Új fejezet kezdődik a Szemlélek életében – interjú Gégény Istvánnal

Hogyan élte meg a Szemlélek első tíz évét, és mit gondol arról, hogy az általa blogként indított fórum sokak szemében vörös posztóvá vált? Mi a válasza azoknak, akik liberális elhajlással vádolják? Tenne-e valamit másként? Miért lép ki a lap vezetőségéből, és januártól mi tölti ki az ideje nagy részét? Interjú Gégény Istvánnal, a Szemlélek Alapítvány kuratóriumának elnökével.

– Pályafutásod alatt kismillió interjút, tucatnyi beszélgetőkönyvet készítettél. Ha ezúttal is a mikrofon innenső végén állnál, mi volna az első kérdésed önmagadhoz?

– Talán az, amit nemrégiben a Szemlélek könyvbemutatóján kérdezett valaki: a célt, amit az alapításkor kitűztünk, sikerült-e elérni.

– És mi a válaszod?

– Egy misszió kapcsán nem érzem találónak a siker kifejezést, azonban annak idején a társadalmi párbeszéd előmozdításának jegyében bontottunk zászlót, és az eredményesség számomra egyértelmű. Szerény lehetőségeihez képest a Szemlélek jelentős hatást gyakorolt a magyar társadalom, benne az egyház gondolkodására, a közbeszédre. Ha visszagondolok a tíz év megannyi írására, interjújára, kezdeményezésére, a szívem megtelik hálával. Voltak küzdelmek is, de ezek a leckék velejárói a munkánknak, és sokat tanultunk belőlük. Hálám pedig elsősorban fölfelé irányul, hiszen pusztán emberi erővel mindezt nem lehetett volna elérni.

– Emlékszel, miről szólt az első írásod a tíz éve blogként indult Szemléleken?

– Igen. A címe az volt: Karácsony novemberben, avagy várakozni tanulunk. Arról írtam, hogy miközben kezdődik az advent, az elcsöndesedés időszaka, az utcák már fényárban úsznak, a boltokban karácsonyi dalok szólnak. A gondolat ma nem kevésbé aktuális: fogyasztói világunkban az emberek elővételezik a karácsonyt, így mire december 24-éhez érnek, az ünnep talán már nehezen születik meg bennük.

– Miért Szemlélek lett a blog neve?

– Amikor megszületett az első fiam, és először a kezembe vettem, „a szem a lélek tükre” mondás jutott eszembe. A két szó külön-külön is nagyon szép, együtt pedig többletjelentést nyer. Eleinte más címekkel próbálkoztam, de már mindegyiket lefoglalták – ez volt az első, ami szabad volt. Ekkor még Győrben éltünk, pár hónapra rá költöztünk ki a város mellé, falura, ott élesedett az első bejegyzés 2014. november 30-án.

Ez számomra üzenetértékű.

Én, aki egyetemistaként, közösségek szervezőjeként, keresztény könnyűzenészként egy évtizedet éltem Budapesten, a főváros pörgéséből kikerülök egy kis faluba, és innen intézem az ügyeket. Sőt, a Szemlélek Alapítványnak máig itt van a székhelye. Ha pedig az ember életmódját a szemlélődés jellemzi, akkor nem biztos, hogy mindenre azonnal kell reagálnia. Jó, ha előtte engedi leülepedni az őt érő impulzusokat, mert úgy méltóbb válaszokat lehet adni rájuk.

– Kiszámoltad, hányszor tetted meg tíz év alatt a Győrújfalu–Budapest távot?

– Nem, de kilométerek tízezreiről beszélhetünk. A digitalizáció jóvoltából viszont sok mindenhez nem kell utazni. Készítettem már interjút vezető beosztású vatikáni személlyel a dolgozószobámból, de én is adok Sykpe-on vagy telefonon interjút az otthonomból. Az online lehetőségek áthidalják a távolságokat, ugyanakkor nem pótolják a személyes találkozásokat. Ezzel együtt jó volt megtapasztalni, hogy faluról is el lehet érni nagy dolgokat – például Ferenc pápa budapesti látogatása kapcsán megszervezni egy kommunikációs kampányt citylightposzterekkel, óriásplakátokkal, melyre 24 órán belül 17 médium reagál, és a Vatikánban is felfigyelnek rá.

– Honlapod tanúsága szerint egyszerre vagy teológus, keresztény könnyűzenész, költő, újságíró, kiadványszerkesztő, médiaszemélyiség, kommunikációs szakember. Kihagytam valamit?

–  Hozzátenném még, ami nélkül nem volnék az, aki vagyok: férj és családapa.

– Mennyire forgácsol szét ez a sok tevékenység?

– A korábbi években igyekeztem összehangolni a sokféle tevékenységeimet, hogy ne menjenek a család rovására. Segített ebben, hogy rugalmas munkaidőben dolgozom, de a feleségemnek így is sok áldozatot kellett vállalnia a Szemlélekért. Mára viszont annyi feladatom támadt az alapítvány élén, hogy megérlelődött a döntés: annak érdekében, hogy minden kötelezettségemnek felelősen tehessek eleget,

elhagyom a Szemlélek magazin menedzsmentjét.

Tudom persze, hogy sokak számára én testesítettem meg a lapot, de a kép csalóka. A Szemléleknek eddig valóban én voltam a karmestere, de egy karmester zenekar nélkül semmire sem jutna. Tíz évünk kiterjedt csapatmunka eredménye, rengeteg ember tette bele a maga részét, így a Szemlélek jóval túlmutat a személyemen.

– Mi a leghízelgőbb jelző, amit valaha kaptál a Szemlélek miatt?

– Két olyan negatív megállapítás ugrik be, amit elismerésként éltem meg. Az egyik minket lesajnáló írásban az állt: „egy senki által nem olvasott mikroblog”. Mármost a legolvasottabb internetes felületeknek éppenséggel a mikroblogokat – Twitter, Tumblr és társaik – szokás tekinteni; bárcsak mi is ennyi embert érnénk el! És ha senki sem olvas minket, akkor miért is méltatnak szóra? Egy katolikus püspök ismerősöm pedig elárulta, hogy egyes püspöktársai liberálisnak könyveltek el – engem, aki egykor Ezért tartom gyilkosságnak az abortuszt címmel írtam cikket? Ez csak azt jelenti, hogy félnek tőled, mert nem vagy irányítható, és sokakra gyakorolsz hatást – nyugtatott meg ismerősöm, emiatt a jelzőt igazából dicséretnek tekintem. A Szemléleknél egyébként rendre feltesszük a kérdést: vajon Jézus mit tenne egy-egy helyzetben, például megjelentetné ezt vagy azt a cikket? Biztos, hogy nem mindig a legjobb választ adtuk, de a kérdést gyakran megfogalmazzuk.

– Nyilván nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni. De mit gondolsz arról, hogy a Szemlélek az egyház nem kis részében mára vörös posztó lett?

– Amikor a Szemlélek növekedésnek indult, több katolikus püspöknek együttműködést javasoltam, mondván, lehetnénk a világ számára egyfajta kapu az intézményes egyház irányába. Kezdetben voltak is biztató jelek, de aztán a legtöbb ajtó bezárult előttünk, s bizonyos körök és a Szemlélek között feszült helyzet alakult ki. Nagyon fájlaltam, és nem tudtam mire vélni, hogy a kinyújtott kézre elutasítóan reagáltak. Ezzel együtt viszont nem egy hazai egyházi vezető pártfogását élvezzük, még úgy is, hogy adott esetben az illető nem ért velünk mindenben egyet. A Szemlélek Alapítvány három alapítója közül kettő például katolikus püspök. De rajtuk kívül is sok más lelkipásztor, a katolikus, illetve a tágabban vett keresztény közösség kiemelkedő személyiségeinek erkölcsi támogatása kíséri küldetésünket. Kiterjedt, nem csupán magyarországi, hanem például vatikáni kapcsolatrendszert tudhatunk magunkénak. Úgy tapasztalom, sokan látják, hogy a Szemlélek a Ferenc pápa által is vágyott egyházi megújulás útját képviseli, és ezt értékelik bennünk.

– A tevékenységedet ért kritikák nyomán elfogadod, amit sokan mondanak rád, hogy megosztó személyiség vagy?

– Nem esik jól, ha annak neveznek, de nyilván érzékelem és érteni vélem ezeket a visszajelzéseket. És ha nem az ismert környezet venne körül minket Magyarországon, akkor talán a megosztó helyett az iránymutató, célra tartó jelzőket társítanák a nevemhez. Akárhogy hívjanak is, olyan ember vagyok, aki nem hallgatja el a jót, de azt sem, ami rossz.

Jézus a mérce számomra: ő szintén megosztó volt,

mert elkötelezetten képviselt egy üzenetet, és nem méricskélte, mit fog szólni hozzá a világ. Érdekes egyébként, hogy neki sem a hétköznapi emberekkel volt a legtöbb konfliktusa, hanem kora vallási intézményrendszerének képviselőivel. Azért ölték meg, mert szókimondóan ellenezte az álszentséget, ráadásul merészelt hatást gyakorolni a társadalomra. Az egyháztörténelem egyik fő üzenete, hogy a hiteles kereszténység egyszerre megosztó és megérintő.

– Volt olyan cikk, jelző, amit utólag megbántál?

– Őszintén mondhatom, hogy nem.

– De a kritikákból azért érzel valamit jogosnak?

– Egész biztosan nem volt minden ízében tökéletes a történetünk, s ha valakit akaratlanul megbántottam, igyekeztem bocsánatot kérni.

– Ha jól számoltam, a lapban a tíz év alatt erre négyszer volt példa.

– Valóban, és amint kiderült, hogy hibáztunk, készséggel elnézést kértünk. Ezt ezúttal is szeretném megtenni, mert hiszek a bocsánatkérés és a tisztesség erejében. De például sosem indult ellenünk sajtóper. Egyértelmű, hogy nem vagyunk tökéletesek, és néha még a legjobb szándék mellett is tévedünk. Az, hogy miért írunk erről, és nem arról, miért van nagyobb hangsúly ezen, mint azon, legitim kérdések. Úgy gondolom azonban, a hitelességünket – hogy a kezdetekkor kijelölt úton járunk – nehezen lehetne kikezdeni. Összességében ezért azt mondhatom, az elmúlt tíz évünk nagyon rendben volt. Hadd idézzem Beer Miklóst, aki nemrég így fogalmazott: a Szemlélek ugyanazt teszi, mint amiről Ferenc pápa beszél. Egy apostolutódtól ilyet hallani szép megerősítés.

– A lap egyik patrónusa, Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát a Szemlélek decemberi estjének végén azt kötötte a szerkesztők lelkére: „A Szemlélek ne legyen provokatív.” Hogyan fogadtad ezt az intelmet?

– Ez különösen érdekesen hangzik Várszegi Asztriktól, aki egykor maga sem ment a szomszédba különutasságért, ha tetszik, „provokációért”. De a legfontosabb, hogy végtelenül hálás vagyok neki a baráti kritikákért, a Szemlélek útjának egyengetéséért. Ahogy mondani szokás:

ő az a barát, aki ismer, és mégis szeret.

Érdekes belegondolni, hogy Asztrik atya közel egy évtizede épp a Szemlélek blogon kért bocsánatot egyházi személyek által elkövetett visszaélésekért, s püspöktársai most kezdték el követni a példáját. A provokációt persze lehet úgy is érteni, hogy előhívjuk a szőnyeg alól a púpot, az oda sepert dolgokat – ebben magunkra ismerünk. De lehet úgy is érteni, hogy kalapáccsal a kezünkben járkálunk, és ahol csak hibát látunk, oda kényszeresen lecsapunk – ez viszont idegen a Szemlélektől. Kétségtelen, hogy amikor karaktergyilkosság célpontjaiként nyomás alatt álltunk, elő-előfordult, hogy egyikünk-másikunk erőteljesebben fogalmazott, és nem úgy, ahogy laboratóriumi körülmények között tenné az ember. Asztrik atya szavait ezért bátorításnak értékelem, hogy ha találkozunk is gyengeséggel, arra ne ítélőbíróként reagáljunk. Hogy ők rossz úton járnak, de mi majd megmutatjuk nekik, merre van az előre… Ez tipikus klerikális hozzáállás, amire Mario Grech bíboros a vele készített interjúmban azt mondta: laikusok is tudnak a klerikalizmus hibájába esni.

– Mindezek fényében hogyan értékeled azokat a kemény jelzőket és határozott iránymutatást, amelyekért a tíz év alatt te sem mentél a szomszédba?

– Grech bíboros szavai megerősítettek, hogy nekem is van ezzel tennivalóm. Ne azt mondjuk, hogy ez vagy az az irány rossz, hanem hogy nézzétek, ott egy út, mehetnénk arra is. Ebből a szempontból igyekszem folyamatosan fejlődni – bőven van miben növekednem. Úgy érzem, amikor Asztrik atya a provokáció szót említette, leginkább a „gégényistvánságra” utalt. Miután azonban januártól már nem leszek a Szemlélek magazin menedzsmentjének tagja, a személyiségemben kétségkívül jelenlévő sajátosságok nem fogják meghatározni a lapot. Ugyanakkor általános jelenség, hogy az igazság sokszor kellemetlenül érinti az embert. Különösen az egyház nem szereti a tükröt; azt szereti, ha mikrofon van előtte, sok fül veszi körül, és lehetőleg egy száj sem nyílik szólásra. Mi viszont azok a hívek vagyunk, akiknek fülük és szájuk is van, még ha ez diszkomfortos helyzet is azon egyházi vezetőknek, akik az elmúlt évtizedekben másként szocializálódtak.

– Milyen érzések vannak benned most, hogy útjára bocsátod édes gyermekedet? Nem aggódsz, hogy ki tudja, merre fog csámborogni?

– Más volna a helyzet, ha hirtelen döntésről beszélnénk, de a Szemlélek közössége több mint egy éve belső megújulási folyamatot indított el, és ennek eredménye a váltás. Most új fejezet kezdődik, de nem azzal, hogy elvetünk mindent, ami eddig volt, és valami teljesen más jön. A megújulás némileg eltérő hangszínnel, de

az eddigi értékeinkre alapozva fog végbemenni.

Egyébként már megéltem hasonló helyzetet, amikor kiléptem az általam alapított imperfectum együttesből. A többiek tovább vitték a zenekart, figyelem a tevékenységüket, több mindent szeretek bennük, és akad, amivel nem értek egyet; nyilván ők is így vannak velem, de ez természetes. A döntésemmel kapcsolatban most is béke van bennem, a jövőt illetően pedig kíváncsiság és izgalom. Érzem, hogy most arra kell menni, ami felé tartunk, de hogy az út pontosan hova, milyen tájakon vezet, nem tudom. Erről eszembe jut, amit Székely János püspök mondott az esküvőnkön: a házasság szerződés, de úgy, hogy a papírra nincs írva semmi.

– Nem fog hiányozni, hogy rendszeresen írásba foglald a gondolataidat?

– Mostanában tudatosult bennem, hogy a gondolataim talán jobban tudnak érvényesülni élőbeszédben, például egy televíziós vagy rádióinterjúban, mint írásban. A hétköznapi szöveges kommunikációban is megtapasztaljuk, hogy utóbbit milyen könnyen félre lehet érteni. A nézők, hallgatók így továbbra is találkozhatnak velem, de remélem, néha a megújult Szemlélek is befogad tőlem írásokat. De most sokkal jobban foglalkoztat, hogy a Szemlélek Alapítvány élén adódó régi és új feladataimnak becsülettel eleget tudjak tenni.

– Milyen új feladatok várnak?

– Talán a fotókon is látható lesz ez a bögre itt, az asztalon, rajta a katolikus egyház szinodális megújulásáért tevékenykedő megujul.hu szimbólumával. Hamarosan podcastsorozat indul, melynek házigazdájaként a szinodális, vagyis a figyelmes, meghallgató egyház stílusát próbálom majd képviselni. A közelmúltban háromszor is jártam Rómában a püspöki szinóduson, és ott erősödtem meg abban, hogy

elsősorban teológus vagyok, kevésbé újságíró.

E minőségemben lehet majd találkozni velem a nyilvánosság terein, illetve tanácsadással, szervezetfejlesztéssel szeretnék foglalkozni. A másik nagy terület, amelyen tevékenykedni fogok, az egyházi gyermekvédelem. Szakértői dokumentumok, kötetek, konferenciák várhatók, és mindez azt fogja szolgálni, hogy többet tudjunk meg az abúzusok – mint az egyházban is jelen lévő strukturális bűnök – természetéről, a szexuális mellett a lelkiismereti, hatalmi, gazdasági visszaélésekről. Tárjuk fel módszeresen az eseteket, és érvényesüljön a szinódus záródokumentumában megfogalmazott átláthatóság, elszámoltathatóság, közelség, az együtt haladás, illetve a megelőzés kultúrája!

– Tedd a kezed a szívedre: ki fogod bírni, hogy januártól ne szólj bele a lap szerkesztésébe?

– Dolgozom rajta. Biztos kihívás lesz, hiszen ismerem a személyiségemet. Lehet, hogy eleinte adódnak majd helyzetek, amikor azt kell mondanom magamnak: hahó, ez már nem a te dolgod! De a kollégákat is kértem, hogy jelezzék, ha esetleg túlterjeszkednék a hatáskörömön.

– Elárulod az olvasóknak, januártól ki lesz a főszerkesztő?

– Azt tudom elmondani, hogy január 2-án közleményben fogjuk bemutatni azt az új kollégát, aki – részben megújuló szerzőgárdával – továbbviszi a Szemléleket.