Szentévi felhívásában Ferenc pápa felszólította a tehetősebb államokat: engedjék el a szegény országok adósságait. Az egyházfő szavait Botos Katalin közgazdász, az Antall-kormány bankügyekért felelős tárca nélküli minisztere helyezi szakmai mérlegre, Radnóti Zoltán, a budapesti rabbiság igazgatója pedig bemutatja a kezdeményezés ószövetségi előzményeit.
Az Ószövetségben szó esett az úgynevezett szombatévről, amikor nem volt szabad termelni, és a rabszolgákat fel kellett szabadítani, illetve a „kürtölés évéről”, amikor a földeket vissza kellett adni eredeti tulajdonosaiknak. A kereszténység 2000-es jubileumára készülve Tercio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében már II. János Pál pápa felidézte ezeket a gondolatokat. Igaz, hozzátette, hogy ezek a szabályok a történelem során „inkább csak eszmények maradtak”, hiszen a társadalmi fejlődés során sok minden változott. Láthatjuk, hogy napjainkban már nemcsak a föld a kizárólagos termelőeszköz, hanem más vagyontárgyak – sokszor nem is dolgok, hanem szellemi termékek – is annak tekinthetők.
Az ószövetségi tanítás magja, a szolidaritás, s ennek jegyében az adósságelengedés azonban jelentőséggel bír korunkban is. II. János Pál apostoli levele így utalt a feladatra: „…a keresztényeknek magukra kell ölteniük a világ összes szegényeinek személyét, és a Jubileumot úgy kell képviselniük, mint alkalmas időt pl. arra, hogy elengedjék teljesen vagy legalább részben a nemzetközi adósságokat, melyek sok nemzet sorsát nehezítik”. (51. szakasz) Ferenc pápa pedig az idei szentév meghirdetésekor, 2024 nyarán megismételte, majd azóta többször is hangsúlyozta a felszólítást az adósságok elengedésére. És, bizony, teljes joggal.
A fejlődő országok eladósodottsága
A világgazdaság fejlődése az 1970-80-as évek során jelentős fordulatot vett. Az energiaár-robbanás, a Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer reformja, majd az amerikai kamatemelés következtében a fejlődő országok jelentős része leszakadt a fejlett országokban tapasztalható trendekről. Afrikai, latin-amerikai országok nagy csoportja kritikusan eladósodott, de az ázsiai és a kelet-európai államok közül is sokan ebbe a körbe tartoztak, így Magyarország is. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank hitelei nem segítették, hogy
a nemzetek kikerüljenek az adósságcsapdából.
A nemzetközi pénzügyi intézmények mindig az adós országok „strukturális reformjait” szorgalmazták. A megszorítóprogramok megkövetelésével valójában csak azt biztosították, hogy az országok – akár a belső feszültségek fokozódása árán – legyenek képesek fizetni az egyéb külföldi adósságokat.
A fejlődő országok ugyanis jelentős magánforrásokat is bevontak. A Világbank, melynek profilja a hosszabb lejáratú hitelek nyújtása volt, a kölcsön előfeltételének mindig az IMF által megkövetelt gazdaságpolitikát tette. Vagyis a fejlődő országok akkor kaptak világbanki forrást, ha az IMF által kívánatosnak tartott „egyensúlyt” megszorítópolitikával érték el. A nyolcvanas évek végére azonban a fejlődő országok végzetesen eladósodtak, hiszen hiteleik lényegében dollárban voltak. Amerikában a Paul Volcker – az ottani központi bank, a FED egykori elnöke – által bevezetett kamatemelés, amivel le akarták törni a belső inflációt, nagyon megdrágította a nemzetközi dollárhiteleket is.
A nemzetközi eladósodás az elmúlt félszáz évben több hullámban jelentkezett. Az első az 1973-as olajárrobbanás után söpört végig a világon. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a Szahara alatti afrikai országok, melyek a hetvenes években jelentős külföldi adósságokat halmoztak fel, és a hirtelen recesszióssá vált világban bevételcsökkenéssel kellett számolniuk.
Immár nem tudták fizetni külföldi kölcsöneiket.
Átütemezési tárgyalások céljából 22 országnak 55 egyezményt kellett kötnie; 14 ország kétszer, kilenc ország háromszor is az adósságok tárgyalásának fórumához, a Párizsi Klubhoz kellett hogy forduljon. A fejlődő országok – nem mellékesen hazánkkal egyetemben – a 80-as évek második felére kétségbeejtően mélyre csúsztak az eladósodásban. Az 1990-es évekre ez már akkora akadályt jelentett a nemzetközi életben, hogy valamit tenni kellett a rendezés érdekében.
Terv az adósság sújtotta országok megsegítésére
Ekkor született meg a Brady-terv, elsősorban a latin-amerikai országok megsegítésére. A terv az úgynevezett szindikált kölcsönöket kötvénnyé alakította, amelyet az amerikai kormány kincstári papírokkal fedezett. Az Egyesült Államok által garantált kötvények befektetőkre találtak, és az ennek réven pluszforráshoz jutott országok exportja ismét fellendült. Adósságaik egy részét elengedték, így képesek voltak visszafizetni a korábbi kölcsönöket, és pár évtizedre viszonylag stabilizálni tudták a helyzetüket. A súlyosan eladósodott (afrikai) országok az 1990-es évek közepén, majd a 2000-es évek elején több fordulóban az IMF és a Világbank koordinálásával adósságmérséklésben részesültek. (E folyamat során kapott 1991-ben Lengyelország is 50 százalékos adósságelengedést.)
A második eladósodási hullám 1990-től 2000 elejéig tartott, amikor a tőkemozgások liberalizálása után a felzárkózó országok – elsősorban Ázsiában és az óceániai térségben – különösen nagy külföldi kölcsönöket vettek fel. A harmadik hullám a szabályozói lazítások miatt a nagy EU-s bankok által finanszírozott magánkölcsönöket érintette. Ez aztán a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán fizetésimérleg-problémákhoz vezetett, amikor a finanszírozási kapcsolatokat az Amerikából kiindult pénzügyi válság szétrombolta. Ez számos felzárkózó gazdaságot adósságválságba sodort.
2009-ben Magyarország is csődközeli helyzetbe került.
Ami az adósság/GDP arányt illeti, a latin-amerikai és az ázsiai országok viszonylag hamar talpra álltak, de a kelet-európai államokban az adósságszint magasabb volt 2008-ban, mint 2000-ben…
Mi, magyarok, akiken a Brady-terv nem segített, akik a legfejletlenebb országoknak adott kedvezményekből, és a közepesen fejlett államok adósságainak mérsékléséből sem részesülhettünk (mint Lengyelország), napjainkig hordozzuk az 1970-1980-as években felhalmozódott, kötvénykibocsátásból származó magánpiaci adósságaink terheit.
Nemzetközi színtéren a legnehezebbje még csak ezután jött. A 2008-as nagy pénzügyi válság után az addig alacsony kamatok fokozatosan megszűntek. Mindez kezdetben lassan hatott a fejlődő országok adóssághelyzetére, de később már likviditási problémák jelentkeztek. Sőt, a 2010-es évek végén bekövetkezett Covid-válság, majd
az ukrajnai és a közel-keleti háborúk hatására a fejlett világban inflációs hullám alakult ki.
Emiatt a dollárkamatok az Egyesült Államokban ismét jelentősen emelkedtek, és mivel az amerikai pénz világvaluta, ez mindenhol éreztette hatását.
Közben a fejlődő országok külső adósságai a 2008-as 2200 milliárd dollárról 2023-ra 7000 milliárdra nőttek. Az érintett államok a 2024 decemberi világbanki adatok szerint 1400 milliárd dollárt fizetnek adósságszolgálatra, ami húsz éve nem látott magas szint. Az ún. felzárkózó országok kötvényei is nyomott árakon kelnek el, a fejlődők pedig adósságválságban vannak, hiszen költségvetésük csaknem felét hiteleik visszafizetésére kell fordítaniuk.
Mi tehát a megoldás?
Mindezek fényében teljességgel indokolt, hogy Ferenc pápa felvetette az adósságok elengedését. A helyzet komolyságát jelzi, hogy a Világbank is jelezte, kész együttműködni a kezdeményezésben. A magánhitelezők ugyanakkor nehezen állnak kötélnek. Ez bizonyos mértékig érthető, hiszen az államok szintjén többféle érdek találkozik: például a termelő szektorok érdekeltsége a kereskedelemben. A hitelkönnyítésekkel pedig a tehetősebb országok nemcsak az adósoknak,
de saját gazdaságuk egyéb szereplőinek is segítenek.
A magánhitelezőknek azonban csak a konkrét pénzügyi ügylet számít… A Világbank szerint a nemzetközi pénzügyi intézményeknek elegük lett abból, hogy a magánhitelezők az ügyletek hasznát lefölözik, de vonakodnak osztozni a nehézségekben. Így az adósságelengedések szinte csak a magánhitelezőket segítik: ők gyorsan kivonják a forrásokat az adott országból – pedig a helyzetért az ő nyakló nélküli hitelezésük is felelős…
Tanulságos fejlemény, hogy 2019 után az eladósodott fejlődő országok hitelezőinek összetétele jelentősen átalakult: a multilaterális hitelezők szerepe megnőtt, a magánhitelezők aránya csökkent, a hitelezésben, a válságkezelésben pedig erősödött az IMF, a Világbank és a regionális pénzügyi intézmények szerepe. Világosan látszik, hogy a belső gazdaságokat nem lehet pusztán külső kölcsönforrásokkal fejleszteni; a devizahitelből megvalósított projektek gyakorlatilag soha nem fogják segíteni a kifejezetten a belföldi fogyasztók érdekében szükséges beruházásokat.
Megoldást csak olyan tőkeberuházások jelenthetnek, amelyek
a fejlődő országokban munkalehetőséget teremtenek,
jövedelmeket generálnak, és – egy-egy külföldi befektető vagyonát képezve ugyan, de – segítik a belső gazdaság fejlődését, és nem rövid, esetleg középtávú hitelekben, hanem hosszú távú beruházásokban gondolkodnak. Igaz, a tőkeberuházások osztalékon keresztüli forráskivonása határidő nélküli, tehát ez a megoldás sincs ingyen, de a hazai beszállító cégek gyarapodása révén esetleg módot adhat az autonóm belső fejlődésre.
Nem elég tehát adósságelengedést szorgalmazni: a fejlődő országok számára a közvetlen tőkeberuházások okos, megfontolt növelése lehet valamennyire a kiút. Keresztény szemlélettel közelítve pedig mind az adósállamoknak, mind a magánhitelező vagyonosoknak meg kell vizsgálniuk, vajon nem a féktelen mohóság, a korrupció bűne vezetett-e az eddigi fejleményekhez. Bármilyen kezdeményezés átfogó erkölcsi változás nélkül aligha lehet tartósan eredményes. Gondoljunk példaképpen XVI. Benedek Caritas in veritate enciklikájára, melyben a néhai pápa felszólította a multinacionális cégeket: külföldi befektetéseiknél vegyék figyelembe a helyi viszonyokat és a helyi emberek érdekeit. Ahogy Ferenc pápa sem csak az adósságelengedést szorgalmazza, hanem az egész jelenlegi pénzügyi világrendet bírálja – „Ez a gazdaság öl” –, mondván, a modern kapitalizmus működésének egészét kell emberközpontúvá tenni.
AZ ADÓSSÁGELENGEDÉS ÓSZÖVETSÉGI ELŐZMÉNYE
Ferenc pápa szentévi felhívása ószövetségi előzményeken nyugszik. A Szemlélek felkérte Radnóti Zoltánt, a budapesti rabbiság igazgatóját, hogy foglalja össze az ezzel kapcsolatos zsidó törvényeket.
A zsidó nép három évezrede ragaszkodik a törvényeihez. Ezek egyike a szombatév (héberül „smitá”) parancsa, amit Mózes 3. könyve írt le, majd rabbinikus döntvények pontosítottak. Mit jelent ez az év? Az Örökkévaló két fő utasítást adott: minden hetedik esztendőben Izrael zsidó tulajdonú földjét parlagon kell hagyni, és az ott nőtt termésekből nem lehet haszonra szert tenni. Ez a Tóra talán legnehezebb parancsolata, hiszen megtartása komoly anyagi veszteséggel jár, ezért a vallási vezetők már a Biblia korában engedékenyebbek voltak (lásd: 2Krón 36:21). A rabbik több vallásjogi engedményt is közzétettek, hogy az éhező szentföldi zsidóságnak ne kelljen végignéznie, hogy a termény a szeme láttára megy tönkre.
A hetedik év másik parancsa, hogy az esztendő végén minden kölcsönkövetelés megszűnik. Ez a parancsolat a tórai szociális támogató rendszer része, hogy a nélkülözők kapjanak némi pénzt az újrakezdésre. A Tóra hangsúlyozza, hogy mindenki még a smitaév előtt is köteles kölcsönt adni a rászorulónak.
Az ókori Izrael gazdasági életének fejlődésével elindult az üzleti hitelezés. Ám a smitaév törvénye letörte a hitelezők lelkesedését, mert a kölcsönt felvevő a visszafizetés napjának közeledtével nagy eséllyel válhatott köddé, így a tórai rendelet a gazdaság fékjévé vált. Ekkor találta ki Hillél rabbi a „prozbul” (váltó) intézményét: ez a magánkölcsön státuszát közigazgatásira változtatta, ami nem törlődik a smita évében, mert bíróság hajtja be. Ez a döntés ismét lehetővé tette, hogy a szegények kamatmentes kölcsönhöz juthassanak akár a hetedik év előtt, miközben megvédte a hitelezők befektetéseit. Napjainkban is ez a rabbinikus iránymutatás a mérvadó.
Mestereink sokat írtak a szombatév törvényének lehetséges okairól. Egyrészt egy gazdag ember is érezze meg, hogy milyen, amikor egy évig nincs a földjéből bevétele, csak kiadása. A szombatévben akár meg is szilárdulhat az isteni gondviselésbe vetett hitünk. Másrészt az ember megtanulja, hogy a föld valójában nem az övé, hanem minden Istené. Harmadrészt a szombatév visszatérő esély az újrakezdésre, és remény a szegénység megszűnésére.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
