Minden háború a szívünkben kezdődik

A véres áldozatokkal járó fizikai csatákkal szembesülve érdemes felismerni, hogy ami körülöttünk történik, annak a magját mi is magunkban hordozzuk.

Örömteli annak megtapasztalása, hogy jó ideje egészen különleges képekkel és beszámolókkal teltek meg a kommunikációs felületek, általuk pedig a közbeszédünk. Segítő kezek, kitárt szívek, befogadó magyarok tömegei… Amennyire hálát ébreszt ez az áldozatkészség, összefogás, önzetlenség, annyira elgondolkodtató, hogy miért nem tudunk máskor is így élni, miért tűnik annyira kivételesnek ez az összkép.

Merthogy könnyű azt gondolni, a háború „máshol” van, nekünk „nincs hozzá közünk”, mi „csak segítünk” a rászorulókon…

Jelentős szellemi vakság kellene hozzá, hogy ne vegyük észre: évek óta szüntelen verbális háborúban él a magyar társadalom.

Miközben aggódva és cseppet sem irigykedve tekintünk az Ukrajnában élő emberekre, egy dolgot biztosan eltanulhatnánk tőlük. Mikor láttunk utoljára Magyarországon ilyen egyetértést, közös akaratot, elszántságot? Bár én akkor még nem éltem, megkockáztatom, még 1956-ban sem. Sem közel, sem távol nem látni olyan magyar politikust, aki mögé olyan egységben fel tudnának, akarnának sorakozni honfitársaink, mint most az ukránok az ukrán elnök mögé, akinek nép-szerűsége, vagyis a néppel való közössége megdöbbentően kimagasló értékkel mérhető. A vérengző Putyin ebben biztosan elszámította magát: nem számolt vele, hogy az általa leigázni kívánt országban nem plakátokra írt szlogen, hanem élő valóság, hogy „hiszünk a hazaszeretet és az összefogás erejében”. Rengetegen vannak, akik készek az életüket áldozni hazájuk szabadságáért – hazánk vezető politikusainak erre vonatkozó, önfeladást szorgalmazó meglátásait inkább nem is idézném.

Olyan permanens szellemi háborúban él a magyar társadalom, amiből remélhetőleg minél erőteljesebben ki tud zökkenteni bennünket az Ukrajnát ért gyalázatos, gyilkos támadás, de a saját problémánkat hosszabb távon aligha fogja ez a határhelyzet megoldani. Itt van rögtön nemzeti ünnepünk, pontosabban az a nap, aminek össznemzetinek és ünnepinek illene lennie. Előre borítékolható, hogy az alkalom köré szerveződő rendezvények sokkal inkább a megosztottságot, a szembenállást fogják erősíteni. A szónokok, a pártpolitikai megmondók, a bértollnokok nyilván nem fogják elmulasztani a „mi” és „ők” szembenállásának kiélezését, amiben az a drámai, hogy „mi” és „ők” – vagyis a „mások”, az „ellenségeink” – ugyanolyan magyarok.

Miközben belelendülnénk politikusaink és az általuk felbérelt gondolatmanipulátorok szidalmazásába, hasznos rádöbbennünk, hogy ezek a háborgatók semmit nem érnének el, ha nem lennénk mi, célszemélyek befogadók a háborításra. Könnyű – részben jogos is – másokra, Putyinokra, Orbánokra, MZP-kre, Gyurcsányokra, Sorosokra mutogatni… Hiába azonban az uszító plakátok, karaktergyilkos videóhirdetések özöne:

ha nem vagyunk vevők a pusztító üzenetekre, akkor az ilyen háborúk legfeljebb körülöttünk fognak zajlani, de bennünk nem tudnak rombolni.

Amikor próbáljuk felkutatni a háborúk, háborgások, ellenségeskedések gyökerét, fontos kimondani, hogy a háború lehetősége mindannyiunk szívében ott fészkelődik. Amolyan alvó oroszlán, de attól még fenevad, és könnyen felébreszthető. Nem ismerem tudományos alapossággal az állatvilág mechanizmusait, de megkockáztatom, hogy a háború nem pusztán valami állati ösztönszerűség bennünk, amit emberi döntéseinkkel megfékezhetünk. Merthogy az állatok is főleg akkor csatáznak, ha éhesek, ha veszélyt éreznek, párt választanak, területet védenek. A párduc teli hassal nem rohan a látótávolságban legelésző préda után.

Becsvágy, birtoklásvágy, hatalomvágy, sértettség, hiúság, büntetni vágyás – mind nagyon is emberi érzéseknek tűnnek, az olyan beszédes komplexusokkal együtt, mint az átlagtól alacsonyabb termet kompenzálásának történelmileg igencsak felismerhető vágya.

És ha emberi, akkor bennem is jelen van, meg benned is. Mindannyiunkban, nem csupán „másokban”. A háború lehetősége nem „a szívekben”, hanem „a szívünkben” gyökerezik. Apró, ám jelentős különbség. A másokra mutogatás, a hárítás is könnyen háborúskodást szító hazugsággá válhat, bánjunk óvatosan vele!

A jó hír ezzel a sok rosszasággal kapcsolatban, hogy

a béke képessége ugyanúgy belénk van ültetve.

Itt is szeretném kiemelni: „belénk”, tehát mindannyiunkba, a „másokba” is. Kapaszkodjunk meg: Orbánba, Putyinba, MZP-be, Gyurcsányba, Sorosba is!

A társadalmi béke megteremthető, előidézhető, de olyan, mint a jó házasság: magától nem működik. Működtetni, építeni, gondozni szükséges, munkát kell beletenni. Ha az orosz-ukrán háborúskodás példájára tekintünk, ott is jó ideje, sok-sok éve gondozatlan, elgazosodott volt az a képzeletbeli kert, ahol most tankok, rakéták rombolnak.

Az igazi béke ráadásul nem igazán értelmezhető egyfajta eredményként. Tenni kell érte, fáradozni, az oroszlán helyett a galambot „etetni” a lelkünkben, de még így is ott a lehetősége annak, hogy közben mások az oroszlánjukat etetik. Hiába fognak össze a békéért most az ukránok, ha az orosz hadsereg el akarja őket tiporni.

Az igazi béke: ajándék. Olyan jutalom, amit nem biztos, hogy földi életünkben megkaphatunk, átélhetünk. A vértanúk, a hősök, a szülők, a társadalmat szolgáló orvosok, pedagógusok mind olyan béke-építők, akik nem feltétlenül úgy kapják meg a béke ajándékát, ahogy azt egy romantikus film be tudná mutatni. A béke ezért egyben titok is.

Most, nagyböjt idején egészen sajátos értelmet kapnak Zelenszkij elnök – máris nemzeti hős – szavai: „az élet legyőzi a halált, a fény legyőzi a sötétséget”. Persze, ezek nem az ő saját szavai; a világ legnépszerűbb könyvéből idézett, evangéliumi logikát csempészve a hadiállapot kommunikációjába. Ez a logika viszont nem emberi, hanem isteni.

Nem mindig az a győztes, aki életben marad. Nem mindig úgy néz ki a béke, ahogy elképzeljük.

Hogy valóban spirituális síkon értelmezhető igazán a béke építése, azt egy személyes példa erősítette meg bennem. Miután egyik délelőtt közöltem ennek az akkor még tervezett cikknek a bennem már megérett címét szerkesztőtársaimmal, aznap este 700 fő gyűlt össze virtuálisan, köztük 5-6 püspök is, hogy együtt imádkozzunk a békéért. És az egyik főpásztor szó szerint kimondta imádsága közben: „minden háború a szívünkben kezdődik”. Nem beszéltünk össze, de aki bennünket megalkotott, ugyanazt a vágyat és felismerést ültette a lelkünkbe. Az ilyen apró csodákból épülhet a valódi béke.

Hogy Magyarország békepárti lenne? Szlogennek jó lehet, célkitűzésnek kiváló, de ténymegállapításnak mindenképpen fals, félrevezető. Magyarország az elmúlt években háborús övezet volt: szavainkkal, gondolatainkkal, mulasztásainkkal ütöttük-vágtuk, egy kanál vízben képesek lettünk volna megfojtani egymást, saját nemzettársainkat. És azért mára sem szűnt meg mindez teljesen. Attól még, mert a cselekedet – egyelőre – hiányzik a listából, a többi aktus nem kevésbé romboló.

Ha Magyarország békepárti szeretne lenni, azért rengeteget kell tennünk. Kezdetnek nagyszerű gyakorlat a rászorulók felkarolása, a befogadás, az önzetlenség, a figyelmesség, az együttérzés megvalósítása. Talán amolyan sajátos ajándékként is tekinthetünk arra a helyzetre, amit nem akartunk, amiről nem mi tehetünk, de ami mégis a nyakunkba szakadt.

Talán a szomszédunkban zajló konfliktus felébresztheti bennünk a galambot, egyben le is nyugtathatja a dühöngeni vágyó fenevadat.

Talán nem véletlen, hogy azért lettünk hirtelen egy kicsit békésebb országgá, mert elkezdtünk kifelé, másokra figyelni, észrevenni a szükséget, végre nem magunkra fókuszálunk, nem azt nézzük, miért szidhatnánk, utálhatnánk egymást – saját magunkat, sokszínű magyarságunkat – újra és újra.

Ahogy a háború, a béke is a szívünkben kezdődik. Az enyémben, a tiédben. És ha szoktál fohásszal az ég felé tekinteni, tedd fel magadnak bátran a kérdést: csak az áldozatokért imádkozol, vagy az elnyomókért is? Imádkoztál már Putyinért? És azokért, akik kevésbé tűnnek elnyomónak, de neked talán nehéz szeretned őket: Orbánért, MZP-ért, Gyurcsányért, Sorosért?

Hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem…

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.