Az oltásvita csak az utolsó cseppek egyike a közoktatás keserű poharában

oltásellenesség

Mondhatnám, hogy a szakadék felé száguld, de nem száguld sehova – a magyar közoktatás az összeomlás szélére sodródott.

Először elnőiesedett, mostanra elöregedett, és lassan elnéptelenedik a pedagóguspálya.

Lehet kutatni az okokat, lehet keresni a bűnbakokat, lehet egymásra ujjal mutogatni, ugyanoda lyukadunk ki:

a bizalom, a tisztelet és a megbecsülés hiánya összeroppantja a pedagógustársadalmat, és vele együtt az oktatás egész rendszerét.

A téma aktualitását az oltáskötelezettség adja: jelen állás és visszafogott becslések szerint 1-2 ezer, mások szerint akár 15 ezer oltatlan pedagógus is távozhat a pályáról napokon belül. Óvoda- és gyógypedagógusok, tanítók és tanárok, pedagógiai munkát segítők, a pályakezdőtől a nyugdíj előtt állóig… Ahányan, annyifélék, annyiféle háttérrel és indokkal, de mindannyian megbélyegezve és megalázva érzik most magukat.

Aninak ez a 17. tanéve az egyik fővárosi általános iskolában, de téli szünet után már nem fog visszatérni.

– A szakmai munkámmal soha nem volt probléma, most mégis alkalmatlan lettem. Pedig én nem a véleményemhez ragaszkodom, hanem az egészségemhez: nem vagyok fafej, meg lehet győzni, de ha az orvosok egyszer ezt, máskor az ellenkezőjét mondják, ha nemcsak egymással, de önmagukkal sem értenek egyet, ha a politikusok pillanatnyi érdekeiknek megfelelően manipulálnak az adatokkal és a különböző információkkal, akkor ők számomra nem hitelesek, úgyhogy engem ők ne kötelezzenek semmire, amiért nem vállalnak felelősséget, aminek az esetleges következményeit magamnak kellene viselnem! Nem mondom, hogy soha nem fogom magam beoltatni, de egyelőre túl sok a bizonytalanság.

– Egyértelműen zsarolásnak éltem meg, hogy vagy oltatok, vagy lapátra kerülök. Elképesztőnek tartom, felháborít, csak történelemkönyvekből ismert időkre emlékeztet, hogy a véleményem miatt elveszítem a munkámat – ezt a most még ugyanabban az iskolában tanító Edina mondja. – Több kollégám a szememre vetette, hogy felelőtlen vagyok, de szerintem inkább az lenne felelőtlenség, ha egészséges emberként beoltatnám magam egy olyan vakcinával, melynek nem ismertek a hosszú távú hatásai, és rövid távon sem ad egyértelműen és bizonyítottan védelmet.

A gimnáziumban tanító Renáta tavasszal és most ősszel is átesett a fertőzésen.

– Nonszensz, hogy magas ellenanyagszinttel köteleznének, hogy oltakozzam, mert csak az oltottság számít, az igazolt, természetes védettségem semmit nem ér. Pedig aki be van oltva, az is simán fertőzhet és fertőződhet, mégis taníthat. Úgy tűnik, az oltás teszi a tanárt.

– Mondhatnak bármit, hivatkozhatnak bármire az oltást elutasítók, viselkedésük felelőtlen és önző – mondja a pedagógusok 90 százalékához hasonlóan beoltott Marcsi. – Döntésük következményeit ráadásul nem csak ők, sőt elsősorban nem ők viselik: ami az oktatási intézményekben most történik, az mindannyiunk problémája.

Ha a visszafogott becslésnek hiszünk, és csak 1-2 ezer oktatásban dolgozó „hullik ki” a rendszerből, az akkor is összeomlik – ha nem azonnal, akkor is belátható időn belül, mert a maradók már most is teherbíró képességük határán vannak. Ők dolgoznak ugyanis a – retorika szintjén nem, a valóságban nagyon is létező – pedagógushiány miatt, ők helyettesítik a betegállományban lévőket, jellemzően ingyen, emiatt kénytelenek másod- és harmadállást vállalni, hogy egyáltalán meg tudjanak élni. És mivel itt is azt a lovat ütik, amelyik húz, velük, a maradókkal fogják „elvitetni” az oltatlanok óraszámát is. Vagyis aki nem oltat, az elhagyja a pályát, aki oltat, az a pályán szakad meg.

– Őszinte legyek? – teszi fel Renáta a költői kérdést. – Imádom a gyerekeket, megszakad a szívem az osztályomért, sajnálom a kollégáimat, de valahol, a lelkem mélyén nem bánom, hogy így alakult. Ez az oltásmizéria sokunknak az utolsó csepp volt abban a pohárban, ami hamarosan amúgy is túlcsordult volna.

– Tudom, miről beszél a kolléganő – mondja Marcsi. –

Elengedhetetlenül fontos lenne, hogy a pedagógusok végre kihúzhassák magukat, büszkék lehessenek hivatásukra, önmagukra.

Most azonban nagyon messze vagyunk, és ahogy nézem, egyre messzebb kerülünk ettől. Messze vagyunk, mert az „annyit érsz, amennyid van” rendszerben a pedagógus értéktelennek érzi magát. A fizetésünk a béka feneke alatt van, közismerten és megalázóan alacsony, az uniós rangsor végén kullogunk vele. Most nagy fennhangon kommunikálják, óriásplakátokon hirdetik, hogy fizetésemelést kapunk – miközben mindenki 20 százalékot, a pedagógusok 10-et, és azt elfelejtik hozzátenni, hogy nem is a bérünk, hanem a bérpótlékunk emelkedik. A minimálbér növekedése miatt már nemcsak a pályakezdő, hanem a több éve pályán lévő kollégák fizetését is ki kell egészíteni a bérminimumra, mert a mi bérünket még most is a 2014-es minimálbér alapján számítják. De nem csak a fizetésünk megalázó!

A Budapest melletti kisváros általános iskolájában tanító pedagógus szerint megalázó az is, ahogyan az oktatás ügyét kormányzati szinten kezelik.

– Elgondolkodtató, és komoly értékválságot jelez, hogy például a fegyveres testületek tagjai minden év végén kapnak valamilyen plusz juttatást, hol félmillió forintot, hol többhavi fegyverpénzt, miközben mi évek óta még egy tollat sem érdemlünk, nemhogy jutalmat, elismerést, jó szót. Irritáló, ahogyan velünk, de még irritálóbb, ahogyan rólunk beszélnek, ahogyan félmondatokkal és féligazságokkal pedagógusellenes hangulatot gerjesztenek azok, akiknek éppen az lenne a feladatuk, felelősségük, hogy erősítsenek, támogassanak minket. Elvárások vannak velünk szemben, de túlterhelt és minden szempontból alulbecsült pedagógusoktól senki nem várhat csodát! Leszegett fejjel nem lehet építkezni, nem lehet az oktatás rogyadozó rendszerét megmenteni.

Szűrő vagyok. Átfolyik rajtam a világ. Ami fennakad, érzéssé és gondolattá válik bennem. Gyerek vagyok, anya és nagyi. Nő, társ, barát. Örök tanuló, régóta tanító. Tudom a különbséget a gondolkodva szeretés és a szeretve gondolkodás között. Utóbbit gyakorolom. Remélem, ez szóvá vált érzéseimen és gondolataimon is átszűrődik.