A gyógyíthatatlan betegségét nyilvánosan elhordozó alkotmányjogász és emberjogi aktivista példát mutatott számunkra az emberség lényegéből. Rajtunk múlik, mit viszünk tovább értékes örökségéből.
Amikor szeptember közepén összegyűltünk Budapesten, hogy könyvbemutató beszélgetéssel ünnepeljük meg a Szemlélek fennállásának tizedik évfordulóját, nem gondoltam, hogy személyesen lesz jelen Karsai Dániel. A kötet száznál is több megszólalójával együtt ő is kapott meghívót, de sem életállapota, sem a szakadó eső nem tűnt támogató körülménynek – mégis eljött. Nem tudom, mi motiválta, miért döntött így, de jelenléte minden testi erőtlenségével együtt hatalmas erőt sugárzott – lelkierőt.
Az esemény kezdeteként megemlékeztünk azokról, akik már nincsenek közöttünk a kiadványban szereplők közül. Rájuk emlékezve annak a Törőcsik Marinak a szavait olvastam fel, aki élete végén hasonló fizikai törékenység mellett hatalmas lelkierővel rendelkezett, s meg is osztotta azt mindenkivel, aki kapcsolatba került vele. Most, hogy Dániel is csatlakozott égi barátaink közösséghez, tőle nem szavakat szeretnék idézni, hanem az olvasókkal együtt magamat is arra hívom, hogy csodálkozzunk rá arra az ajándékra, amit tőle kaptunk. Három olyan leckét ismertem fel a szívemben, amit eltanulhatnánk Karsai Dánieltől, amennyiben erre indítana bennünket a szívünk.
1. Hogyan kezdeményezzünk valódi társadalmi párbeszédet?
Az elmúlt napokban tartották a Katolikus Társadalmi Napokat Budapesten. A fontos társadalmi kérdésekről közös gondolkodásra invitálni szándékozó rendezvényről beszámoló egyházi média által közreadott fotókon látható, hány embert mozgattak meg a programok: a „KATTÁRS” társadalmi hatása nem csupán borítékolható, de az is nyilvánvaló, hogy nem lenne vaskos az a képzeletbeli boríték. Ugyanez tűnik igaznak a „nemzeti konzultáció” elnevezésű politikai kezdeményezésre is, ami társadalmi párbeszédre sem alkalmas, és érdemi változás sem kísérte a sokmilliárdos költségű kampányokat.
Ebben a kontextusban nyer igazán értelmet az a nulla közpénzből elindult össztársadalmi gondolkodás, amely egyértelműen Karsai Dánielnek köszönhető. A halál ráadásul nem hálás beszédtéma, inkább kerüljük, takargatjuk. Ő viszont beleállt – érthető személyes érintettségéből fakadóan –, és képes volt társadalmiasítani az általa képviselt ügyet. Halála vezető hír egymástól jelentősen különböző értékrendű médiaportálokon, sokan hősként tekintenek rá, szinte mindenki gondol valamit róla, tetteiről, szavairól, személyiségéről. Nem is olyan bonyolult felismerni, mi a titka.
Karsai Dániel kiállását, kommunikációját, emberi habitusát néhány dolog egyértelműen jellemezte, néhány dolog pedig kifejezetten távol állt tőle. Olyan értékek jutnak eszünkbe róla, mint
egyenesség, őszinteség, állhatatosság, szelídség, szakmai felkészültség, alázat, derű, kitartás, nyitottság, érdeklődés, figyelmesség.
Ezek sokak számára szimpatikus jellemvonások. Erények. Egy ilyen emberre szívesen figyelünk, nem esik nehezünkre drukkolni az ügyének, még akkor sem, ha mást gondolunk a világról, mint ő. Mindeközben távol állt tőle az a pökhendiség, morális felsőbbrendűség, kirekesztő stílus, ami eluralta honi közbeszédünket, s ami fájdalmas precizitással fejeződik ki abban a tételmondatban, miszerint a meccsnek akkor van vége, ha mi győztünk. Karsai Dániel élete azt üzente, hogy nem mi döntjük el, mikor van vége a meccsnek. Egyszer biztosan vége van, és vagy nyerünk, vagy veszítünk, vagy döntetlen lesz a vége. Számára fontosabb volt, hogy miként viselkedünk a pályán, különösen azokkal, akik a másik csapatban játszanak. Nem rúgott bele senkibe, nem legyőzni akart másokat, még talán nem is a meggyőzés volt a célja. Szót kért, felhívta valamire a figyelmet, és hamar kiderült, hogy van közérdeklődésre számot tartó mondanivalója. Sokunk szívében felébresztette a vágyat, hogy kimondjuk, amit egy adott témáról gondolunk, hogy szellemi erőfeszítést tegyünk – ráadásul az eszünk mellett a szívünket is megmozgatta mindaz, amit Dániel képviselt. Látszólag veszített, kétszeresen is, hiszen sem jogilag nem adott neki egyetlen hatóság sem igazat, és az élete sem úgy ért véget, ahogy a maga szempontjából méltónak tartotta volna. Mégis, egészen más értelemben sikertörténetet írt, és ennek egyik kulcsa nyilvánvalóan az a mód, az a stílus, ahogyan élt, cselekedett és beszélt. Az imént felsorolt jelzőkhöz még odailleszthetjük ezt is: hiteles. Megtanulhatnánk tőle, hogy csak így érdemes bármilyen témában társadalmi párbeszédet kezdeményezni.
2. Hogyan beszéljünk azokkal és azokról, akikkel nem mindenben értünk egyet?
Karsai Dániel aktív eutanáziát érintő álláspontja különbözik az enyémtől, és ezzel aligha vagyok egyedül. Hitbeli kérdésekben sem értettünk egyet, a lélekvándorlás témájára különösen igaz ez. De egyet nem értésünk semennyire nem akadályozta azt, hogy baráti, mély beszélgetést folytassunk, tiszteljük egymást. Rengeteg emberrel készítettem interjút, de nagyon ritkán találkozom ennyire szabad emberrel. Olyan személlyel, aki
egészen szabad arra, hogy saját értékrendje, meggyőződése felvállalása mellett elfogadja a másikat annak, aki.
Dániel lelkének szabadsága nem a korlátlanságot juttatja eszembe, hanem azt a szemléletet, amelyet számos pozitív történelmi személyiség, köztük Gandhi vagy akár Jézus gyakorolt. Nem kell feltétlenül vallásosnak lenni, hogy meglássuk a másik lelke mélyén azt a csodát, amit emberi léleknek nevezünk. Minden trágár megjegyzés, gyalázkodás, pocskondiázás ezt az emberséget tiporja lábbal, a dehumanizálás pedig egészen odáig megy, hogy kétségbe vonja a másik emberségét. Karsai Dániel emberséges módon tudott egyet nem érteni másokkal, az őt sértegető megjegyzésekre adott reakcióiból időnként a humor sem hiányzott.
Élet volt a szavaiban, elfogadás, és leginkább megértés.
Ő nem arra törekedett, hogy mindenki értsen egyet vele. Dehogy! Nem kell szentté avatni, nyilván az ő élete sem volt mentes a gyengeségektől, néha a közösségi médiában tett megjegyzései is inkább zavaróak lehettek sokak számára, semmint inspirálóak. De egyértelműen úgy tűnt számomra, mindig építő, emberhez méltó, mások méltóságát is figyelembe vevő módon kommunikált. Hatalmas lecke, bárcsak mind többen képesek lennénk fejlődni ezen a területen!
3. Mit kezdjünk a halállal?
Karsai Dániel nem azért küzdött, hogy mielőbb meghalhasson. Nagyon is szerette az életet, de a sors akaratát elfogadva kénytelen volt szembenézni a halállal. Utolsó hónapjait ez a szembenézés határozta meg, és különös módon ez a közte és a halál között zajló sajátos párbeszéd vetült ki az egész magyar társadalomra, össznépi gondolkodásra inspirálva sokunkat. A Post Mortem gondolatsorozatából talán egyszer majd könyv is születik, bár némely bejegyzés a saját aktuális társadalmi környezetében volt értelmezhető igazán.
És miközben Dániel a vele készült interjúnk során megvallotta, hogy benne is van természetes halálfélelem, ezt igen jól titkolta. Miközben részben úgy kezelte saját élete végét, mint bármely jogász egy olyan esetet, amivel megbízták, nagyon is személyes szembenézésnek lehettünk tanúi mind, akik figyeltünk rá. A halál jött, közelített hozzá, ő pedig nem tántorodott meg, haladt előre – leírni is fura, de tele élettel, testi erejének hiányában is lehengerlő energiával ment és ment tovább, amíg csak a szíve dobogott.
Bár Karsai Dániel a haláltusája miatt került a közérdeklődés középpontjába, valójában életszeretete ragadt meg sokunkat a szívünk mélyén. Nagyon élt, igazi sportemberhez méltó küzdelmet vívott utolsó leheletéig, és míg külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy egyre beszűkülnek a lehetőségei, képes volt azt nyilatkozni, hogy most is teljes életet él. Lelkesen drukkolt a spanyol válogatottnak, akik meg is nyerték aztán az idei Európa-bajnokságot. De ha nem ők hódították volna el a serleget, Dániel nyilván akkor sem lett volna lelketlenebb.
A Bibliában szerepel egy beszédes héber kifejezés: a „nefes” az a valami, ami az élőlényt élővé teszi. Fordíthatnánk léleknek, lélekzetnek, életteliségnek – a lényeg az, hogy sok ember úgy él, mintha ez a nefes hiányozna belőle. Vagy vegetál, meghunyászkodik, „túlél”, vagy rombolja az életet, bántja mások életteliségét, lelkét. Ahogy az említett könyvbemutató egyik vendégelőadója, Temesvári Orsolya coach fogalmazott: sok ember jobban fél az élettől, mint a haláltól. Karsai Dániel tele volt nefes-sel, és így, teljes életerejével nézett szembe a halállal. Ezzel is úgy volt, mint embertársaival: nem legyőzni akarta, hanem elfogadni annak, ami.
Zárszó nincs, tanulnivalónk viszont akad bőven.
