A Római Katolikus Egyház első olyan újkori vezetője, aki elveti a hatalmi egyházi modellt. Olvasói levél.
Nemrég akadt meg a szemem Philippe Lamberts Szemléleknek adott interjújában az alábbi mondaton: „Sajnos a konstantinusi fordulat óta napjainkig évezredeken át a hit és a hatalom összekeveredett Európában – hozzáteszem, Ferenc pápát tartom az első posztkonstantini katolikus egyházfőnek.”
Nos, elgondolkodtam ezen a kifejezésen: posztkonstantini. Mit jelenthet ez vajon?
Nagy Konstantin Kr. u. 306 – 337 között volt a római birodalom császára. Az ő nevéhez köthető a kereszténység bevett vallássá tétele az egész birodalom területén, ahol korábban Konstantin elődei minden lehetséges eszközzel üldözték azt.
A milánói ediktum (Kr. u. 313) kiadása jelentette a teljes vallásszabadságot a kereszténység számára, majd a niceai zsinat (Kr. u. 325) már arról rendelkezett, hogy melyek legyenek az egyház alapkövei, vagyis a dogmák. Ezen a kulcsfontosságú zsinaton tették le a mai Római Katolikus Egyház alapjait, rendelkeztek többek között arról, hogy Jézus, mint isteni személy, az Atyával egylényegű, és mint a Szentháromság része, élt a földön közöttünk. Ezt az irányzatot képviselte többek között az alexandriai Alexandrosz pátriárka és diakónusa, Athanasius (a későbbi Szent Atanáz), mellyel szemben a szintén Alexandriából származó Arius püspök által képviselt irányzat, mely szerint Jézus csupán emberi mivoltában volt jelen közöttünk, kisebbségbe került. A zsinati határozat értelmében Arius nézeteit – és így követőit is – eretneknek minősítették és innentől fogva üldözték. Az egyedüli elfogadott tehát az athanasiusi irányzat maradt. Így született meg a niceai hitvallás – a mai „Hiszekegy” -, melyet minden keresztény felekezet elfogadott. Ám egységes keresztény egyházról, még kevésbé római vagy keresztény világbirodalomról még nem beszélhetünk.
Ezután Nagy Theodósziusz császár idején (Kr. u. 347 – 395) gyakorlatilag kizárólagossá vált a kereszténység, azon belül is a római katolikus vallás, és ezzel kezdetét is vette az eretnekmozgalmakkal szembeni határozott fellépés. De római főhatalomról, vagy az egyház világi hatalmáról ekkor még mindig nem beszélhetünk. Ez csak a Nyugat-római Birodalom bukásával (Kr. u. 476) következhetett el, amikor a világi hatalom is az egyedüli írástudással rendelkező társadalmi csoport, a klérus kezébe került.
Az egyház – lévén az egyetlen szervezett intézmény – válhatott mind a spirituális, mind a világi hatalom letéteményesévé.
Ez időben a VI-VII. századra tehető, amikor a római birodalom egy részén, annak romjain kialakulhatott a Frank Birodalom. A frank uralkodóknak hatalmuk megszilárdítása érdekében szükségük volt az egyház támogatására, így már Klodvig, az első jelentős uralkodójuk felvette a (nyugati, tehát római katolikus) kereszténységet. A kalcedóni zsinat (i.e. 451), amelyen a kelet-római császár elnökölt, ugyanazt a hatalmat delegálta Róma püspöke számára, mint amellyel a keleti egyház vezetője, a konstantinápolyi pátriárka rendelkezett. A dogma alapján I. Leo pápa már (Szent) Péter nevében szólt a hívekhez, képviselve a pápai főhatalmat. Ezután I. Gelasius pápa már magát „Krisztus helytartójának” nevezte. Az általa alkotott „két kard” elmélete szerint a pápa testesíti meg a spirituális hatalmat, míg a császár a világi hatalom letéteményese.
Az egyházi állam létrejötte azonban két évszázaddal később, a Kr. u. VIII. sz. közepén válhatott valósággá, amikor III. (Kis) Pippin hatalma megszilárdításáért cserébe földet és ezzel politikai hatalmat is adományozott a mindenkori pápának. Az egyházi állam innentől egészen 1870-ig, az olasz egység létrejöttéig fennált, Róma központtal. A híres-hírhedt konstantinusi adománylevélről azonban már a reneszánsz korában világossá vált, hogy hamisítvány. A középkori egyház ugyanis ezzel akarta bizonyítani, hogy Nagy Konstantin császár I. Szilveszter pápának hatalmat adott a nyugati világ felett cserében a császár megkereszteléséért és a leprából való kigyógyításáért. A pápák gyakran beavatkoztak a frank belpolitikai viszályokba csakúgy, mint később a királyok és császárok megválasztásába is (a legnagyobb politikai befolyással II. Ince pápa rendelkezett).
Mindeközben a keleti egyházban, amelynek Konstantinápoly maradt a központja, a világi főhatalom, vagyis a császár kezében maradt a spirituális élet irányítása is.
A híres jóslat az utolsó pápáról Szent Malakiás (1094-1148) ír püspökhöz kapcsolható, aki megjövendölte látomásában az összes pápát, akiket egy-egy rájuk jellemző allegorikus jóslattal jellemzett. E látomás alapján megjövendölte, hogy a korától számítva, II. Ince pápával kezdve összesen 112 egyházfője lesz a Római Katolikus Egyháznak. Az utolsó pápa e szerint Ferenc pápa, mivel a sorban előtte lévő XVI. Benedek pápa a 111. volt az egyházi krónikák alapján. Malakiás szerint a 112. pápa egyházfejedelemsége alatt jön el a világvége.
A jóslatokat félretéve a posztkonstantini kifejezésen elmélkedve az alábbiakra lehetünk figyelmesek. Ferenc pápa az első olyan pápa, aki nem kíván „élni” világi hatalmával, aki elmegy a szegények közé, felvállalva az egyház missziós szerepét.
Több példát is fel lehet hozni a konstantinusi hatalmi egyházi modell elvetésére: gondoljunk csak Kínára, Japánra, Indiára és a latin-amerikai „szegények egyháza” egyházképére. Ferenc, mint eredendően jezsuita szerzetes, megtanulhatta, milyen hátulütői vannak a hatalommal való összefonódásnak, hogyan válik így az ember a világbeli hatalmaknak kiszolgáltatottá.
Felismerte, hogy a néppel kell inkább keresni a kapcsolatot, a népet kell evangelizálni, nem a hatalmat, és tisztelni kell a helyi kultúrákat.
A hatalomnélküliekkel szolidáris lelkiség nagyon erősen átitatja a jezsuita rend elképzeléseit, akik ugyanakkor teret biztosítanak az autonómiának. Ferenc most is elsősorban papnak, Róma püspökének tekinti magát, és csak ezután pápának.
Azt gondolom, hogy a Ferencet kritizálók, vagy bírálók is egyetérthetnek abban, hogy a mostani pápa egy különleges, és hozzáteszem, kivételes személyisége az egyháznak. Nem szokványos a fellépése, a véleménye, véleményének a kifejezésmódja és társadalmi szerepvállalása. Talán soha annyira nem sikerült az egyházat és a kereszténységet közel hozni az emberekhez, a hívők közösségéhez, mint amit ő már eddig is elért. De még biztos, hogy folytatni fogja, és ezáltal tovább csökkenhet a távolság a hívők közössége és a pápa, de talán vele együtt a pápai hivatal és az egész egyház (klérus) között.
Szilágyi Zsolt
