„Sok a sztereotípia” – Egy tanár (külön)véleménye a Fekete pont című filmről

A film megtekintése után „az igazat mondd, ne csak a valódit” idézet jutott eszembe József Attilától. Talán a 140 ezer pedagógus megérdemelne egy valósághoz közelebb lévő, tényeken alapuló képet. Erre teszek kísérletet. Asztalos György írása.

A címben említett magyar filmet nagy sikerrel vetítik a mozik: november végéig több mint 125 ezren látták. A Szemléleken is írt róla egy tanárkolléga. Sikere érthető, hiszen diákként vagy szülőként mindegyikünk találkozhatott a vásznon látott helyzetekkel, tanáregyéniségekkel. Több mint harminc év tanítás és hatéves pedagógiai szakértői munka után – melynek során bele tudtam tekinteni sok iskola életébe – rossz szájízzel keltem föl a moziszékből.

Szomorúságomat tovább növelte, amikor munkahelyemen beszélgetést kezdeményeztem a filmről. Két gyakorló pedagógus kollégám – elitgimnázium tanárai – arról próbált meggyőzni, hogy ez a valóság: náluk ugyan nem, de higgyem el, ez van, és vidéken még „olyanabbak” az iskolák. Harmadik kollégám arról számolt be, hogy fia – aki szintén a top 100-ban lévő gimnáziumba járt – azzal jött haza: a film remek, pont ilyen tornatanáruk volt.

Tanítottam a végeken, ismerem a kutatási adatokat, és bosszankodom az elterjedt általánosításokon.

A Fekete pont karakterei találók, mégis úgy érzem, nem szerencsés a film fókusza;

az oktatási helyzet sok problémájának oka nem ott keresendő, ahol a film leginkább keresi. 

Mit is akar bemutatni a film?

Ha össze akarnám foglalni a cselekményt, azt mondhatnám, hogy adott egy lepusztult iskola, tele gyenge és nem túl intelligens tanárral. Kivéve egy kezdő, fiatal pedagógust, aki új módszereket vezet be, és tanítványaival emberi módon érintkezik, valamint egy középkorú férfitanárt, aki rokonszenves módon áll a diákok problémáihoz.

Kiemelt szerepet kap még egy Németországban szocializálódott gyermek, aki hazatérése után nem tud beilleszkedni a poroszos, elavult módszerekkel tanító, nem gyermekközpontú iskolába. A film tele van – amúgy találó – sztereotípiákkal, helyzetekkel, amelyek egy valóságos iskolában is megtörténhetnek, de ilyen fokú koncentráltságban ritkán fordulnak elő. A Fekete pont azokat állítja középpontba – tovább rontva amúgy is alacsony szinten lévő társadalmi megbecsülésüket –, akik bántalmazott helyzetben vannak. Ezt nem tartom szerencsésnek. Azt láthatjuk a vásznon, hogyan bántalmaznak egy gyermeket, de azt nem, hogy

egy pedagógusnak milyen – sokszor megalázó – helyzeteket kell elviselnie,

és adott esetben frusztrációja milyen rossz élményekből táplálkozik. Pedig az oktatási „klíma” mint „bántalmazó” kulcsszerepet játszik a történésekben. (Erről a Szemléleken is olvashattuk egy pszichológus írását.)

A pedagógusszakma sajnos nem a legvonzóbb, ezt legjobban a felvételi pontszámok igazolják vissza. Míg 2024-ben a BME Villamosmérnöki Karán 320, a Corvinus egyik karán 457 pont volt a küszöb, a tanítói szakra 220 ponttal is be lehetett jutni. Persze ezek minimumpontszámok, vagyis ennél sokkal jobban teljesítő, elkötelezett tanítójelöltek is kerültek be a főiskolákra. Erre jó példa a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ, ahova 223 ponttal be lehetett jutni a levelező tanítói szakra, viszont az átlagpontszám 333,94 pont volt, ami azt jelenti, hogy jócskán voltak, akik ennél jobban teljesítettek.

Igen, a Fekete pont játékfilm, amibe sok minden belefér, vagy mozgóképes pamflet, egy rossz iskola bemutatása. De hol a felelőssége az alkotónak, hiszen tudhatja, hogy műve alkalmas arra, hogy az emberek készpénznek vegyék, és az „egyedi durva általánosítása” hibájába essenek.

Mit mutatnak rólunk a nemzetközi mérések?

A filmtől némileg elvonatkoztatva: sokszor azt tapasztalom – ez is oka a negatív sztereotípiák kialakulásának –, hogy bizonyos szakértők politikai vagy gazdasági okból (különféle „oktatási innovációk” eladása) túlzó módon kritikusan, és nem reálisan mutatják be a magyar oktatás helyzetét.

Nem igaz, hogy a tanárok többsége elavult módszerrel tanít,

és a gondolkozásra nevelés helyett a magoltatást részesíti előnyben. Nem kétséges, a magyar oktatás rendkívül nagy bajban van. Sokkal jobb is lehetne a helyzet, de ennek okaként nem a pedagógusokat kellene célkeresztbe állítani. Hamis kép az is, hogy például Németországban minden jól működik. Ezzel szemben a 2022-es PISA-felmérés szerint az OECD-országok pontszámátlagán vagyunk, hasonlóan a németekhez. Pedig Magyarországhoz képest az OECD-országok – a németeket is ideértve – jelentősen nagyobb pénzeket költenek oktatásra. Az alábbi ábrából ez jól látszik:

Ebből az következik, hogy a magyar tanároknak nem kell szégyenkezniük, legalábbis a nemzetközi átlaghoz képest. Ez persze nem jelenti azt, hogy a helyzet nálunk jó. Vannak a világban kiválóan fejlesztő országok is, és nekünk hozzájuk, nem pedig az átlaghoz kellene igazodni.

A tanárok anyagi megbecsülése nélkül nem várható el, hogy csak elkötelezett, jó képességű emberek menjenek erre a pályára. Ennek javítására az elmúlt két évben fontos kormányzati beavatkozást láttunk – ami béremeléssel járt –, de hatása még nem érezhető.

A filmben bemutatott igazgatóra van példa ugyan a rendszerben, de nem ez a jellemző. Ennek oka lehet az is, hogy kellő kreativitással és vezetői képességekkel rendelkező emberek az utóbbi évtizedekben valószínűleg nem elegendő számban mentek tanárnak és maradtak a szakmában.

Az ilyen személyiségek nehezen viselik el azt a gúzsba kötöttséget, amit a tankerület fennhatósága jelent.

Ezt igazolják a felvételi pontszámok és az a személyes tapasztalat, hogy egy-egy megüresedő igazgatói székbe nehéz embert találni.

Ilyen igazgató mellett törvényszerűen bekövetkezik – ezt a film remekül ábrázolja –, hogy ha valaki kreativitásban, a gyerekekkel való viszonyban, netán tudásban kiemelkedik az átlagból, olyan negatív hozzáállásban részesül a kollégái részéről, mint a film fiatal tanárnője. Ha valaki változtatni szeretne, és szembemegy a trenddel, számíthat rá, hogy a többség nem fog melléállni.

A film egy messze átlag alatti iskolát láttat, hiszen a kompetenciamérésekből tudjuk, hogy az általános iskolák 94 százaléka átlagosan fejleszti a diákokat, és csak 3-3 százaléka teljesít az átlag alatt, illetve felett. Az átlag pedig a már bemutatott módon hasonló az OECD-országok átlagához vagy például Németországhoz. (Logikailag persze az is beleférne, hogy a filmben bemutatott iskola az átlag, az ő teljesítménye hasonló az OECD-átlaghoz.)

Sztereotip példák a filmvásznon

A film tipikus eseteket mutat be, de az ilyen fokú negatív együttállás nagyon ritka. Nem merem állítani, hogy soha sehol nem fordult elő, hogy hamisan furulyázó gyereket állítanak ki az évnyitón, de ez igencsak valószínűtlen, hiszen egy ekkora iskolában biztosan van néhány diák, aki tanul zenét, és nyilván énektanár is dolgozik ott. Ez az ő leminősítése is. A kiskirályt játszó portás jelenete is szórakoztató, és akár bele is fér egy játékfilmbe, de mégsem feltétlenül az iskolai portás tipikus esete. Annak bemutatása viszont jogos – ha a valóságban nem is a technikatanár tárgyal a tankerület képviselőjével –, hogy a szubszidiaritás elvét megsértő túlzott központosítás rengeteg problémát vet fel a krétahiánytól a karbantartások elvégzésén át a megfelelő tanerő kiválasztásáig.

A szülői értekezlet jól volt megkomponálva, remek színészi alakításokkal, mégis életszerűtlen. Egy olyan kreatív tanár, amilyet a Fekete pont bemutat,

a valóságban nem uszítja rá a szülőket az egyetlen emberre, akinek az osztálykirándulás kifizetése gondot okoz,

hanem tud az osztálylétszámnál eggyel kevesebbel osztani, vagy más megoldást találni. Az viszont előfordulhat, hogy ezzel a problémával nem foglalkoznak az osztályfőnökök, és az ilyen hátterű gyerekek kimaradnak a programokból.

A „miért nem a tankönyvben szereplő verset elemzik?” kérdést feltevő szülő esete is tipikus. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumi felvételik nem a lexikális tudást célozzák, ezért az apuka félelme nem volt indokolt.

Léteznek Magyarországon kivételesen jól fejlesztő iskolák kivételesen jó igazgatókkal, az átlagnál jobb tanárokkal. Jó lenne, ha az ilyen kiváló iskolák kerülnének többségbe. Ennek elérése viszont állami feladat. A problémákat nem a sok okostábla, az ingyen osztogatott laptopok vagy a módszertani képzések, és főleg nem a pedagógusok minősítési rendszere oldhatja meg. Hanem a kreatív, megfelelő szellemi és emberi kvalitásokkal rendelkező emberek bevonzása az oktatásba, akik – kevesebb terheléssel és jobban megfizetve – megtalálják a megfelelő módszereket és az empatikus hozzáállást. De ennek kifejtése egy másik írás tárgya lehetne.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.