Hogyan látja az egyházi botrányokat egy „római agnosztikus”? – Válasz a Szemlélek vitaindítójára

„Az ország nem hívő részének az evangélium társadalmi vonatkozásaiból nagyjából az látszik, amit a politikusok hirdetnek. Mert ők a leghangosabbak. Ezért is veszélyes, ha a keresztények teljesen átengedik nekik a nyilvánosság terepét” – írja vendégszerzőnk az Ostromlott vár vagy gyógyító közösség – hogyan beszélnek püspökeink a visszaélésekről? című vitaindítónkra küldött válaszában. Németh Pétert katolikusnak keresztelték, de Isten léte ügyében nem tud állást foglalni, így „római agnosztikusként ” azonosítja magát.

Olvastam egy nagyon tanulságos könyvet. Avery Dulles jezsuita teológus Az ​egyház modelljei című kötetének szemlélete közel áll hozzám. Ha elemző aggyal vagyunk megáldva, és jobban meg akarunk érteni valamit, akkor arról modelleket szoktunk alkotni, majd a modellek segítségével vizsgáljuk a jelenségeket.
Dulles szerint az egyház az alábbi kulcsszavakkal jellemezhető modellek alapján is vizsgálható:

· mint intézmény
· mint misztikus közösség
· mint szentség
· mint hírnök
· mint szolgáló
· mint tanítványközösség

A visszaélésekkel kapcsolatos egyházi kommunikációt érdemes ezen modellek figyelembevételével is vizsgálni. Meglátásom szerint a társadalom nem hívő, egyházi berkekben nem otthonosan mozgó, annak szakzsargonját nem beszélő része ugyanakkor a fenti modellek közül csak az alábbiak szerint értelmezi a történéseket:

· intézmény
· hírnök
· szolgáló

Helyzetelemzés

Intézményi vonalon a társadalom számára annyi látszik, hogy a nyilvánosság előtt mit mondanak vagy tesznek a püspökök, a papok és egyéb, egyházi intézményekhez tartozó személyek. Az intézményi hitelesség tehát a külső szemlélő számára ezen áll vagy bukik. Valószínűleg köztudott, hogy Magyarországon ma az egyházak jelentős állami támogatásban részesülnek. Ennél mélyebben érdeklődők azt is látják: Isten földi szolgái nem jeleskednek abban, hogy ezeket a jelentős támogatásokat a végső soron finanszírozó társadalom számára átlátható módon költsék el. (Lásd például itt.)

Ezen a ponton reagálok a vitaindítóban idézett püspöki nyilatkozatra, miszerint méltatlan, ha a hírekben a visszaélések témája elnyomja a katolikus közösség megannyi értékes tevékenységét. Csakhogy vannak helyzetek, amikor nem lehet egyszerre mindenre fókuszálni. Sarkított analógiával élve: egy büntetőügy bírósági tárgyalásán sincs egyszerre minden terítéken. Ott is szabott ideje van az elkövetett bűnök részletes és tényszerű feltárásának. Az ítélethozatal előtt aztán már van helye mérlegelni, hogy az elkövető jelleme, egyéb helyzetekben tanúsított viselkedése enyhítő – vagy akár súlyosbító – körülménynek számítson-e.

Az egyházi visszaélésekkel kapcsolatos társadalmi „ítélethozatalkor” lehet enyhítő körülmény a jószolgálati tevékenység. Ugyanakkor ezt a tevékenységet érdemes a köz szemüvegén át is megvizsgálni. És itt kanyarodok vissza az állami finanszírozáshoz, hiszen az egyház jószolgálati tevékenységének jelentős része nem kizárólag önerőből, vagyis nem a hívek (köz)pénzéből zajlik. Vajon mit gondolnak erről az emberek?

Az egyház vajon csak az államtól neki juttatott GDP-szeletet „szolgálja le”?

Ekkor valójában fizetett munkát végez, mint a társadalomban oly sokan mások. Ez viszont önmagában még nehezen lesz enyhítő körülmény. Vagy a „mérlegeredmény” szerint az egyház „szaldója” a jótékonyság terén tényleg pozitív? Pénzügyi transzparencia híján nehéz volna objektív ítéletet hozni a kérdésben.

A szerk. közbevetése: Péter, nem gondolja, hogy hozzáadott értékként ott van a „know-how”, a lelkület, a személyes odafordulás, aminek ellenértékét nehéz volna pénzben kifejezni?

Németh Péter: Ezzel egyet tudok érteni. Valóban ott van mindez mint pénzben kifejezhetetlen hozzáadott érték. Ahogyan ott van a nem hívő vagy másban hívő pedagógus, orvos, ápoló, szociális munkás és egyéb testi-lelki gondozó, segítő foglalkozásúak esetében is. A lényeg, hogy ne használjunk kettős mércét hívő és nem hívő esetében.

Vannak aztán a „hírnök” modellben értelmezhető jelenségek. Ide tartozik például, hogy mit kommunikál a püspöki kar a társadalmat foglalkoztató erkölcsi kérdésekben. Úgy látom, sajnos jobbára csak olyasmit, amiből az egyháznak politikailag nem lehet baja. Ebből pedig nem egy olyan erkölcsi világítótorony képe rajzolódik ki, amit sziklára építettek. Alapként sokkal valószínűbb a politikai futóhomok.

A „hírnök” szerephez tartozik az is, hogy a hívek miként nyilvánulnak meg a közéleti vitákban a nem hívő (vagy nem pont abban hívő) polgártársaikkal szemben. Sajnos nemritkán úgy, hogy annak alapján újabb eljövetele esetén

Jézus könnyen ismét a megfeszítés sorsára juthatna

– már ha nem igazodik eléggé híveinek elképzeléseihez.

Az ország nem hívő részének az evangélium társadalmi vonatkozásaiból nagyjából az látszik, amit a politikusok hirdetnek. Mert ők a leghangosabbak. Ezért is veszélyes, ha a keresztények teljesen átengedik nekik a nyilvánosság terepét. „A mai Magyarországon az egyházak a kormányzat jóvoltából kiváltságos helyzetet élveznek” – szól a vitaindító cikk egyik mondata. Igen, így tűnhet. De ahogy szokták mondani: akinek ilyen támogatója van, annak nem is kell ellenség.

Összefoglalva és erősen leegyszerűsítve, a társadalom nem hívő részének szemüvegén át nézve az egyház mint intézmény úgy néz ki, mint egy államilag dotált vállalat (némi túlvilági köddel, ami az „írva vagyon” jellegű érveléssel igencsak alkalmas a kritikák elfojtására). A keresztény „márka” üzeneteit pedig a politikusok harsogják a leghangosabban: „Az egyház és a kereszténység ment meg minket az erkölcsi enyészettől.”

És akkor tessék, az erkölcsi megmentők ilyen botrányokkal rombolják a renoméjukat.

Célszerűbb volna nem engedni a politikusoknak, hogy olyan idealizált egyházképet mutassanak fel, amit itt a földön képtelenség elérni. Józan egyházi szereplők nem is ezt az idealizált képet hirdetik, csak sajnos ők nem rendelkeznek olyan eléréssel, mint az állami propaganda.

Konklúzió

A fentiek miatt ezért nem mindegy, hogy a visszaélési botrányok keltette zivatarban az egyház melyik modelljéből érkezik a megszólalás. A „misztikus közösség” modell alapján lehet például böjtöt és szentségimádást hirdetni. Aki ebben a világnézetben él, annak ez jelent valamit, és hiszi, hogy itt és most erre is szükség van.

A társadalom számára viszont intézményi tekintetben nem ez a jó vagy kielégítő válasz.

Ott, ahol a társadalom intézményi problémát lát, ott hiteles(!) intézményi választ kellene adni. Ha ez a mozzanat kimarad vagy elsikkad, akkor a nem hívő külvilág számára ez olyan, mint ha egy technikai hibás vasúti szerencsétlenség után a felelős vezetés azzal a „megoldással” állna elő, hogy a vasutasok meditáljanak minél többet.

Intézményként tekintve az egyházra, ilyen kérdésekre kellene választ adni: mit rontottunk el, hogyan tesszük jóvá? Mit tanultunk belőle, ezentúl mit teszünk másként, milyen garanciákat építünk be a rendszerbe, hogyan válik mindez transzparenssé és számonkérhetővé? Az intézményi kommunikációtól pedig érdemes lehet elválasztani azokat a lelki, szellemi elemeket, amelyek – bár a hívők számára elsődlegesek lehetnek – a többségi társadalom számára nehezen értelmezhető modellből érkeznek.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom