Szinodális egyház – avagy az utolsó esély a katolikus megújulásra?

Sokat hallunk a szinodális egyházról, amelyet Ferenc pápa indított útjára mint megújulási mozgalmat. Itthon még van bőven tennivaló, hogy a gondolat eljusson mindenkihez, az összes egyházközségben ismertté váljon, minden egyházmegyében legyen felelőse. Csoportok szerveződjenek, vitára, párbeszédre invitálva laikusokat és egyháziakat, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket. Szilágyi Zsolt írása.

A szinodalitás célja a kirekesztéstől mentes együttműködés és a közösségileg megalapozott döntéshozatal előmozdítása a katolikus egyházban. Megújulási mozgalomról van szó, amelyben megjelenik a kezdetekhez való visszatérés is. Az őskereszténységhez vagy az eredethez történő visszanyúlást már megtaláljuk a korábbi vallási mozgalmakban, amelyek a középkort és a kora újkort is áthatották. A husziták táborita szárnya például az Isten előtti egyenlőség elvét a polgári, sőt részben a vagyonegyenlőségre is kiterjesztette. A protestáns mozgalmak és később felekezetek ugyancsak az ősi eredethez való visszatérést hirdették, ez pedig tovább fokozódott a XIX., majd még inkább a XX. századi neoprotestáns mozgalmakkal.

A szellemi előzményekhez sorolhatjuk mindenekelőtt William of Ockhamet. Az angol skolasztikus filozófus és teológus ‒ a zsinati eszményt képviselve ‒ már a XIV. században előrevetítette a XVI. századi protestáns mozgalmakban megjelenő követelést, miszerint az egyház legfontosabb döntéseit nem egy személy hozza meg, hanem az adott egyházközség élén álló testület, amelyben egyaránt jelen vannak egyháziak és világiak. Tehát a laikusok szerepe egyre fontosabbá válik, és a zsinat intézménye révén egy széles merítésű testület közösségi módon hozza meg a döntéseket, amelyet viták, eszmecserék előznek meg.

A XX. században egyik fontos előzménynek tekinthetjük Yves Congar francia filozófus felfogását. Szerinte a communio, és így az egység lehetősége csak a sokszínűség elfogadásával együtt lehetséges.

A felülről építkező egyház (hierarchia) mellett az alulról építkezés ‒ azaz a hívek felől érkező észrevételek, javaslatok, a bennük élő szervező- és spirituális erő ‒ is ugyanolyan fontos.

A katolicitás nagy eszménye nem egyszerűen az asszimiláció, hanem az egyház mély „beolvadása” a kultúrák sajátosságaiba, amelyek gazdagítják és sokszínűvé teszik a keresztény közösséget.

E felfogás szerint a katolikus egyház maga járul hozzá az ökumenéhez, amelyben minden felekezetnek megvan a maga szerepe. Így kiemelten fontos nemcsak a meghallgatás, de egyben a többi felekezet javaslatainak, a spiritualitásában rejlő erőnek az elfogadása. Tehát már nem csupán a római katolikus és apostoli egyház mondhatja az „egyedül üdvözítő igazságot”, hanem abban része lehet más egyházaknak, felekezeteknek is. Congar szerint a „pluralizmus a többféle keresztény valóság egzisztenciális és szubjektív befogadásával” jellemezhető. Így Kelet és Nyugat egyházai kiegészíthetik egymást.

Az egyháznak újra fel kell fedeznie forrásait:

a Szentírást, valamint liturgikus, patrisztikus, kánoni és történelmi gyökereit. Mindezen túlmenően dialógust kell folytatnia a többi felekezettel, a világgal, a világban élő emberekkel. Ilyen módon a reform elsődlegesen azzal valósulhat meg, ha a laikusok részt vesznek az egyházi életben. Szerinte a liturgia nem más, mint „az egész keresztény misztérium aktív és hatékony ünneplése”. Meglepő, de e gondolatokat jóval a modern szinodalitás megjelenése előtt vetette papírra egy francia keresztény filozófus.

Mit mondhatunk ma a szinodalitásról, amelynek egyre több híve van, a laikusok között is? A szinodalitás mindenekelőtt meghallgatást jelent: teljes és őszinte odafigyelést másokra, mindenféle előítélet nélkül.

Talán ez a legnehezebb: előítéletek nélkül létezni, gondolkodni, cselekedni.

Nemcsak más népek, más bőrszínűek, más gondolkodásúak, más vallásúak vagy a hitetlenek zavarhatnak minket, hanem a kereszténységen belül a más felekezetűek is, de még egyazon felekezeten belül is azok, akik nem ugyanúgy gondolkodnak, például az egyház megújulásáról, a reformokról stb.

Hirdetés

A szinodális egyház meghallgatja a szegényeket, ami egyenlő azzal, hogy meghallgatja a „Földet” mint élő organizmust (lásd Gaia-hipotézis). A szinodális egyház legfontosabb jelszavai: „közösség”, „részvétel” és „misszió”, avagy küldetés, amelyben a szegények az „evangélium hírnökei”.

Mennyiben más ez, mint a korábbi évszázadokban? Annyiban, hogy

Ferenc pápa megváltoztatta a „központi egyház” felfogását az evangéliumról és az egyház szerepéről.

Ugyanez mondható el a nők aktívabb szerepéről. A szinodális egyház azt hangsúlyozza, hogy a nők ugyanazzal a keresztséggel és méltósággal rendelkeznek Isten előtt, mint a férfiak, tehát semmilyen hitéleti megkülönböztetésnek nincs helye. A nőket a világban jobban sújtja a szegénység, és az erőszak bármely formájának jobban ki vannak téve, akár a társadalomban, akár a családon belül, vagy egy háború sújtotta országban. Még mindig jelentős ellentmondás tátong – különösen az emancipált nyugati társadalmakban – a nők hétköznapi élete, társadalmi szerepe és a katolikus egyházban betöltött vagy vállalt, vállalni engedett szerepe között. A szinodális út erre is választ kínál, például a nőknek felkínált – akár vezető – egyházi tisztségekkel.

Nézzük egy rövid történeti áttekintésben, hogy ebben a vonatkozásban az egyháznak milyen korszakai voltak.

Üldöztetés kora: ez volt az első szakasz, közvetlenül Jézus fellépése után, az apostolok korától egészen a 313-as milánói ediktumig.

Elterjedés kora: a milánói ediktumtól a Karolingok uralkodásáig.

Hódítások kora: keresztes hadjáratok és a német lovagrend hódításai, hittérítő mozgalmai.

Üldözés kora: megegyezik a Hódítások korával, mivel a katolikus egyház igyekezett megszilárdítani monopolhelyzetét, amihez társakat talált a világi hatalmakban. Ebben a korban eretnekké és üldözendővé vált minden nézet, amely nem egyezett a katolikus tanokkal. A csalatkozhatatlanság 1870-ben kimondott dogmája szerint a pápa, amikor Péter tanítói székéből beszél, hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen. Radikális változást a protestantizmus térhódítása jelentett ebben a tekintetben, mindenekelőtt a kálvinizmus, amely a legfőbb egyházi döntéseket a laikus és egyházi emberekből álló zsinatra bízta.

Megtűrés kora: a polgári államokban a katolikus egyház már a XIX. században is megtűrte a más felekezeteket, de ennél tovább nem ment.

Elfogadás kora: 1999-ben a katolikus egyház a megigazulás tanáról szóló közös dokumentumban feloldotta az evangélikusokat sújtó intézkedéseket, amikor kinyilvánította: „Az evangélikus egyházak tanítása… nem esik a Trentói Nyilatkozat elítélő határozatai alá.” Cserébe a Lutheránus Világszövetség kinyilvánította, hogy az evangélikus hitvallások elítélő nyilatkozatai nem illetik a római katolikus egyházat. A protestánsok felé történő nyitás másik, korábbi fontos állomásaként az 1982-es Keresztség, eucharisztia, egyházi szolgálat című irat megállapítja, hogy „közösen valljuk Krisztus személyes, cselekvő jelenlétét az eucharisztiában. Ő a vendéglátó, aki meghív minket asztalához.” Ezen kívül január harmadik vasárnapja a vallások világnapja, és a következő héten tartják az ökumenikus imahetet a keresztények egységéért. A katolikus és ortodox egyház között is megkezdődött a párbeszéd, melynek legfontosabb eredményeként 1965-ben VI. Pál pápa és Athenagorász pátriárka visszavonta az 1054-es kölcsönös kiközösítést.

Meghallgatás kora: az első posztkonstantini pápa, Ferenc színre lépésével vette kezdetét. Az általa útjára indított szinodalitás talán az utolsó esély arra, hogy a katolikus egyház, lerázva magáról a sok újkori botrányt, vélt vagy valós bűnöket, valóban megújuljon, sokkal nyitottabbá váljon, igazi közösséget alkotva képes legyen a modern kor kihívásaira modern válaszokat adni.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.