A (homo)szexualitásról szóló dialógus a kocsmai stílusnál többet érdemel

homoszexualitás vita
pixabay.com

Ha nem tudunk tisztelettel fordulni a másként gondolkodók felé, marad az uszítás, a karaktergyilkosság, skatulyázás, ami primitívvé tesz bennünket.

Meglepődve olvastam Puzsér Róbert írását és benne a nevemet Lakatos Márk homoszexualizmusáról a nyomtatott Magyar Hang legutóbbi számában. Nem a témaválasztás hökkentett meg, nem a hangvétel, és nem is az, hogy felbukkan a nevem egy ilyen témájú cikkben (legyünk őszinték, erre azért lehetett számítani), sokkal inkább az, hogy milyen illusztris társaságba keveredtem. Egy mondatban szerepelni Dúró Dórával, Budaházy Eddával és Trombitás Kristóffal – őszintén szólva nem mindennapi esemény egy magamfajta plébániai kormányzó számára. Főképp olyan kontextusban, miszerint ezekkel a fent nevezett hölgyekkel és úrral én úgymond uszítanék a homoszexuális közösség tagjai ellen. Az ő nevükben nem nyilatkozhatok, de a magam részéről

nem emlékszem olyan mondatra, amelyben bármely társadalmi csoport elleni fizikai vagy egyéb erőszakra szólítottam volna fel

(hacsak az nem számít uszításnak, hogy valakivel nem értek egyet gondolkodás nélkül mindenben; az ember legyen bár hetero-, vagy homoszexuális, tévedhet, magamat is beleértve).

Magáról a homoszexualitásról jelen írásban nem értekeznék hosszan, hiszen számtalanszor megtettem már. Annyit megjegyzésként talán, hogy furcsa számomra az a leegyszerűsítés, amellyel sokan kezelik a kérdést. Távolról sem az a baj, hogy néhányan megkérdőjelezik Nicolosi professzor eredményeit, erről lehet és kell is vitatkozni – így fejlődik a tudomány. Sokkal inkább problémás, hogy a “veleszületett vs. ilyenné vált” kocsmai szintű diskurzus éppen azt hagyja teljességgel figyelmen kívül, hogy a szexualitásunk rendkívül összetett dolog: egyszerre biológiai, fejlődéslélektani, társadalmi kérdés, amelynek alapos megismeréséhez még csak az első lépéseket tettük meg. Hogyan lehetséges, hogy a XXI. században, amikor a pszichológia soha nem látott diadalmenetet jár be, mégis sokan szentül meg vannak győződve, hogy van egy lelki folyamat, amelynek semmiféle személytörténeti háttere nincsen? Ráadásul nem kell terapeutának lennünk, hogy lássuk: a szexualitásunk fluid és sérülékeny. Egy elszenvedett abúzus, vagy nemi erőszak, egy kellemetlen szexuális élmény alapvetően változtathatja meg a testünkhöz és a szexualitásunkhoz való viszonyunkat. Lehessen már kutatni, hogy ha valaki egodisztonikus vágyakkal él, annak van-e előtörténete a pszichoszexuális fejlődéstörténetében! Igen, a gondolkodás szabadságát védem ehelyt az áltudományos, mozgalmi alapú dogmatizmussal szemben.

Jó lenne ezzel kapcsolatban szélesebb körű, nyugodt hangvételű, kölcsönös tiszteleten alapuló, tudományos igényű vitát folytatni,

amelyet éppen az tesz lehetetlenné, ha a másképp gondolkodókat rögvest fóbiásnak, vagy uszítónak látjuk és láttatjuk, elkövetve ezzel az amúgy belépő szintű érvelési hibának számító karaktergyilkosságot.

Ám ami ennél is aggasztóbb jelenség, hogy olyan világot élünk, melyben pusztán az előzetes alapján mondunk sommás ítéletet a filmek felett, a címek alapján véljük tudni, hogy mit állít egy cikk (és azonnal kommentelünk is alá), és kontextusból kiragadott mondatok alapján skatulyázzuk be a vitapartnereinket, amely skatulyából többé nincs visszaút. Ebben a társadalomban nincs lehetőség a kérdések árnyalt tárgyalására: fakkok és címkék vannak, és mi, mint egy örökké időhiánnyal küzdő könyvtáros, a könyvek borítójára rápillantva, azok tartalmát teljességgel ignorálva rögtön ítélünk és dobozolunk. Csakhogy ebbe a rendszerbe én sose illeszkedtem bele. Az egyik oldalnak mindig is túl liberális, a másiknak pedig ultrakonzervatív voltam. Számomra ugyanis

értelmezhetetlen a kérdés, hogy melyik oldalon állok, sőt, éppen ezt a szekértáboros logikát igyekszem meghaladni. Én nem oldalakban, hanem egységes társadalomban, közös gondolkodásban és tiszteletteljes vitákban hiszek.

Hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy közelebb lépjünk a másikhoz és megértsük az álláspontját, még akkor is, ha valószínűleg nem értünk vele egyet.

A széles körben elterjedt általánosítás, a karaktergyilkosság, a kétbites egyszerűsítés és az ezzel szorosan együttjáró cancel culture az, ami ellen küzdenünk kell, és ami ellen – eleddig azt hittem – Puzsér Róbert is küzd. Ezért lepett meg, hogy ő, aki a saját bőrén tapasztalja mindennek az árnyoldalait nap mint nap, képes mégis beállni a sorba. Ugyanolyan aljasság volt őt “összeberkizni”, mint amilyen most engem “összedúródórázni”. Egy mondatban említeni engem olyanokkal, akik könyveket darálnak le, vagy a melegeket ellenségnek tartva kezet sem hajlandóak fogni velük, miközben a homoszexuális közösséggel kapcsolatban éppen a párbeszédre való nyitottságomban láttak igazolást azok, akik engem baloldali, liberális papnak óhajtanak címkézni…

Azt kell mondjam, lényegében egy dologban tudok egyetérteni Puzsér Róberttel: valóban

elég primitív színvonalon áll a szexualitásról szóló hazai közbeszéd (sajnos kb. minden másról is).

Én a magam részéről dolgozom rajta, hogy ez változzon.

Isten fogadott gyermeke, pap, ember, szenvedélyes igazság-kereső.