Több, mint egy hónapja, július 16-án kelt Ferenc pápa Traditionis custodes kezdetű dokumentuma, amelyben lényeges változtatásokat rendelt el a „régi” rítus alkalmazásával kapcsolatban. A feszültségek azóta sem szűnnek, de a helyzet most már áttekinthető valamelyest.
Az elmúlt hónapokban több olyan rendelkezése is volt Ferenc pápának, amely még a vatikáni ügyekben tájékozottakat is meglepetésként érte. Ilyen volt a katekéták hivatalának létrehozása és a lektori, akolitusi szolgálat hivatalos megnyitása nők számára. Egyik fejlemény sem volt jelentéktelen, de korántsem tekinthető akkora horderejűnek, mint a júliusi liturgikus törvény, amelynek visszhangja szökőárként söpört végig a világegyházon. Alapvetően az történt, hogy XVI. Benedek 2007 júliusában a latin rítus rendkívüli formájának minősítette a „régi” liturgikus formát, s szinte teljes szabadságot adott az alkalmazására, még nagyobbat, mint annak idején II. János Pál, Ferenc pápa viszont jelentősen korlátozta az 1962-es misekönyv használatát. A liturgikus rendelkezésre persze már jó ideje számítani lehetett. Hiába állítják egyházjogászok és liturgikus szakemberek a mai napig, hogy váratlanul érte őket a törvény kihirdetése, tavasz óta sejteni lehetett, hogy készül valami. Főként francia püspökök magatartása utalt arra, hogy liturgikus változtatások várhatók. Május 17-én például Roland Minnerath dijoni érsek, aki két éve Budapesten is megfordult a Joseph Ratzinger/XVI. Benedek Alapítvány nagyszabású konferenciáján, kitiltotta egyházmegyéjéből azokat a papokat, akik nem voltak hajlandók a zsinat utáni liturgia végzésére, s tudni lehetett, hogy magabiztossága mögött a francia püspökök általános hozzáállása húzódik.
Bár a katolikus papoknak mindössze egy százaléka végzi rendszeresen a többnyire csak „régi” vagy „trienti” rítusként emlegetett, II. Vatikáni zsinat előtti liturgikus formát, és a hívők között is kevesen vannak, akiknek igazán szívügyük az 1962-es misekönyv használata, a pápai rendelkezés egyáltalán nem csupán egy kisebbség (sokszor nagyon hangos kisebbség) igényeit érinti, hanem tág kiterjedésű egyházpolitikai jelentősége van. A pápai rendelkezéshez (motu proprióhoz) csatolt kísérőlevél világosan rámutat a változtatás legfőbb okára.
Az egyház egysége forog kockán, hangsúlyozza Ferenc pápa, mégpedig azért, mert a „régi” rítushoz való ragaszkodás gyakran a II. Vatikáni zsinat mélyreható bírálatával és az utóbbi pápák tanítóhivatalának megkérdőjelezésével jár együtt.
Ennek tükrében úgy tűnik, hogy a liturgia, a rítus kérdése javarészt olyan lövészárok, amelyet azért vájtak ki maguknak egyesek, hogy onnan folytathassák egyházpolitikai háborújukat a II. János Pál, majd főként Ferenc pápa idején felhígult egyházi berendezkedés ellen. Még nagyon visszafogott szerzők (például az amerikai Crux munkatársai) is kijelentik, hogy a „trienti” rítus melletti kiállás szinte mindig egyházpolitikai állásfoglalás is egyben, ami persze nem mondható el a többi rítusról: szír-malabár szertartás szerinti szentmisére senki nem azért megy el, hogy kifejezze a véleményét a zsinatról…
Érthető tehát, hogy a Traditionis custodes kezdetű pápai rendelkezés nyomban hatalmas hullámokat vetett. Nem voltak ritkák a félreértések (voltak, akik azt hitték, a pápa általában a latin nyelvű liturgiát tiltotta be), és a jogértelmezés terén is folynak még viták, de nagyobb figyelmet érdemelnek a komoly elvi kérdések. Ilyen felvetés például, hogy szerencsés-e, ha Ferenc pápa ennyire nyíltan felülbírálja hivatali elődje rendelkezéseit. Nem bizonytalanítja-e el a hívőket, ha azt látják, hogy néhány év leforgása alatt a korábbiaktól lényegesen eltérő törvények születnek az egyházban. Természetesen azonban nemcsak ez a kérdés, hanem az is, hogy vajon nem Benedek pápa teremtett-e új törvényi-liturgikus körülményeket 2007-ben – és akkor Ferenc pápa lépése máris nem tűnik annyira radikálisnak. Szintén jogos felvetés, hogy nem lett volna-e szerencsésebb hagyni, hogy az „új” liturgia önmagától bizonyítsa be kiválóságát és alkalmasságát, anélkül, hogy a legfőbb egyházi hatalom eszközeivel visszaszorítják a „régit”. Erre Walter Kasper bíboros azt felelte, hogy a hívők és a püspökök túlnyomó többsége ellenezte az 1962-es misekönyv használatát, vagyis a pápai rendelkezés ténylegesen meglévő egyházi hozzáállást emelt törvényerőre. Ezekre a reakciókra ugyanakkor nem is maradt el a viszontválasz: Salvatore Cordileone San Franciscó-i érsek nyomban bejelentette, hogy a székesegyházban minden hónapban sor kerül majd „trienti” szertartásra, pontosan azért, mert a hívők körében óriási rá az igény (érdemes egyébként emlékezetbe idézni, hogy csak az Egyesült Államokban közel 700 helyen volt lehetőség rendszeresen részt venni zsinat előtti szertartáson).
Tagadhatatlan, hogy idén júliusban véget ért az az időszak, amikor úgy tűnhetett, szabadon választani lehet a latin rítus rendes (azaz zsinat utáni) és rendkívüli (azaz zsinat előtti) formája között. Ferenc pápa igen határozottan kijelentette, hogy nincs egyenrangúság a két forma között, mert a zsinat utáni liturgia a római egyház liturgikus teológiájának (lex orandijának) egyetlen kifejeződési formája.
A párhuzamosság megszüntetése nagyrészt abból a meggyőződésből fakadt, hogy Benedek pápa régi rítusnak tett gesztusa nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Mint mindenre, erre is példák és ellenpéldák sokasága említhető: az egyedi esetek nem nyújtanak eligazítást. Nagy általánosságban viszont azokból az országokból, ahol különösen erős a zsinat előtti liturgikus szokások ápolása, a püspökök részéről negatív állásfoglalások érkeztek Rómához, főként Franciaországból, amelynek püspökei igen aggasztó fejleményekről számoltak be az idevágó vatikáni körkérdésre. Ezért írhatta Ferenc pápa a Traditionis custodes kísérőlevelében: „Megbíztam a Hittani Kongregációt, hogy küldjön nektek egy kérdőívet a Summorum Pontificum motu proprio alkalmazásáról. A kapott válaszokból kiderült, hogy a helyzet szomorú és aggasztó, ami megerősítette bennem a beavatkozás szükségességét. Sajnos elődeim lelkipásztori szándékát, akik azt akarták, hogy »minden erőfeszítést megtegyenek annak érdekében, hogy mindazok, akik valóban vágynak az egységre, megmaradhassanak ebben az egységben vagy azt újra felfedezhessék«, gyakran jelentős mértékben figyelmen kívül hagyták. A Szent II. János Pál által felkínált és a XVI. Benedek által még nagyobb nagylelkűséggel felkínált lehetőséget (…) arra használták fel, hogy növeljék a távolságokat, megszilárdítsák a különbözőségeket, ellentétes táborokat építsenek, melyek megsebzik az Egyházat és fékezik előrehaladását, kitéve azt a megosztottság veszélyének.”
Legalább három kérdés még így is megmarad azonban. Egyrészt az, hogy mi fog történni ezután azokkal a közösségekkel, amelyek főként a trienti liturgia iránti ragaszkodásukról váltak ismertté. Mi lesz a Piusz-testvérülettel, azaz Marcel Lefebvre követőivel, akik elítélik a zsinatot, és nincsenek is egységben a katolikus egyházzal? Elképzelhető-e, hogy meg fognak erősödni, miközben meggyengülnek azok a közösségek, amelyek szintén ragaszkodnak a régi liturgiához, de közösségben vannak a pápával? Ilyen például a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP), amely fájdalmasan szóvá is tette, hogy nem ismer magára a Ferenc pápa által megfogalmazott bírálatokban, de jelentősen veszíteni fog a mozgásteréből (tagjai például nem misézhetnek majd plébániatemplomokban).
Ugyanilyen kérdés, hogy decentralizálási vagy centralizálási lépést kell-e látnunk a Traditionis custodesban? Akik szerint a decentralizálás irányában hatnak a folyamatok, azt emelik ki, hogy a püspökök visszakapták egyházmegyéjük liturgikus életének irányítására szóló hatalmukat, amelyet a Summorum pontificum korlátozott. A centralizálástól tartók azt kifogásolják, hogy az újonnan szentelt papok csak akkor használhatják majd az 1962-es misekönyvet, ha püspökük előzetesen konzultál a Szentszékkel.
Végül pedig azok hangjára is érdemes figyelni, akik azt emelik ki, hogy az emberek javarészt a szent és a szentség iránti tisztelet miatt választják a régi rítust, azért fontos nekik, mert a szövegek tartalma, a szertartás végzésének keleti iránya és a liturgia „esztétikája” jobban megfelel a szentről alkotott felfogásuknak. Ezt hangoztatta például az Una Voce, a trienti liturgiához ragaszkodók világszervezete. Őket biztosan nem nyugtatja meg, ha arra utalunk, hogy az utolsó vacsora is alighanem igen egyszerű volt, ahogyan a régi rítust előnyben részesítő liturgiatudósokat sem nyugtatja meg, hogy a zsinat utáni liturgia latin nyelvű és ünnepélyes végzése semmiben nem marad el a zsinat előtti liturgia szakralitásától.
A vita azonban nem fog nyugvópontra jutni, mivel
elsődlegesen nem liturgikus, hanem egyházpolitikai kérdésről van szó.
Hangos kisebbségek és kevésbé hangos többségek viszonyával kapcsolatban is inkább rossz, mint jó példák ismeretesek. Mindenesetre Ferenc pápa jó néhány év elteltével egyre határozottabbnak mutatkozik a konkrét lépések terén. És valószínűleg még sok minden várható tőle a következő években.
Görföl Tibor
a szerző teológus
