriának szeme fénye jóllakott, Fehér pólya betakarja kis kezét, Csak egy pici pötty jelzi a szög helyét, Csak egy pici pötty jelzi a szög helyét.” Ez az irodalmi kép szépen elővételezi az újszülöttben a halálra szánt megváltót, majd a feltámadást.

– Ezek a sebhelyek aztán Tamás apostolnak olyan fontosak voltak, hogy valósággal turkálni akart bennünk, hogy két szemével lásson – és higgyen. Amely sebeket, teszem hozzá, az egyház is hordozza a mai napig. És ezeken keresztül lehet igazából ráébredni Krisztus föltámadásának erejére. Vagyis az egyház sebei nem föltétlenül távolítanak el Istentől – ha azonosítjuk őket Krisztus sebeivel, akkor nem kevesebbnek, mint a föltámadásnak az üzenetévé tudnak válni. Ezért kell a föltámadásba vetett hit, hogy amikor az egyház hibáit, vétkeit látom, ne borzadjak el tőlük. Az egyház sebeit is akkor tudom helyesen értelmezni, ha a föltámadás fényében szemlélem őket.

Az interjú első része – benne állam és egyház kapcsolatával, illetve gyermekvédelmi kérdésekkel – ezen a linken olvasható.