Negyedmillió súlyos érv Vlagyimir Putyin ellen az ukrajnai háborúban

Miközben hazánkban is élesen megoszlanak a vélemények, hogy ki felelős az ukrajnai háborúért, a vitában rendre elsikkad egy fontos szempont. Negyedmillió, evidenciaszámba menő érvet fogunk felsorakoztatni amellett, hogy a konfliktusban miért elévülhetetlen az orosz elnök felelőssége. Erkölcsi alapvetés, elemi fokon.

Magyar tudósok garmadája bocsátott ki állásfoglalást Ukrajna mellett, az Orbán-kormány Moszkva-barát politikája ellen. Kommentelők – köztük egyházi vezető és más közéleti szereplők – fejtik ki álláspontjukat ugyanebben a kérdésben – ki egyetértőleg, ki támadva az aláírókat, vagy éppen saját indíttatásból szólva hozzá a témához. A vérmesebbek elvetemült háborúpárti alakoknak láttatják a szomszédunk mellett kiállókat, sőt van, aki egyenesen a frontra küldené őket: haljanak meg ők, ha már annyira a fegyveres konfliktus fenntartását óhajtják.

Mindenki felelős itt a háborúért: az életveszélyes geopolitikai játszmát játszó Nyugat, az amerikai héják, „a saját népét vágóhídra hajszoló” Zelenszkij, a nemzetközi fegyverlobbi vagy éppen az Európai Unió – amely, mivel megtagadta keresztény gyökereit, jobb, ha inkább meg sem szólal.

Csak egyvalaki nem felelős: Vlagyimir Putyin.

Legalábbis ez olvasható ki a hazai Ukrajna-ellenes megnyilatkozások jó részéből, melyekben egy óvatosan rosszalló jelző nem sok, annyi sem hangzik el az orosz elnökről. Lesújtó látni, mennyien képesek úgy beszélni a helyzetről, hogy egyetlen szóval sem említik azt az embert, aki elrendelte keleti szomszédunk lerohanását. Mi több, oda jutottunk, hogy az elsőszámú közellenség, sok esetben a gyűlölet tárgya nem ő, hanem az a politikus, akinek hazája három éve próbálja megvédeni – hogy egy mostanában idehaza is ismerősen hangzó szót használjunk – a szuverenitását.

Vlagyimir Putyin nevesítése a legjobb esetben is abban merül ki, hogy lám, nem érdemes huzigálni az orosz medve bajszát, mert a végén még odacsap. Sokan mint valami fátumról, mindenféle erkölcsi következmény levonása nélkül beszélnek a történtekről. Hogy Moszkvának az előzmények következtében, úgymond, nem volt más választása. Mert belátható, hogy miután Amerika és szövetségesei évek óta Nyugat-barát irányba tolják Ukrajnát, és a NATO keleti terjeszkedése miatt Oroszország úgy érezte, az észak-atlanti szövetség vészesen közel került a határaihoz, rákényszerült lerohanni a szomszédját.

Holott, szögezzük le a nyilvánvalót:

a világ egyetlen erkölcsi rendszere sem ismer olyan kategorikus imperatívuszt, hogy ha veszélyben érzed az érdekszférádat, gázold le a szomszédodat,

és okozd több százezer ember halálát. Hogy az elvont, vélt vagy valós fenyegetettségre akár csak megelőzésként elfogadható válasz volna mindaz a konkrét borzalom, ami immár bő harminchat hónapja zajlik keleti szomszédunkban. Ahogy Ferenc pápa is többször hangsúlyozta, legutóbb a kórházi ágyáról: a háború mindig vereség, és az egyházfő – súlyos betegségéből kilábalva – még nagyobb erővel látja annak abszurditását.

Ezzel el is érkeztünk a címben ígért negyedmillió érvhez. Ahhoz a tényhez, hogy Európában katonai konfliktusban a második világháború óta nem haltak meg ennyien. A pontos adatok nem ismertek, a becslések az óvatos százezertől egészen a félmillióig terjednek, így a két szélső érték középarányosát vettük. Ugyanennyi gyászoló család, fiukat sirató szülőkkel, özvegyen maradt feleséggel, apa nélkül felnövő gyermekkel – akik közül egyébként minden jelentés szerint jóval több az orosz, mint az ukrán. Természetesen hozzágondolva a sebesülteket, a hazájukból elmenekülni kényszerült milliókat, és az országban végzett mérhetetlen pusztítást.

Hirdetés

Szögezzük le a logikai egyszeregyet:

ha a Kreml nem indítja meg ezt a háborút, akkor nincs negyedmillió halott.

Micsoda kifacsart erkölcsi felfogás mondathatja ezek után bárkivel, hogy mindezért az elsőrendű, elévülhetetlen felelősség nem Vlagyimir Putyint és stábját terheli, hanem a fokozódó nemzetközi helyzetet, annak ilyen-olyan rendű és rangú alakítóit?

Lehet persze Zelenszkijt és a Nyugatot kárhoztatni azért, hogy az ukránokat belelovalták az ellenállásba és ezzel az elhúzódó, tömeges emberi veszteséget követelő harcokba. De akkor ugyanezzel a lendülettel tegyünk zárójelbe minden korábbi honvédő háborút, és tekintsük felelőtlen baleknak az összes olyan hazafit, aki a túlerővel szemben valaha fegyvert fogott az országáért. Ez esetben töröljük nemzeti ünnepeink sorából a küszöbön álló március 15-ikét is – merthogy e logika szerint az aradi tizenhárom helye sem hőseink panteonjában, hanem a Háborúpártiak feliratú elrettentő óriásplakáton volna.

A helyzet természetesen összetett. Az Egyesült Államok a világ csendőreként, az olykor végzetesen túltolt demokráciaexport bajnokaként, egyes rémisztő ideológiák terjesztőjeként évtizedek óta rászolgál a bírálatra, akár az ellenszenvre. A Transparency International korrupciós listájának szégyenzónájában tanyázó Ukrajna sem az a kimondott mintaország, és tökéletesen igaz:

éveken át gyalázatosan bánt a kisebbségeivel, köztük a magyarokkal.

Érthető tehát, ha ki-ki máshová helyezi a hangsúlyt ebben a szövevényes, nehezen átlátható világpolitikai konfliktusban. Ezen tényezőknek pedig értelemszerűen ott a helyük a mérleg egyik serpenyőjében.

Hogy milyen, és ennél – már ha az emberi életet tekintjük a legnagyobb értéknek – hányszor súlyosabb érvek vannak a másikban, azt fent számszerűsítettük.