Hölvényi György: Ferenc pápa szenvedélyesen szereti az embert

A “Fratelli tutti”-t elemezte az Európai Néppárt vallásközi munkacsoportja, melynek magyar társelnökével, európai parlamenti képviselővel beszélgettünk.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

– Mennyire szokás, hogy egy pápai dokumentumot európai parlamenti képviselők napirendre tűzzenek?
– 2003-ban kezdtem Brüsszelben a Néppárti frakcióban dolgozni. A frakción belül működött egy vallásközi munkacsoport, amelynek évekkel később én is munkatársa lehettem. Ezután nemsokkal már javasolhattam, hogy a világválságra egyfajta válaszként megjelent Caritas in veritate kezdetű pápai enciklika kerüljön megvitatásra. Ez ekkor bizony nagy újdonságnak számított. Az enciklika véleményem szerint a II. vatikáni zsinat óta az egyik legfontosabb „megnyilatkozás”. Az enciklikák általában hívőknek és nem hívőknek is, azaz „minden jóindulatú embernek” szólnak, már csak ezért is szélesebb nyilvánosságra tartoznak, és méltóak arra, hogy az EP-ben is bemutassák őket.

– Miért van erre szükség? Sokan úgy gondolják, már azzal, hogy egyáltalán napirendre kerül az Európai Parlamentben egy egyházi dokumentum, sérül az állam és az egyház szétválasztásának elve.
– Ez az egyre szélsőségesebb intézményi szekularizmus, amelyre Ön utal, valóban jelen van az Európai Unió intézményrendszerében. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a kereszténydemokrácia egyik alappillére, hogy politikusként megismerjük a különböző egyházak, felekezetek szociális tanítását a világ dolgairól, függetlenül attól, hogy hívők vagy nem hívők vagyunk, vagy azzal egyetértünk-e. Ilyen társadalmi vita egyedül a néppárti frakcióban létezik. Ezért is válhatott, ha szűk körben is, de meghatározó ponttá a munkacsoportunk. Persze nem pár ember összejöveteléről van szó. Rendszeresen vendégül látunk, megszólalási lehetőséget adunk a különböző egyházakhoz tartozó, az adott témában releváns ismerettel bíró személyeknek, személyiségeknek, hogy kikérjük a véleményüket.

– Melyek a legfontosabb, az európai politikusok számára is megfontolandó pontjai, megállapításai Ferenc pápa legújabb enciklikájának?
– A Fratelli tutti megtárgyalásának az volt a különlegessége, hogy lehetett tudni, hogy Szent Ferenc napjára időzítették a megjelenését. Így mi is jó előre beírtuk a naptárba a megvitatását, anélkül, hogy ismertük volna a tartalmát. A széleskörű elemzése még picit várat magára, mert habár a világnyelveken már megjelent, például magyarul még nem érhető el a teljes szöveg. Ez az enciklika Ferenc pápa eddigi tevékenységének egyfajta összefoglalója. A 288 bekezdésből álló dokumentumban sok esetben ő maga is visszautal korábbi megszólalásaira, és azokat rendezi egyfajta sorrendbe. Ami a konkrétumokat illeti, nagyon fontos, hogy Ferenc pápa a globalizálódott világot tényként könyveli el, és ebben a rendszerben helyezi el az embert, keresi annak méltóságát. Ám

a globalizált világ nem olyan helyet jelent számára, ahol összeolvadunk valamiféle furcsa, nagy internacionalizmusba, hanem olyat, ahol mindenki a saját egyéniségét, kultúráját megőrizve lehet ennek a nagycsaládnak a tagja.

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a pápa mondatait a média gyakran kegyetlenül kihasználja és saját céljaira igyekszik felhasználni. Pedig a helyi sajátosságok, kultúrák, tradíciók megőrzése számtalan helyen szerepel az enciklikában. Az más kérdés, hogy a dél-amerikai–olasz származású pápának más képe van a befogadásról és a segítségről, mint nekünk itt, Közép-Európan. Ő nem politikai irányzatot képvisel, hanem saját meggyőződését hangsúlyozza, a kettőt pedig nem szabad összekeverni. Noha nem értek egyet az enciklika mind a 288 pontjának megállapításaival, de azt mindenképpen látni kell, hogy a Szentatya a politika világát megszégyenítő mélységgel, átfogó módon keresi a világ Istenre és a Jézus Krisztus-i tanításra alapozható jövőjét. Számomra a dokumentum egyik legkedvesebb része a pápa testvériségről szóló gondolatmenete. Nagyon mélyen bontja ki ennek a szónak a jelentését. Nekem különösen fontos az a megállapítása, hogy a testvériséget elsősorban a szomszédos népek között kell keresni és felépíteni. Összességében azt javaslom mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a társadalmi kérdések iránt, hogy olvassa el a Fratelli tuttit. Érdemes.

– Mikor elolvastam az enciklika összefoglalóját, már akkor feltűnt, hogy sok kifejezés visszaköszön korábbi pápai dokumentumokból.
– Valóban meglepően sokban hasonlít a Laudato sí-hez vagy akár korábban említett a Caritas in Veritate-hoz is. Abban mindenképpen újít, hogy sok nagyon konkrét, talán túlzottan is aktuális, átpolitizált és ezáltal félreérthető kifejezést használ. Háborúk, halálbüntetés, emigráció, populizmus… Ezek olyan kifejezések, melyek naponta, milliószámra röpködnek az éterben. Ferenc pápa pedig szembenéz a mai embert valóban foglalkoztató, az őket adott estben manipuláló kifejezésekkel, és véleményt mond azokról. Ez szokatlan. Sokakat meghökkenthet, és talán jogosan is éreznek így. Ám mindez abból a szenvedélyességből fakad, ami a pápát magas kora ellenére jellemzi és előre viszi. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok vita lesz az enciklikában felvetett témákról. Ugyanakkor egy biztos: az írással kapcsolatban nem lehet közömbösnek maradni.

– Mi az, ami vitán felül áll Ferenc pápa üzenetében?
– Sok pontban lehet vitatkozni az enciklikával kapcsolatban, de Ferenc pápa teljes odaadásával és nyitottságával biztosan nem. A Szentatya elképesztően lendületes, elkötelezett, szenvedélyesen szereti az embert és rettentően aggódik érte. Hihetetlen elszántsággal védi a legelesettebbeket, a meg sem születettektől az idősekig. Őket fenyegeti ugyanis leginkább a mai világban divatos leselejtezhetőség.

Az enciklika végig a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza.

Ráadásul egy eddig nem ismert mélységű formában hív erre bennünket. Szerinte csak így kezelhetők a félreértések és a konfliktusok. Ez nem széplelkűség, hanem politikai szükségszerűség is. Párbeszéd nélkül a társadalom elveszíti a maradék reményét is a demokratikus megoldásokra. A párbeszéd gyakorlása ezért a politikusok felelőssége is.

– A szegénységgel is visszatérően és nagyon hangsúlyosan foglalkozik a pápa. Hadd kérdezzem Önt úgy is mint a Néppárt fejlesztéspolitikáért felelős szakmai vezetőjét, hogy hol tart most Európa a fejlődő országok segítésében?
– Az elmúlt években 14 afrikai országban jártam, ezen keresztül láthattam Európa és az Európánál anyagilag szegényebb világ kapcsolatrendszerét. Azt kell mondjam, hogy Európának be kell fejeznie az önostorozást és szét kell néznie a világban. A bődületes jólét és jogbiztonság által ugyanis részben befelé fordult, részben kritikátlan lett az ezt veszélyeztető áramlatokkal szemben, mint például az ellenőrizetlen bevándorlás, és ezzel együtt a szélsőséges ideológiák megjelenése. Másrészről viszont a fiatalok közül egyre többen figyelnek fel a globális világra, és arra az üvöltő ellentmondásra, ami mondjuk a Földközi-tenger egyik és másik partja között van. Én azt gondolom, hogy

a szegénység felszámolásáért vívott küzdelemben Európának nem a jólétet vagy az egyéb törekvéseit kéne lejjebb adnia, hanem a hozzáállását kellene megváltoztatnia.

Nem segélyhelyként, hanem partnerként kellene Afrikára tekintenie. Európa több országát ugyan terheli a gyarmati múlt, ami nehezíti a partnerséget, ám a kontinens országainak nagy része soha nem gyarmatosított, így ez levetkőzhető. Ebben a „nem gyarmatosító” országoknak kulcsszerepe lehet. Ferenc pápa megint csak nagyon érzékletesen írja le, hogy ezekre az országokra oda kell figyelni. A tudás átadásának és a helyi viszonyok megismerésének időben egybe kell esnie. Máshogy nem megy. A helyzet azonban az, hogy erre ma az európai politikusok és az egyes tagországok többsége sem képes.

– Mi lenne a jó megoldás?
– A gazdaságin messze túlmutató együttműködésre van szükség. Meggyőződésem, hogy a menekültügy egy híd a megértéshez. A probléma ott van – ezt számtalanszor megéltem –, hogy nagyon sok helyen egyáltalán nincsen oktatás, de ahol van, ott is nagyon alacsony szintű. Használható tudás nélkül pedig szépen lassan kialakul egy egyre növekvő, rendkívül vitális réteg Afrikában, akiknek gyakorlatilag nincsen dolga. Ezt kellene elkerülni. Az afrikai ember nem olyan, hogy csak ül a bokor alatt és várja, hogy lemenjen a nap. Az afrikai ember tevékeny. Nyilván nagyon sok bajjal és gonddal maga körül, de cselekszik. Ezért nekünk is lépnünk kell, de ezt reálisan, a jövőbe mutatóan és fenntarthatóan kell tennünk, ami csak a partnerséggel megy. Szerintem ez az egyik legfeszítőbb szükségszerűség.

– Visszatérve az enciklikára, milyen volt a munkacsoporton belüli fogadtatása, és hogyan tovább?
– A fogadtatás nagyon sok konkrét ponton nyilván kritikus volt. Elsősorban a migrációval, a befogadás milyenségével és hogyanjával kapcsolatban vetődtek fel ellenérvek. Az enciklikáról való munkacsoporti vita végkicsengése ugyanakkor az lett, hogy ha ezt minden politikus ismerné, azáltal sokkal többek lennénk. Azóta mindenki hazatért a saját országába, és ott tudja továbbadni ezeket a gondolatokat. De ez nem csak a képviselőkön múlik. Ahogy meglesz a magyar fordítás, biztos vagyok benne, hogy számtalan értekezés, konferencia, bemutató lesz róla itthon is. Azt mindig is sajnáltam, hogy az Európai Parlament baloldali frakciói elzárkóznak attól, hogy ebből egy átfogó vitát tartsunk. Ők úgy vannak vele, hogy az egyházak, a felekezetek társadalmi tanításával szemben közönyösnek kell maradni. Ezt én fájdalmasnak tartom, hiszen egy értéket, egy megoldási lehetőséget veszítenek el, és fosztják meg attól a saját szavazóikat is.

Beszélgetőtárs: Sáhó Eszter

Ez a cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.