Mit kezdjünk keresztényként a másság elfogadásával? Tűnődés Hodász András helyzetének apropóján

Az alábbi írás nem ítélkezni akar. Nem vág igazságokat senki fejéhez, csupán egy lehetséges nézőpontot szeretne adni ahhoz, hogy őszintén, félelmek és sablonok nélkül nézzünk rá arra, hogy keresztényként mit jelent a másság elfogadása. És mit nem jelent. Mert sok a félreértés. És még több a seb. Erszény Krisztián írása.

Úgy érzem, hogy a „másság” szó kapcsán a legtöbb keresztényben ellenérzések jelennek meg. Egyesek szorongani kezdenek, hogy szabad-e nyíltan beszélni róla, mások dühösek lesznek, hogy ne nyomják rájuk a liberális értékrendet. Megint mások tanácstalanul hallgatnak, mert érzik, hogy a kérdés nem fekete-fehér, viszont nem tudják teljesen biztosan, mit mutat szellemi iránytűjük, a Szentírás vagy az egyházi hagyomány. És vannak, akik harcosan védelmeznek egy értékrendet, amit a magukénak vallanak – mert ez az értékrend áll a többség, az erő oldalán.

Aki egyszer is mélyen átélte Isten szeretetét, tudja, hogy ez a szeretet nem kategóriáknak szól, hanem személyeknek.

Nem címkéknek, hanem szíveknek. Jézus nem az úgynevezett normálisokat választotta ki, hanem a peremre szorultakat, a furcsának tűnőket, az elutasítottakat. A vakot, a vámost, a házasságtörő asszonyt, a római századost. És nem számonkérte őket a különbözőségük miatt, hanem meglátta bennük az embert. Ez volt az első lépése feléjük. A többi csak ezután következett.

Amikor ma bármiféle „másságról” beszélünk ‒ legyen szó szexuális orientációról, vallási hovatartozásról, fogyatékosságról, mentális betegségekről, más kultúrához vagy politikai értékrendhez tartozásról ‒, ugyanezzel a jézusi lelkülettel kellene közelítenünk a társainkhoz. Mert

ha előbb a törvény betűit látjuk, és csak utána az embert, akkor nem Jézust követjük, hanem a saját félelmeinket.

Amikor a homoszexualitás elfogadásáról van szó, a keresztény félelmek több rétegben gyökereznek, és bár a felszínen úgy tűnik, a lélek mélyén egyik sem az érintettek személye ellen irányul, hanem a világunk biztonságát félti.

Egyesek úgy érzik, hogy a másság elfogadása egyenlő volna az igazság elhallgatásával. Hogy elmosódnak a határok, és az evangélium követelményei feloldódnak a társadalmi nyomásban. Hogy ha nem szólunk, cinkossá válunk. A félelem lehet valós, de ilyen esetben is alapulhat tévedésen. Nem kell ugyanis lemondanunk a meggyőződésünkről, például arról, hogy az emberi kapcsolatok isteni rendje a férfi és a nő házassága. De talán felfedezhetjük azt is, hogy

amikor a másságot csak a bűn szavával tudjuk leírni, azzal sokszor nem az evangéliumot, hanem a saját bizonytalanságunkat mutatjuk fel.

Mindaddig ezt érezzük, amíg meg nem értjük, hogy a szeretet nem az igazság feladása, hanem az igazság hordozója. Aki szeret, az nem gyáva – hanem krisztusi.

Ezért is volt megdöbbentő Hodász András atya coming outja, amely után egy időre visszavonult a nyilvánosságtól. Sokan példát láttak benne, de nem azért, mert „felvállalta a másságát”, hanem mert őszinte volt önmagával és Istennel. Megmutatta a sérülékenységét, ami valamilyen módon minden emberben jelen van. És voltak, megint csak sokan, akik elbizonytalanodtak, csalódtak benne – és esete miatt legfőképpen a világ rendjében. Legalábbis abban, amit rendnek tartanak. Talán mert azt hitték, hogy a pap nem lehet „más”, s mert nem tudták, hogy a küzdelem belül zajlik – és Isten épp ebben a belső küzdelemben van jelen.

Emellett gyakran elfelejtjük, hogy a keresztény közösségek hivatása – miközben a krisztusi igazság világosságát hűséggel kell képviselnünk – nem a kultúrharc, hanem az irgalom gyakorlása.

Hirdetés

A templom ajtaja nem zárható be azok előtt, akik nem illenek bele a „szabályos keresztény” képbe.

Jézus ma is azt mondaná, hogy „aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” Nem azt, hogy „aki normális, az beléphet”, vagy hogy „aki bebizonyítja a hitét, az beléphet.”

De hát akkor bármi belefér? Nem, nem fér bele bármi. A kereszténységnek van erkölcsi tanítása. De a mai egyháznak nem az a feladata, hogy úgy válogasson, mintha egy hitminőséget ellenőrző szűrőprogram lenne. Ma az egyház, ebben bízunk, evangelizálásra hivatott, testvéreket hív, nem pedig klónokat gyárt. Mindenkinek van terhe, bűne, küzdelme, csak nem mindenkié látványos. És mindenki másféle módon „más”.

A másság elfogadása nem azt jelenti, hogy minden döntést vagy életformát igazolunk, hanem azt, hogy

senkit nem rekesztünk ki az isteni szeretetből.

(Nincs is ember, aki megtehetné.) Talán csak ennyit kellene megértenünk.

Nekem sem könnyű szembenézni azzal, hogy néha én vagyok a kirekesztő. Hogy észrevétlenül ítélkezem, vagy elfordítom a fejem. Hogy a másik számomra néha inkább probléma, mint személy. Istennek sok munkája van velem…

Amikor először beszélgettem úgy igazán egy olyan ismerősömmel, aki „más”, és nem próbáltam „megjavítani”, csak jelen lenni, akkor valamit megéreztem és megértettem.

Nem ő változott meg, hanem én.

Az előítéleteim értelmetlenné váltak. A szívem valószínűleg nem lett „liberálisabb”, csak evangéliumibb. Még ha ezen a téren máig hiányosságokkal küzdök is…

Nem attól leszünk kevésbé keresztények, ha elfogadunk valakit, aki „más”, hanem attól, ha nem merünk szeretni. A jézusi szeretet mindig konkrét, lehajol a rászorulókért. Nem kioktat, hanem melléáll. Bár időnként kicsit sarkosabban tanít, mert üzenetének utat kell találnia.

A kérdés szerintem nem az, hogy mit kezdjünk a mássággal, hanem hogy merünk-e tanítványként nézni a másik emberre és önmagunkra.

A világ ettől még bonyolult marad, a kérdések nem szűnnek meg, és ezen az úton elindulni nem a válaszok ismeretét jelenti, hanem a nyitottságot arra, hogy Isten rajtunk keresztül is elérhessen valakit, aki már túl sok ajtóból lett kitessékelve. Ezért van szükség nyílt párbeszédre, őszinte beszélgetésekre, illetve arra, hogy a hovatartozás, a befogadás és az emberi méltóság kérdését ne sablonokba akarjuk elhelyezni, hanem legyünk nyitottak az érintettekkel együtt hordozni őket.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.