Van-e a katolikusoknak humorérzékük? – Meskó Zsolt a Pasaréti Kabaréról

Az evangélisták nem jegyezték fel, hogy Jézus nevetett-e tanítványai körében vagy sem. Lehet, hogy kései követői közül sokan ezért mosolytalanok? A farsangban a keresztény humorról kérdeztük a Pasaréti Katolikus Kabaré megálmodóját, Meskó Zsolt író-rendezőt. Barta István interjúja.

– Létezik katolikus humor?

– Tíz éve a pasaréti templomban színjátszó társulatot hoztunk létre, akkor kezdett el engem is izgatni a kérdés. Összeállítottunk egy kabaréelőadást, amelyben először Molnár Ferenctől és klasszikus kabarészerzőktől játszottunk jeleneteket. Én is írtam egy skeccset templomi életünk furcsaságairól, amelyről kiderült, hogy a hívő közönség körében az összes klasszikus kabaréjelenetnél hatásosabb. Mert rólunk és nekünk szólt. Felbátorodva elkezdtem írni ehhez hasonló jeleneteket, majd a társulatból mások is csatlakoztak szerzőként, így összeállt egy műsorra való. Ez ma a Pasaréti Kabaré, amit évente játszunk, Pasaréten kívül Katolikus Kabaré címmel.

– Ha ekkora a templomi színjátszás és a Kabaré sikere, miért nincs ilyen társulat minden templomban?

– Eleinte nálunk, Pasaréten is nehezen fogadta a hívők egy része, hogy színjátszó társulatot alakítottunk.

Sokak szemében a színjátszás istentelen dolog, s főleg a templomban?!

Akivel tudtuk, megosztottuk, hogy 1948-ig szinte minden magyar templomban volt színjátszó csoport. Ők játszották húsvétkor a passiót vagy egy szent életét, farsangban és ősszel valami vidámabb darabot, karácsonykor pedig a betlehemest. Amikor 1950-ben betiltották a szerzetesrendeket, szétverték a hitéleti szervezeteket, államosították az iskolákat, beszüntették a templomi színjátszóköröket is, mert ezeket a katolikus szervezeteket a „klerikális reakció” melegágyának tartották. Egyedül a templomi énekkarok maradhattak meg.

– És a pásztorjáték.

– Igen, az egyház és az állam „megállapodása” értelmében a betlehemes játék megmaradhatott, de csak más néven, pásztorjátékként. Ez olyasmi, mint karácsony helyett fenyőünnep, Mikulás helyett Télapó volt. A pásztorjátékban pedig – a korábbiakkal szemben, amikor felnőttek, fiatalok közösen adták elő – csak gyerekek játszhattak. Ez önmagában is abszurd humor:

amit most szent hagyományként tisztelünk, az a kommunista hitéleti korlátozás eredménye.

Amikor felnőttek, gyerekek vegyesen játszották, annak – a nevelési szempontokon túl – közösségszervező ereje is volt. A gyerekek természetes úton nyertek belépést a felnőttek világába. A mai pásztorjátékokban, kellő betanítói szakértelem hiányában, az előadás sokszor ügyetlenné válik, de mindannyian nézzük, mert gyerekek, nagyon helyesek… A közös játékban rejlő élő hagyomány- és hitátadást az új hatalom tudatosan ölte ki.

– Kevés volt az utóbbi 35 év, hogy ez a hagyomány feléledjen?

– Úgy látom, a szocializmus alatt a katolikus egyháznak elveszett az a fajta könnyedsége, amit a templomi színjátszókörök, a legényegyletek, a plébániai bálok, a templomon kívüli összejövetelek jelentettek. Ezek az alkalmak behozták hitéletünkbe a valós élet levegőjét. A szocializmus alatt arról szólt az egyházi élet, hogy vasárnap elmegyünk a misére, aztán imádkozunk, járunk hittanra – vagy sem –, máskülönben pedig lehetőleg titkoljuk a hitünket, nehogy baj legyen belőle… Az állami nyomás alatt egy hívő jogosan azt érezhette:

mindenki minket akar bántani, mindenki ellenünk van.

Ez a szemlélet szerintem bizonyos mértékben megmaradt a demokrácia évei alatt is, s közben nem vettük észre a II. Vatikáni Zsinat felfedezését, amely szerint az egyháznak már nem a tökéletesek társaságának kellene lennie, hanem Isten vándorló népének.

– Hol veszett el ez az üzenet?

– Maga az elnyomott helyzetbe kényszerített egyház sem tudta magáévá tenni ezt a szemléletet, de a szocialista államnak, az Egyházügyi Hivatalnak sem volt érdeke, hogy a zsinat lényege elterjedjen. Például az a gondolat, hogy az egyház nemcsak papokból, hanem világiakból is áll. A szocialista állam nem örült volna annak, ha világiak sokasága terjeszti a hitet szerte az országban. Nem engedték lefordítani a zsinati dokumentumokat, ezért sokáig csak szamizdatban terjedtek. A rendszerváltáskor ez az egyház érkezett el a demokráciába, melyből – kis túlzással – mintha többen csak azt értették volna meg, hogy vissza kell kapniuk a birtokaikat és az épületeiket.

– Miért nem éledtek újjá a cserkészet módjára a színjátszókörök is?

– Jó kérdés. Mert talán az egyházból eltűnt a játékosság igénye. Amikor a színjátszókörrel Pasaréten elkezdtük a munkát, voltak, akik szóvá tették a plébánosunknál, hogy hogy merünk passiót játszani a templomban. Felmerült a kérdés, hogy

Szent Ferenc életének bemutatásával megszentségtelenítjük-e a templomot vagy sem?

Le kell-e kapcsolni az örökmécsest az előadás alatt, vagy sem? Többször hallottam a kérdést: mi lesz itt a következő, a Csárdáskirálynő?

– Azért ez bizonyos szempontból humoros is, nem?

– Visszatekintve igen, de amikor néhányan a betiltásunkat követelték, azért nem tűnt annak. Amikor az első Katolikus Kabaré előtt kitettük a plakátunkat, feldöntötték, félredobták. Szerencsére színházszerető plébánosunk volt, aki visszaállította, és kijelentette: hite szerint az öröm az egyház része, és amíg ez így van, addig a színjátszók játszhatnak vidám darabokat is.

– Segített az életvidám ferences lelkület.

– Igen. Át kellett törni azt a többekben élő előítéletet, hogy a színház és a humor maga a liberális métely. Pedig ha mise után kimész a templom elé, azt látod, hogy mindenki jókedvű, nevet, viccelődik. Szerencsére a ferenceseknél sok a tréfás kedvű pap, tehát sok mosoly és nevetés van a prédikációk során is. A jó humor tükröt tart, de nemcsak szembesít, hanem ott van benne a megbocsátó simogatás is. Azt hiszem, ez a keresztény humor legszebb formája.

– Jézus is így evangelizált?

– Azt gondolom, igen. James Martin jezsuita szerzetes Mennyei derű című könyve teológiai megalapozottsággal bemutatja, hogy a jézusi tanítás a keresztény öröm forrása.

Az író szerint Jézus volt az első „stand-upos”.

Kiállt, és széles mozdulatokkal, hatalmas tömegnek beszélt, hangosítás nélkül. A tanítványokat sem lehetett volna együtt tartani bús képpel. Valószínűleg nagyon sokat nevettek együtt, egymáson, különbözőségeiken. Ráadásul Martin szerint a legtöbb példabeszéd részben görbe tükör, humor forrása is. Például az akkori hallgatóság a talentumokról szólót sem vehette komolyan, hiszen olyan hatalmas összegeket említett, amelyek akkoriban szinte egy ország bevételénél is nagyobbak voltak. Mintha ma azt mondaná a példabeszéd, hogy az egyiknek ad tíz jachtot, a másiknak ötöt, a harmadiknak meg egyet.

– Az evangéliumok tehát nem szólnak arról, hogy Jézus közönsége nevetett volna. A tiétek szokott?

– A kabaréval a társulat a közelmúltban vidéki előadáson járt. Szinte teltház volt, a helyi plébánia papjai ültek az első sorban. Az első két jelenetnél csak néztek, de már látszott, hogy alig bírják tartóztatni magukat a nevetéstől. Aztán felszakadt a gát, és velük együtt mindenki elkezdett jólesően nevetni.

– Van kifejezetten „jégtörő” jelenetetek?

– Tulajdonképpen mindegyikben a saját hívői visszásságainkon nevetünk, de a legsikeresebb bohózatunk a templomi padokban történő helyfoglalásról szól. Ismerjük a helyzetet: akik először érkeznek, leülnek a szélére, és kelletlenül engedik be a később érkezőket. A mi jelenetünkben az újonnan jövők is megpróbálnak a pad szélére ülni. Ebből aztán parázs vita alakul ki.

A végén már papért, püspökért kiáltanak, tegyen valaki rendet, miközben egymást szidják.

Egyszer csak megszólal a mise kezdetét jelző csengő, és minden vitatkozó fél elkezd énekelni: „Békés szívvel jöttünk hozzád, Jézusom…”. Mivel ez a jelenet minden templomban lejátszódik, mindenhol önfeledten tudnak nevetni rajta.

– Van olyan tréfás helyzet, amellyel evangelizálni is lehet?

– Szerintem egyházszintű problematika, hogy nincs kitalálva, mi, világi hívők hogyan vigyük az örömhírt másokhoz. Meggyőződésem: az is közrejátszik a hívők számának csökkenésében, hogy kívülről túl komolynak látszunk. Egy savanyú arcú egyházhoz ki akar tartozni, ki akar csatlakozni? Ha egy új keletű szabadegyházba elmész, rögtön kezet fog veled valaki, és mosolyogva megkérdezi, hogy vagy. Nálunk meg: tessék csöndben lenni! Abszurd, hogy bemegyünk egy templomba, és egy órát mosolytalanul ünneplünk. Hogy lehet az örömhírt megünnepelni öröm nélkül? A kívülállók szemében ebből születik a bigottság.

– Milyen volna ugyanez az egyház humorral átitatva?

– Pál Feri nagy mondása: senkinek ne mondd, hogy „Jézus szeret téged”, mert elmenekül. Élj úgy, hogy látszódjon rajtad, hogy szereted Jézust. Ha vidámak, jókedvűek vagyunk, azt mindenki megérti, mert a humor közös nyelv. Az igényes humort nem kell elmagyarázni, feloldja a gátlásokat, és megszünteti az emberek közötti távolságot.

A humor híd, amin átkelhetünk azokhoz, akiktől távol vagyunk.

De kiváló önreflexió is, amelynek segítségével jobban el tudjuk fogadni a gyarlóságainkat, jobban tudjuk szeretni önmagunkat és másokat is. Végül, de nem utolsósorban, a humor közösségteremtő erő is, mert akivel együtt nevetsz, az már nem az ellenséged.

– Van igény erre a fajta keresztény humorra?

– Jézus örömére van igény, és ha a keresztény humor ezt táplálja, akkor szükségünk van rá. Sokat hívnak minket, bejárhatnánk akár az egész Kárpát-medencét az előadással. Ugyanakkor ez amatőr színjátszókör, amelynek tagjai postások, mérnökök, építészek, tanárok, és ez behatárolja a mozgásterünket. Nem tudunk minden hétvégére turnét szervezni, inkább példát szeretnénk mutatni másoknak, hogy vágjanak bele ők is templomi színjátszókörök szervezésébe.

– Tervben van a passió mintájára a vidám darabok műhelyszerű betanítása?

– Még nincs, de jó a felvetés. A passiót is több mint öt éve kezdtük játszani, és mára több tízezer ember látta Pasaréten vagy az ország számtalan pontján azoknak a csoportoknak az előadásában, amelyeknek a képzéseinken megtanítottuk. Sajnos eddig a passióképzésre és a színjátszó előadásokra nem nyertünk egyházi támogatást. Ma még az ilyen jellegű tevékenység nem támogatott az egyházban. Miközben „köveket” építünk, bővítünk és újítunk fel, a közösségteremtésre, az „élő kövek” támogatására egyelőre nincs forrás. De ha felnő egy olyan papnemzedék, amelyik már abban szocializálódott, hogy gyerekkorában a plébános együtt kacagott a hívekkel a mise után, remélem, egyre nagyobb lesz az elfogadottsága a minőségi humornak, az igényes templomi színjátszásnak – és talán végre nem a szomorú arcú magyar keresztény lesz az etalon.