A Szemlélek szerzője a MOB képviseletében volt jelen Tokióban, ahol együtt lakott a magyar olimpikonokkal. Kevesen látták és élték át úgy a sporteseményt, ahogy ő, ennek részleteiről kérdeztük.
– Több olimpián is jelen voltál már, de az idei rendezvény valószínűleg különleges volt számodra – most ugyanis nem közvetítettél. Mi volt a pontos feladatod?
– Tokióban a Magyar Olimpiai Bizottság munkatársaként voltam jelen, a feladatom több szegmensből állt. Egyrészt mint a MOB kommunikációs igazgatója a kinti és az itthoni kommunikációs csapat – összesen 16 ember – munkájának összefogása, felügyelete volt a dolgom. Manapság már jelentős saját tartalomgyártás folyik a MOB honlapjára, YouTube csatornájára és közösségimédia-felületeire. De ezen túl az olimpiai csapattal kapcsolatos interjúk, sajtótájékoztatók szervezése, sajtóközlemények kiadása, általában a sajtóval való kapcsolattartás szervezése, felügyelete is hozzám tartozott. Mindehhez nyilván kellett a kommunikációs osztály munkatársainak professzionális, sokszor proaktív munkája, valamint az alapos felkészülés, hogy az olimpia alatt már mindenki tudja, mi a dolga. Másrészt az olimpián a sajtóattasé feladatköre elég speciális: ő a kapocs az olimpiai csapat és a sajtó között. Szigorú szabályai vannak a sportolók, edzők, valamint a sajtó közötti együttműködésnek. A sajtóattasé az egyetlen ember, aki mindkét oldalon jelen lehet. Alapvetően a sportolók oldaláról indul, a faluban lakik, mindenhova bemehet, ahova a sportolók, de találkoznia kell az újságírókkal is, akiknek több ponton is segítenie kell a munkavégzését. Ez egyrészt egy elég aprólékos, sok ember sokféle igényével találkozó feladat, ugyanakkor nagyon hálás is, hiszen eseményközelben kell lennie:
A 20 éremből 16 megszületésénél ott voltam.
– Elsősorban a járványhelyzet miatt számos aggasztó előjel vezette fel a világeseményt, még a start előtti napokban is lebegtették a lefújás lehetőségét. Hogyan élted át a helyszínen a szigorú szervezői korlátok meglétét?
– Tudomásul kellett venni. Már eleve úgy lehetett csak Tokióba megérkezni, ha az ember előzetesen kitöltött egy nyilatkozatot arról, hogy milyen helyszíneken fog tartózkodni az olimpia alatt. Ezt mindenkinek a telefonja segítségével nyomon is követték. Érkezéskor két negatív PCR tesztet kellett bemutatni, sőt, a repülőtéren is végeztek egy szűrést, valamint le kellett tölteni azt az alkalmazást, amellyel minden nap egészségügyi nyilatkozatot kellett tenni, a többi között a testhőmérséklet feltüntetésével. Naponta kellett nyálmintát adni. Alapvető volt a maszkhasználat és a fertőtlenítés. A falu étkezdéjében az asztaloknál plexi falak választották el egymástól az embereket, az önkiszolgáló tálalás során eldobható műanyag kesztyűt kellett viselni. A faluban lakók nem mehettek ki a városba, sőt, akinek befejeződött a versenye, annak a lehető leghamarabb el kellett hagynia Japánt. Ha ez nem volt lehetséges 48 órán belül, akkor is ki kellett költözni a faluból egy külső szállodába, és nem lehetett többet visszajönni. De mindezt meg lehetett szokni, nem okozott elviselhetetlen nehézséget.
– Mit tapasztaltál, mennyire volt az olimpikonoknak kihívás a nézők nélküli versenyzés?
– Összességében úgy éreztem, hogy az olimpia mégiscsak olimpia, annak minden feszültségével, tétjével, rangjával együtt. Egy sportoló verseny közben hihetetlenül koncentrált, fókuszált, és ebbe sokszor a teli csarnok zajai sem szűrődnek be. Téthelyzetben csak a feladat, a cél, az ellenfél létezik. Viszont bevonuláskor vagy kritikus pillanatokban erőt adhat a szurkolók biztatása a versenyzőknek. Legjobban azonban a győzelem, az ünneplés pillanatában hiányoztak a lelátókról a magyarok, hisz az örömöt, a sikert nagyon nagy élmény megosztani másokkal, ott és azonnal, az eufória pillanatában. De
ha üresek is voltak a lelátók, a sportolók személyes sorsa szempontjából nagyon fontos, hogy végülis megrendezték ezt az olimpiát.
– Igazi éremesővel tértek haza sportolóink Japánból. Meglepett téged ez a teljesítmény, vagy magad is nagyjából ennyi dobogós helyezést vártál előzőleg?
– A MOB várakozása 13 érem volt, és ez nagyon gondos számításokon alapult. A sportigazgatóság munkatársai számba vették az elmúlt évek kontinentális és világversenyeinek eredményeit, a világranglisták állását, mindent, amiből következtetést lehetett levonni. Szerencsére a magyar csapat tagjainak egy jelentős része túlteljesített, az esélyesek pedig kevés kivétellel éremre tudták váltani a lehetőséget. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a húsz érem mellett huszonkét 4-6. helyezést is szereztünk, azaz a csapat teljesítménye kiegyensúlyozott és egyenletesen magas színvonalú volt! Ráadásul ezúttal nem 3-4 sportág mentette meg az olimpiai szereplést, hisz kilenc sportágban szereztünk érmet, 12 sportágban szereztünk pontot.
– Amíg 2016-ban, Rio de Janeiróban a magyarok időzónájához képest későn történtek az események, ezúttal sok versenyszámot olyan korán rendeztek, amikor mi a másik oldalunkra fordultunk az ágyban. Mennyire jelentett ez az időeltolódás kihívást akár a sikerélmények közvetítésében, akár a magyar kollégákkal való kapcsolattartásban?
– Mi Tokióban mindent a helyi időnek megfelelően éltünk meg és juttatunk el az otthoni szurkolóknak. Sokan keltek fel egy-egy esemény miatt hajnalban. De nemcsak a MOB munkatársaira és munkájára, hanem a különféle sajtóorgánumok tevékenységére is a kettősség volt a jellemző, azaz volt egy tokiói és egy budapesti csapat is, így összességében a nap 24 órája az élő eseménykövetéstől az összefoglalókig, egyéb értékelésekig szinte teljes egészében le volt fedve.
A szurkolók gyakorlatilag a nap bármely órájában tájékozódhattak a történésekről.
– Van-e olyan személyes élményed, amit nem láthattak a kamerák, mégis fontos emlékként hoztad haza magaddal Tokióból?
– Köszönhetően annak, hogy a faluban laktam a sportolókkal – gyakran együtt utaztunk, együtt étkeztünk –, nagyon sokszor találkoztam a sportolók hétköznapi, emberi, olykor esendő arcával. Ebből igyekeztünk is valamit megmutatni a MOB közösségi felületein, főleg a YouTube csatornánkon. Született néhány nagyon emberi interjú. Televíziós pályafutásom során szinte soha nem tudtam emberileg ennyire közel kerülni a sportolókhoz és ez nagy élmény volt számomra, ami örökre elkísér.
– Az olimpiai bioritmus most kicsit megdöccent, hiszen a tervek szerint nem 4, hanem 3 év múlva rendezik a következő ilyen sporteseményt. Közismert, hogy elkötelezett vagy egy leendő budapesti olimpia megrendezése iránt. Azt is tudjuk, hogy bő egy évtizeden belül erre nem fog sor kerülni. Látsz-e magad előtt reális céldátumot, amikor végre hazai helyszínen, időeltolódás nélkül örülhetünk a magyar olimpiai sikereknek, és minek kéne megvalósulnia, megváltoznia szerinted ahhoz, hogy egy ilyen remény, álom realitássá válhasson?
– 2036-ban jó eséllyel Európában rendezik az olimpiát. Hogy ez Magyarországon lehessen, ahhoz egyrészt itthon rendbe kell tenni az olimpiával és az olimpia szervezésével kapcsolatban néhány dolgot, tájékoztatni kell az embereket arról, hogy ez mivel jár.
Meg kell állapodni abban, hogy politikai érdekeken felülállónak kell lennie az olimpia ügyének,
ki kell alakítani átlátható folyamatokat, de mindenekelőtt be kell fejezni azt a már megkezdett munkát, amelynek célja, hogy megállapítsa, meg lehet-e úgy rendezni a játékokat, hogy az az ország javára váljon. De arra is szükség van, hogy a NOB komolyan vegye a fenntartható olimpiák rendezésével kapcsolatos elképzeléseket, mert ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy olyan kicsi ország, mint Magyarország, házigazda lehessen. Nincs túl sok időnk, hisz jelen állás szerint 2025-ben eldől a 2036-os olimpia helyszíne, de ha sikeresen pályázunk, akkor 11 évünk lesz arra, hogy felkészüljünk az olimpiára. Meggyőződésem, hogy fantasztikus lenne.
Beszélgetőtárs: Gégény István
* * *
Az alábbi galériában a Magyar Olimpiai Csapat Instagram oldaláról válogattunk néhány képet.
