„Hogyan lehet az irodalmon keresztül beszélni Istenről?” – interjú Harmath Artemisszel

Harmath Artemisz magyartanárként indult, ezzel párhuzamosan hitoktató lett, majd az irodalomtudományban találta meg hivatását. A kétgyermekes édesanya ma a Petőfi Kulturális Ügynökség–MeseCentrum programvezetője, néhai férje, a 2019-ben elhunyt Térey János irodalmi hagyatékának gondozója. Hitoktatóként az irodalom és a hit összefonódását, doktori munkájában a közös tulajdonságaikat kutatta.

– Hittanár, irodalmár, a Petőfi Kulturális Ügynökség–MeseCentrum programvezetője, édesanya, és még sorolhatnánk, mi minden vagy. De kezdjük az elején: miért lettél hitoktató, amikor manapság egyre kevésbé vonzó ez a hivatás?

– A hit gyerekkoromtól kezdve mélyen megélt, természetes része az életemnek. Mindig arra törekedtem, hogy a világot ne csak a saját szemszögemből lássam, hanem magasabb perspektívából is próbáljam értelmezni. A hittantanári pálya remek lehetőséget adott, hogy a hitemet megéljem és megosszam másokkal, főleg a fiatalokkal. A döntés azonban nem volt könnyű. Egyetemistaként választás elé kerültem: történelmet, kommunikációt vagy hittant válasszak a magyar szak mellé? Sokáig reméltem, hogy isteni sugallatot kapok, de végül nem érkezett konkrét válasz, így magam döntöttem. A kommunikáció szakra is fölvettek, de választásom a hittanra esett; azt gondoltam, hogy ezzel ártok legkevesebbet Isten tervének. Ebben ma már nem lennék biztos: a hitoktatón többet kér számon az Úr…

– Hogyan lehet összefonni a hitet és az irodalmat a mindennapi életben?

– Ez a kérdés sokáig foglalkoztatott, és a szakdolgozatom is erre kereste a választ: hogyan lehet irodalmi műveken keresztül beszélni Istenről? És fordítva: hogyan mutathatom be a keresztény világképet, teológiát az irodalmi műveken keresztül? Majd a hittanóráimon is igyekeztem bevonni az irodalmat, mert úgy gondolom, hogy az – különösen a szépirodalom –

képes megnyitni a szívet és az elmét olyan témák előtt, amelyekhez másképp nehezen kerülnénk közel.

Például Kosztolányi Dezső vagy Lázár Ervin több novellája remek alapot ad ahhoz, hogy a bűn és a megbocsátás kérdéseiről beszélgessünk. Ezeket a témákat nem mindig könnyű direkt módon előhozni, ezért jó, hogy az irodalmi szövegek segíthetnek. Emellett az irodalom lehetőséget ad, hogy mélyebb kérdéseket tegyünk fel, akár a teológiához, akár az emberi élet alapvető kérdéseihez kapcsolódva. A katechetikai szakdolgozatom arról is beszél, hogy mind az irodalom, mind a hit olyan pontokra vezet el bennünket, ahol már nem támaszkodhatunk pusztán a valóságreferenciákra. Ezek a területek a titok, a transzcendens felé nyílnak, és itt találkoznak igazán.

– Az irodalom ugyanakkor – főleg ha kortárs a szerző – előszeretettel ábrázolja az ember sötét oldalát. Ez hogyan mutathat Istenre?

– Való igaz, hogy az irodalom sokszor foglalkozik a fájdalommal, a szenvedéssel, az emberi lét árnyoldalaival. A boldogság könyvben unalmas. Szerintem ez nem probléma. A kérdés az, hogy a sötét részekből hova vezetjük az olvasót, pontosabban az olvasó önmagát. Az előismereteink meghatározzák a befogadást, a műértelmezést. Keresztény szellemiségű megközelítésben mindig lehetőség van arra, hogy a fájdalomból és a szenvedésből a remény felé vezessük a saját olvasatunkat – még akkor is, ha a könyv maga kilátástalanságot ábrázol. Az ember sötét oldalának, másképpen a bűn természetrajzának ábrázolása lehet öncélú is, de a jó szövegben az igazság részeként, a jó megfelelőjeként vagy bonyolultabb struktúrában áll elő.

Alkalmas a szembenézésre, a továbbgondolásra.

A szocialista cenzúra Magyarországon vagy Kelet–Németországban is irtotta a „sötét világképű”, „pesszimista” műveket – láttam, mert kutattam NDK-s lektorok, voltaképpen cenzorok jelentéseit. Túlságosan magukra vették azt az „inget”, a metaforákat, tehát a szöveg végül is elérte célját: betalált. De való igaz, hogy az emberi sötétség láttamozásánál jóval többet ad, árnyaltabb világképet közvetít a hozzám közel álló Tömörkény, Csáth, Mikszáth, Móricz, Ady, Babits, József Attila, Mészöly, Ottlik, Pilinszky, Weöres, Tandori, Térey, Visky, és még sorolhatnám, hogy csak magyar írókat, költőket említsek.

Hirdetés

– Jól ismered az írókat, egykori férjed, Térey János maga is elismert szerző volt. Hogyan hatott kapcsolatotok az irodalmi pályafutásodra?

– Jánossal az irodalom révén ismerkedtünk meg. Amikor találkoztunk, jelent már meg néhány irodalomtudományi írásom, konkrétan a verseiről is; kíváncsian olvasta őket, ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni. Soha nem volt rivalizálás közöttünk, hiszen ő szépirodalommal foglalkozott, én pedig tudományos oldalról közelítettem az irodalomhoz. Azt mondanám, hogy kölcsönösen inspiráltuk egymást. Ráerősített a minőségigényemre, ugyanakkor önbizalmat is adott a dicséreteivel. Örült, amikor sikereket értem el a saját területemen, és elvárta a támogatást a munkájához.

– Hogyan gondozod ma Térey János hagyatékát?

– Az elvesztése után újra kellett értelmeznem sok mindent az életemben, beleértve a hivatásomat is. János hagyatékának gondozása külön hivatássá vált, és ebben is próbálom továbbvinni a szellemi örökségét, miközben a saját utamat járom. Ez egyszerre időigényes, felelősségteljes és örömteli hivatás. Ugyanakkor

sokkal több, mint személyes kötelesség,

hiszen a szélesebb irodalmi közösség iránti felelősséget is kifejezi. János életműve fontos örökség, amelyet méltó módon kell továbbadni a következő nemzedékeknek. Ennek érdekében hétvégén, vagy sokszor munkaidő után gondozom a hagyatékot, illetve olyan projektekben is részt veszek, amelyek terjesztik az örökségét: például egyeztetések, szakmai beszélgetések szervezése. Ebben nem vagyok egyedül, a Térey-hagyatéki bizottság, János kiadója, és most már a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár is támogat.

– Irodalmárként mégsem csak ez feladatod. A Petőfi Kulturális Ügynökség–MeseCentrum programvezetője vagy, bölcsészdoktorként konferenciákon előadsz, illetve nemrég jelent meg a MeseCentrummal közös második antológiád, az Apa olvas – Kortárs gyerekversek és mesék.

– Fontosnak tartom, hogy Térey János munkásságát ne a saját munkámon keresztül értelmezzem újra. Ezért még ha lehetőség adódik is rá, nem szoktam Térey-előadásokat tartani, beszédeket mondani, tanulmányokat írni az életművéről. Gondozom az életművet, de nem akaszkodom rá. Ez számomra tiszteletbeli határvonal. Az identitásom része, amit hátrahagyott magából, de a művészete különálló, szellemi jeladó. Ugyanakkor igyekszem hű maradni ahhoz, amit képviselt, és biztosítani, hogy a szövegek és a projektek méltó módon tükrözzék a szellemiségét. A továbbélés, a recepció intenzitását, a közönség szeretetét mutatja, hogy egyre kevesebb gyakorlati, inkább csak konzultációs feladatom van.

– Miből merítesz erőt sokrétű feladataidhoz?

– Gyerekkorom óta mottóm: „Ora et labora” – imádkozz és dolgozz. A hit és a munka számomra elválaszthatatlan. Hiszem, hogy Isten nemcsak a feladatokat adja, hanem az erőt is, hogy végig tudjuk vinni őket. Ez a hit visz előre nap mint nap. A legfontosabb, hogy hű maradjak ahhoz, amit a hivatásomnak tekintek: a hit és az irodalom közötti párbeszéd ápolásához, a jó kortárs irodalom, azon belül a kiváló magyar költészet és gyerekirodalom megismertetéséhez. Emellett szeretném, ha János hagyatékát méltó módon gondoznák majd a nálam fiatalabb nemzedékek. Mindig is hittem abban, hogy az életben kapott ajándékokat – legyen az a tehetség, a tudás vagy az idő – nem tarthatjuk meg magunknak. Meg kell osztanunk őket másokkal, mert csak így ragyog fel az értékük, így nyernek valódi értelmet.

Fotó: Bach Máté