A pedagóguslét olyan, mint áldozatnak lenni egy bántalmazó kapcsolatban

A bántalmazó kapcsolatok ismérve, hogy a bántalmazó lerombolja a bántalmazott önbizalmát, elveszi autonómiáját, és szépen lassan elhiteti vele, hogy nélküle semmire sem képes. Néha odadob neki egy gumicsontot – az alávetett hálás érte, megajándékozottnak érzi magát. Közben függővé válik a bántalmazótól: önértékelése olyan alacsony lesz, hogy elhiszi, ezt érdemli.

A Szemlélek tematikus évet hirdetett 2022-re, amelynek célja a békés társadalmi párbeszéd előmozdítása, a keresztény értékrendhez igazodva.

Ennek a kezdeményezésnek a keretében olyan személyeket mentorálunk, akik saját szakterületükön már tapasztalatra tettek szert, de a nyilvánosság terepein még nem bontakoztatták ki képességeiket.

Asztalos Katalin pszichológus írása is a Szemlélek mentorprogramjának részeként készült.

Amikor a pedagógusok helyzetére gondolok, egy bántalmazó kapcsolat képe jut eszembe, amiben a pedagógusok a bántalmazottak, a rendszer pedig a bántalmazó.

Már túl régóta nézzük, ahogyan összetörik tanáraink önbizalmát, elveszik méltóságukat, autonómiájukat, és így gyakorlatilag kivéreztetik a szakmát.

Hogy érik ezt el?

Például a méltatlanul alacsony fizetéssel, az indokolatlanul sok adminisztrációval, az olyan minősítési rendszer működtetésével, amelyről tudjuk, hogy eredményeinek semmi köze a pedagógus munkájának minőségéhez.

Bár látszólag kapnak segítséget a pedagógusok – gondolok itt továbbképzésekre, különféle pályázatokra, amelyek célja valamiféle “minőségbiztosítás” –, nyilvánvaló, hogy az alapvető problémákat ezek nem orvosolják: a tananyag nem lesz korszerűbb, sem kevesebb, nem csökken sem a diákok, sem a tanárok terhelése, nem lesz szabad a tankönyvválasztás, nem emelkednek a minimálbérhez közelítő pedagógusfizetések, de egyébként sem lesz nagyobb a pedagógusok társadalmi megbecsültsége.

A pedagógus, aki lelkes egyetemistaként, tele hittel és elszántsággal, még meg akarta váltani a világot – vagy legalábbis tanítani akart, tudást átadni a jövő generációjának –, a rendszer miatt lassan elveszti önbizalmát és önértékelését. A bántalmazó ezzel elérte célját:

kiszolgáltatottá tette a pedagógusokat egy olyan rendszernek, amelyben nagyon nehéz emelt fejjel létezni.

Így érthető, hogy miért  lehet a pedagógusokkal szinte mindent megtenni.

A bántalmazás egyik fegyvere a félelemben tartás.

Ha sok évnyi tűrés, gyötrődés, meg nem hallgatottság után tüntetni, sztrájkolni, vagy engedetlenkedni mernek a pedagógusok, megfenyegetik őket, hogy elveszíthetik az állásukat (és tudjuk, hogy van, ahol nem csak fenyegetőztek). Ez viszont nem egyenrangú, nem partneri kapcsolat: a pedagógusnak nincs szava, nincs joga, ő csak elszenvedi, ami adatott.

A bántalmazó tipikus magatartása, hogy lejáratja, hiteltelenné teszi a bántalmazottat.

Azt szajkózza például, hogy a pedagógusoknak mennyi szabadsága van, hogy hányszor kaptak az elmúlt években fizetésemelést, de elhallgatja, hogy az értelmiségi minimálbérhez képest egyre kevesebb a juttatásuk,  hogy ingyen és bérmentve helyettesítenek, hogy lelkileg és fizikailag is állandóan túlterheltek, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését elérni egyre megfeszítőbb munka.

A bántalmazó kapcsolatokból nagyon nehéz kilépni, hiszen a bántalmazó pont a kilépéshez szükséges önérvényesítő képességet rombolja le.

Nehéz kilépni, de nem lehetetlen: az áldozatnak el kell hinnie, hogy nem azt érdemli, amit kap, hogy sokkal többet ér. El kell hinnie, hogy nem oké a munkába belebetegedni, kiégni. Nem kell elfogadnia, hogy egy elhivatott pedagógusnak nem számít, hogy mennyit keres, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az alapvető szükségletek kielégítése a jó minőségű élet egyik alapfeltétele.

Nem az a megoldás tehát, hogy tolják a szekeret, még ha összeroskadnak is –

a megoldás kezdete, hogy felállnak és kinyilvánítják, hogy ami velük történik, az elfogadhatatlan!

Ehhez szükség van a társadalom támogatására is – ennek volt közelmúltbeli szép példája a diákok kiállása tanáraik mellett. Szülőként, nagyszülőként se nézzük tétlenül a pedagógusok megalázását, hanem

bátorítsuk őket, és álljunk ki értük,

küzdjünk egy olyan rendszerért, amely nem kizsákmányolja, hanem megerősíti, támogatja pedagógusainkat!

Érdeklődésem középpontjában az emberi lélek áll, és minden olyan tudomány, ami ennek megértéséhez visz közelebb, mint például a teológia, filozófia, vagy a művészetek. Kíváncsiságom egyre hajt, hogy minél több dolgot fedezzek fel a körülöttem lévő világból, és paradox módon minél többet ismerek meg belőle, annál inkább úgy érzem, milyen keveset tudok.