„Ha megosztanád a témában szerzett tapasztalataidat olvasóinkkal, akár névtelenül, írj az címre. Ha inkognitódat előttünk is meg szeretnéd őrizni, ezen a felületen várjuk akár jó, akár rossz élményeidet” – írtuk a toxikus egyházi munkahelyekről szóló cikkünk végén. Az alábbiakban Dr. Löffler Erzsébet történész hozzászólását közöljük.
Huszonöt éven át voltam egyházmegyei intézményvezető, könyvtár, levéltár és múzeum tartoztak az irányításom alá. Az előző munkahelyemen is több éven át vezető pozíciókban voltam. Nem munkanélküliként csöppentem az egyházi közegbe (mint a 90-es években, amikor én odakerültem, majdnem mindenki), hanem hívtak. A hívást megtisztelőnek tartottam, és a váltást soha nem bántam meg. Nyugdíjba menetel miatt váltam meg a munkahelyemtől, viszonylag kevés konfliktussal a hátam mögött.
Nagyon szerettem a munkámat, kivételes lehetőségnek tartottam, hogy nagyhírű intézményeket irányíthatok, olyan műemléki környezetben, ahol mindennap lenyűgözött már a látvány is, amikor beléptem az épületbe. Nem mondhatom azt sem, hogy nem voltam anyagilag kellően megbecsülve, sőt azt sem, hogy visszaéltek volna a szabadidőmmel. Ha kaptam munkaidőn túli feladatokat, örömmel vállaltam őket, mert a Jóisten megadta, hogy egész életemben – a korábbi állami munkahelyemen is – olyan munkát végezhettem, amit örömmel csináltam. A feletteseim között pedig voltak nagyszerű emberek (papok), akikre mindennap hálával emlékezem.
Ennek ellenére több olyan jelenséggel találkoztam, amik számomra is frusztrálóak voltak, ezért röviden szeretném összefoglalni tapasztalataimat az egyházi munkahelyek problémáiról:
Szinte naponta éreztem: nemcsak az a baj velem, hogy nem vagyok pap, de ráadásul nő is vagyok. Gyakran eszembe jutott az a közhely, hogy „itt szép lehetek, de okos nem.”
– Sajnos a papság nagy része úgy véli, hogy az egyházi rend szentsége mindenre (is) képesíti őket, legyen szó akár egyháztörténeti, akár művészettörténeti, építészeti, könyvtártudományi vagy pedagógiai kérdésről.
– Ezért minden szakmai (történeti, művészettörténeti, építészeti, stb.) kérdésben övék volt az utolsó szó, és ha ezt kimondták, nem volt tanácsos további érveket felsorakoztatni.
Az egyházi munkahelyeken – legalábbis az én időmben – két kifejezés teljesen ismeretlen volt: a „kérem” és a „köszönöm”.
– Egy-egy sikeresen elvégzett nagyobb feladat után elfelejtették megdicsérni a dolgozókat. Aki pedig hibázott, nem kapott ugyan letolást, de nem is mondták meg, hogy mi a baj vele, csak azt érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő.
– Nagyon sajátos módon történtek a felmondások is, rendszerint egyik napról a másikra. Az a dolgozó, akit elbocsátottak, valószínűleg tudta, miért távolították el, a kollégák azonban csak riadtan pislogtak, kérdezni sem mertek. Azon tűnődtek, hogy nem követtek-e el valamit ők is, amiért ez holnap velük is megtörténhet.
Szeretném hinni, hogy amit felsoroltam, már a múlté, de gyanítom, hogy nem egészen így van.
Összegzésként azt tudnám javasolni az egyházi munkáltatóknak, hogy lássák be végre:
szükségük van a kléruson kívüli szakemberekre is, higgyék el róluk, hogy ők is ugyanolyan lelkiismeretesek és megbízhatóak lehetnek, mint a felszentelt papok.
A vallásosság és a szakértelem nem mindig járnak kézen fogva. Ilyen esetekben meg kellene találnia mind a munkáltatónak, mind a munkavállalónak azt a határt, ami még mindkét fél számára elfogadható. Nem szabad hagyni, hogy a szakmai szempontok csorbát szenvedjenek csupán mert valaki más vallású, vagy nem hívő, de egyébként lojális az egyház mint munkahely iránt.
Ideje lenne mérlegelni azt is, hogyan lehet összehangolni azt a körülményt, hogy a mai egyház egy, a középkorban létrejött hierarchikus struktúra, az iskola, a levéltár, a könyvtár, a múzeum, stb. pedig olyan intézmények, ahol más vezetési stílus kívánatos, ahol nem, vagy nem úgy működik a feltétel nélküli engedelmesség, ahogyan egy pap esetében a főpásztor iránt.
Végezetül megfontolandó, hogy egy olyan munkahelyen, ahol barátságos a légkör, ahol jól érzi magát a dolgozó, ahová szívesen megy be mindennap, ott sokkal hatékonyabb a munka is.
*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái/olvasóink írásai nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Köszönet Erzsébetnek,hogy névvel vállalta a véleményét.Igaz,neki mi baja történhet,már így nyugdíjasként.Nem dolgoztam még egxházi munkáltatónál,de vannak közeli ismerőseim,akik igen és ugyan ilyen problémákkal szembesülnek mint az olvasható volt.
Jó a megvilágítás is; a világi munkavállaló és a klerikus vezető között ne ugyanaz az alá-felérendeltségi viszony,beállítódás legyen már,mint a püspök és a papjai között.