Irodalom és élet a börtönben: Örkény István egypercesét tanítani a rácsok mögött  

Ahogy korábbi interjúnkból kiderült, Mihályi Anikó egy budai gimnáziummal együtt a komfortzóna kényelmét hagyta ott, hogy valami ismeretlenbe kezdjen. Végül a börtönben találta meg a magyar nyelv és irodalom tanításának teljes szabadságát. A pedagógus az idei szentévhez kapcsolódva a Szemléleken időről időre bepillantást enged a rácsok mögött szerzett élményeibe. Ezúttal az első tanítási nap és Örkény egyik egypercese elevenedik meg.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)

Első lépéseim a börtön felé. Izgulok és kíváncsi vagyok. Fölszámoltam a múltamat, a jövőmet nem ismerem. Csak a jelenem van. Kapu, csöngetés, „tanítani jöttem”, kinyílik az ajtó, személyi igazolvány bemutatása, minden személyes a kis szekrénybe, alkoholszonda, átvilágítás, belépés. Föl a lépcsőkön, a tanári kártyával két ajtón átlépés, újabb lépcső fölfelé, harmadik ajtón áthaladás, a folyosón kétszer balra, labirintusjárás, be a terembe.

Negyven, egyforma ruhába öltöztetett ember néz rám.

A torkomban érzem a gyomromat, a gyomromban a torkomat, minden összekavarodik. Hát, itt vagyok, Uram! Gyere! „Ebben az évben én tanítom maguknak a magyar irodalmat és a nyelvtant. Most vagyok először itt, a börtönben, huszonhét évig kint tanítottam.” Hallom magam kívülről, remeg a hangom, belül meg a le-fel hullámzó gyomromat érzem. Három perc, és – megnyugvás. Azt teszem, ami a dolgom – a helyemen vagyok.

Előveszem Örkény egypercesét: Mi mindent kell tudni.

Megkérdezem tőlük, mi az, amit tudni kell? Szabályokat, az életben maradás feltételeit, hogy kell gyereket nevelni, hogy lehet egy nőt felcsípni, hogy lehet kibírni a börtönt… – jönnek a válaszok. Olvasom a szöveget először cím nélkül, majd szerzővel, címmel:

„Érvényes két díjszabási övezet beutazására, egy órán belül, legföljebb négyszeri átszállással, a felszállóhelytől az utazás céljához vezető legrövidebb útvonalon. Átszállni csak keresztezéseknél, elágazásoknál és végállomásokon lehet, de csak olyan kocsira, melynek útvonala az előzően igénybe vett kocsik útvonalától eltér. Egy utazás során csak egy Duna-híd és minden útvonal csak egyszer érinthető.
Kerülő utazás és útmegszakítás tilos!”

Van-e különbség a két szövegváltozat között? Az egyszerre beszélők hangzavarából erősebb a nincs különbséget vallók szava. Aztán egy hang halkan megszólal: szerintem nem ugyanaz a két szöveg. És jönnek az érvek. Kikristályosodik, hogy a kérdés kulcsa a szerző és a cím. Megérkezünk a hétköznapi és az irodalmi szöveg különbségéhez.

Az utazási jegy szabályaiból és tudnivalóiból átlépünk a születéstől a halálig tartó életúthoz,

amelyet csak egyszer járhatunk végig. A négy átszállásból életszakaszok bontakoznak ki, a keresztezésekről és elágazásokról a labirintusjárás eltévedéseire asszociálunk. A Duna-híd az élet és a halál két partját összekötő úttá, a kerülőút meneküléssé, az útmegszakítás öngyilkossággá változik, majd valaki megszólal: így mindannyian elmesélhetjük az életünket! Egy fiatal fogvatartott pedig tágra nyílt szemekkel kiált föl:

„Tanárnő, én komolyan mondom magának, nekem még soha senki nem mondta, hogy az irodalom rólam szól!”

És megírják ők is metaforikusan az életútjukat: van, aki szép vázaként született és eltört, kifolyt belőle a víz, más sasként szárnyalt, befogták, a harmadik kalickában élt, amióta csak az eszét tudja…

Egy meleg fészekben születtem galambként. Kismadár koromban sokat repültem a többi galambbal, de egyszer csak jött egy sötét felhő, amiből nagy vihar keletkezett. A testvéreim mind hazaröpültek, de én megpróbáltam a viharban továbbröpülni. Rossz irányt választottam, és olyan területre szálltam, ami nem volt jó. Egyszer csak a szárnyaim megfáradtak, lezuhantam.

Eltörték a szárnyaimat.

Aztán rám talált  egy galamblány, fészket raktunk, született egy kis fiókánk. Sajnos a szárnyaim miatt be kellett mennem a kórházba, hogy meggyógyulhassak, és majd tovább tudjak röpülni.”

Képek, amelyekből fölsejlik egy-egy élettörténet. Nem magyarázunk semmit, mindenki érti, mi történt a másik emberrel. Így ismerjük meg egymást a börtönben  az első órán, ahol – az intézet szabályai szerint – tilos a bemutatkozás.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom