Az előző, ljubljanai alkalom után a mostani európai taizéi találkozót az észtországi Tallinban tartották, az Ukrajnával háborúban álló Oroszország tőszomszédságában. Az eseményről ebből a nézőpontból írt beszámolót a Szemléleknek az egyik résztvevő, Bitter Ákos, aki egy négyfős csoport szervezőjeként utazott Tallinnba.
Magyarországról huszonöten-harmincan vállalkoztunk a nagy útra, és korántsem csak „öreg motorosok”. A szilveszter délután egy több száz éves örmény templomban megszervezett magyar találkozón nem mindennapi élményekről is hallhattunk, például a bencések által vezetett bakonybéli csoporttól. A társaság egy orosz iskolában kapott helyett, és ők meséltek a szibériai származású orosz lutheránus lelkész, Pavel Zajakin szolgálatáról, aki az ukrajnai háború áldozatait és az orosz politikai foglyokat igyekszik segíteni Tallinnból.
Zajakin Oroszország Ukrajna ellen indított háborúját a kezdetektől bírálta, és ebben közössége is támogatta. Egyre komolyabb fenyegetéseket kaptak, így jobbnak látták elhagyni az Oroszországi Föderációt, és Észtországban kértek menedéket. Most a tallinni Szent Márk Gyülekezetben tevékenykednek.
Ahol jól működik az ökumené
A magyar csoportban egyébként többeknek feltűnt, hogy az észt lutheránusok liturgiái és templomai mennyire hasonlítanak a katolikusokéhoz: az evangélikus lelkészeket kollárés papi civilben láthattuk, az istentiszteleteken pedig albát és stólát viseltek. A szovjet időkben is megőrizték a skandináv lutheránus hagyományt, melynek része – nem úgy, mint például Németországban – az apostoli szukcesszió is. Voltak például, akik a mosolygós tallinni evangélikus érsektől az esti imáknak otthont adó jégcsarnok folyosóján elhaladtukban püspöki áldást is kaptak. Éppen aznap este, amikor – több más püspökkel együtt – Litvánia, Lettország és Észtország apostoli nunciusa, a néhai XVI. Benedek pápa volt titkára, Georg Gänswein érsek is részt vett az esti imán. A vatikáni éveiben csak Don Giorgionak nevezett prelátus új szolgálatának egyik legfontosabb feladatát abban látja, hogy a Szentszék és a pápa közelségét érzékeltesse a Baltikumban, ahol a béke megőrzésével kapcsolatos aggodalom járja át a hétköznapokat.
Társaságunkból néhányan részt vettek az észtországi ökumenéről szóló workshopon a lutheránus, de még a középkorban épült Szentlélek-templomban. Bevezetőjében a moderátor kiemelte, hogy
nem sok templomot ismer, amelynek oltárképén Mária, nem messze tőle pedig a reformátor Philipp Melanchthon látható.
Az ország legnépesebb felekezetét képviselő lutheránusok mellett jelen volt a helyi baptisták vezetője és Tallinn francia származású katolikus érseke is. A szívélyes hangulatú beszélgetésből kiderült: a jól működő ökumené alapja az a tény, hogy az észt népességnek csak mindegy 20 százaléka tartozik valamelyik felekezethez, és ez az itteni egyházakat immár három évtizede egyre szorosabb együttműködésre készteti. 2014-ben például az Észt Egyházak Ökumenikus Tanácsának minden tagja részt vett azon az ünnepségsorozaton, amelyen arra emlékeztek, hogy 800 évvel azelőtt Észtországot felajánlották Szűz Máriának, három évvel később pedig együtt ünnepelték a reformáció 500. évfordulóját.
A politikában is, ha egyáltalán, csak összefogással képesek hallatni a hangjukat – például a Covid-járvány idején, amikor a templomok, ha korlátozásokkal is, de nyitva tudtak lenni, és ez kedvező visszhangot váltott ki a társadalomban. Az ökumenikus tanácshoz tartozó 12 egyház képviselői egyébként minden hónapban együtt töltenek egy napot. Ennek köszönhetően jobban ismerik egymás örömeit és gondjait, mint azokban az országokban, ahol a keresztény egyházak erősebb társadalmi és politikai beágyazódottságuk miatt nem állnak ilyen szoros kapcsolatban. Amikor két éve az észt parlament nyomás alá helyezte a tanácsot, hogy zárja ki soraiból a moszkvai patriarchátus fennhatósága alá tartozó Orosz Ortodox Egyházat, a vallásszabadságra hivatkozva a politikusok elutasító választ kaptak. Úgy érveltek: ha egy közösség vezetőivel szemben vádak fogalmazódnak meg, akkor az adott illetőkkel szemben kell eljárni, és nem kollektív büntetést alkalmazni.
A Szovjetunióban felnőtt nagyszülők
Az Ukrán Görögkatolikus Egyház kápolnájában a vasárnap déli szent liturgia után szintén workshopot tartottak. A Lembergi Katolikus Egyetem szociális munkás és szociológus hallgatóit, Anasztasziját és Szofiját arról kérdezhette a nemzetközi közönség, hogyan élik meg a hazájukban dúló háborút. A lányok nem számítottak a nagy érdeklődésre, a hallgatóság számára pedig az okozhatott meglepetést, hogy a két fiatal idegenekkel szívesebben beszél a háborúról, mint családi vagy baráti körben. Még akkor is, ha nehéz kérdéseket kapnak, például hogyan élik meg a bibliai ellenségszeretetet, vagy miként definiálják a „győzelmet”. Családi és baráti körben ugyanis a háború „normalitássá” vált, nem nagyon érdeklődnek az iránt, ki mit gondol vagy érez.
Különösen igaz ez olyan családokra, ahol a férfiak a fronton harcolnak, például Anasztaszijáéknál, akik – a keleti területek tizenegy évvel ezelőtti megszállása után – a kelet-közép–ukrajnai Dnyipróból költöztek Kijevbe,
a SZOVJETUNIÓBAN felnőtt nagyszülők viszont nemigen értik unokáik ukrán érzelmű függetlenségi vágyát.
Anasztaszija és Szofija ennek az alkalomnak a keretében leginkább azt szerette volna elérni, hogy közönségük ne csak a médiából értesüljön a politikai és a katonai eseményekről, hanem lássák, hogy az ukrán egyetemisták is tanulnak, dolgoznak, szórakoznak, élik mindennapi életüket, csak a háború miatt valamennyire másként, mint szerencsésebb országokban a kortársaik.
A magyar csoportból többen említették, hogy a vendéglátókkal tudtak beszélgetni azokról a problémákról, amelyek Észtország tízszázalékos orosz (származású) népességével kapcsolatban merültek fel főleg a háború kitörése óta. Tallinnban az orosz ajkúak felülreprezentáltak, bár az utóbbi időben jócskán akad köztük oroszul beszélő ukrán menekült is. Az éjszakába nyúló beszélgetésekben gyakran esett szó a konfliktusok történelmi gyökereiről is. Észtország függetlenségének első időszaka mindössze 1920-tól 1939-ig, a szovjet csapatok bevonulásáig tartott. Mivel a Szovjetunió elveszítette a Finnországgal vívott háborút, a későbbi Leningrád védelme, valamint az ország kereskedelmi és katonai flottájának támogatása céljából Balti-tengeri kikötőkre volt szüksége. Már a II. világháború alatt kezdődött, utána pedig folytatódott a szovjet érzelmű orosz ajkú munkásság betelepítése az országba.
Utcagyerekek felkarolása
A lutheránus Bethel közösség vezető lelkésze szerint a feszültség érezhető, de nyílt konfliktusra tavaly például csak május 9-én, a szovjet győzelem napján került sor egy emlékmű közelében, ahol orosz ajkú fiatalok transzparensekkel éltették a Szovjetuniót, és akikkel szemben az észt törvények értelmében a rendőrség intézkedett. Ennek az észtül Peetelinek nevezett gyülekezetnek a lelkészét hat magyar láthatta napról napra: ők reggelenként ide jöttek imára, és itt vettek részt a kiscsoportos beszélgetésekben, majd a szilveszteri programon is, és a közösség történetét az újévi ebéd során ismerhették meg. A Bethel Alapítvány 1867-ben a németországi evangélikus egyház keretein belül jött létre szociális, lakhatási problémákkal küzdők támogatására. A tallinni balti német közösség 1929-ben alakult, templomuk a Vörös Hadsereg bevonulása előtt egy évvel készült el. A templom és a hozzá tartozó épület 1962-től 1993-ig filmstúdióként működött, majd visszakapta az egyház.
A kilencvenes években a környéken sok, a Szovjetunió egész területéről származó utcagyerek élt.
Megfelelő védőháló híján, hajléktalanként, lopásból éltek, iskolába nem jártak. A gyülekezet tagjai abban az időben kezdtek el foglalkozni velük. Azzal a feltétellel adtak nekik ételt és szállást, ha nem lopnak, és iskolába járnak. A zömmel 16 év körüli fiúk egyre inkább magukénak érezték az épületet, és még a helyreállításában is részt vettek. Azóta mintegy 250-en fordultak meg a házban, és közülük sokan családot alapítottak, diplomát szereztek. A 2000-es évek elejétől aztán a ház az észt szociális rendszerhez kapcsolódott.
„Köszönet minden zarándoknak!”
A tallinni találkozó egyik önkéntese, Natali, aki tavaly nyáron Taizében hívta hazájába a fiatalokat, és most hálásan nyilatkozott a Peeteli gyülekezet együttműködési készségéről, így összegezte az idei találkozót:
„Soha nem tudhatjuk, hogy tetteinknek milyen végső hatása lesz. Megérthetjük a természet törvényeit, de emberi elménk nem képes felfogni Isten útjait – a csodákat, a hitet, a reményt és a szeretetet. Ezeket csak érezni lehet. Az észtek tudják ezt – csodák által „énekeltük el magunkat” a függetlenségig, és erre emlékezünk minden dalos ünnepségen. Bár csak 1,3 millióan vagyunk, hisszük, hogy nem vagyunk egyedül.
Azzal, hogy eljöttetek Tallinnba és velünk imádkoztatok, meghatottátok ezt a kis nemzetet, amely szereti a természetet és a szaunázást. Remélem, hogy a szívetekben magatokkal visztek minket, és tudjátok, ahogy mi is, hogy senki sincs egyedül. Együtt vagyunk mindennapjainkban, örömeinkben és gondjainkban. Isten jelen van még egy többnyire világi és határállamnak számító országban is. Itt nemcsak szabadságunk megőrzéséért imádkozunk, hanem azért is, hogy az agresszor államok végre változtassanak magatartásukon! Vigyük együtt előre keresztény reménységünket! Köszönet minden zarándoknak és az észteknek, akik lehetővé tették ezt a találkozót. Isten kegyelméből legyen mindannyiunknak áldott új éve. Találkozunk Párizsban!”
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom