„A Jóisten elvette a lelkemből a bosszút” – interjú Orsós Zoltán cigány pappal

Nemrég mutatták be a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola gondozásában megjelent „Sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni” – Cigány papok növekedéstörténetei című interjúkötetet. A kiadó engedélyével az alábbiakban részleteket közlünk az Orsós Zoltánnal készült beszélgetésből.

– Hogyan tudná jellemezni gyermekkorának családon belüli kapcsolatait? Milyen volt a származási családjának a szociokulturális háttere? Milyen emlékei vannak a településről, ahol felnőtt, milyen örökséget kapott erről a színtérről, hogyan tudná a teljes kontextust, ahonnan jött, összességében jellemezni?

– Egy putriban születtem. Nagyon mély, lehúzó környezetbe születtem bele. Édesanyám jó szándékú, mély lelkű, végtelenül szerető édesanya volt. Azért beszélek róla múlt időben, mert 2003-ban elhunyt. Próbált bennünket nyolcunkat eltartani, hiszen nyolcan voltunk testvérek. Ezt is azért mondom múlt időben, mert az egyik bátyám már nincsen köztünk. Édesapám egy lump életet élő, alkoholista ember volt, aki nem igazán adott példát nekünk, a gyermekeinek, a családjának, inkább csak élősködött rajtunk, mintsem hogy támogatta volna a családnak a megélhetését, boldogulását. Nagyon nehéz, küzdelmes évek voltak ezek. Olyan környezetben éltem, ahol az embereket legtöbbször a padlón láttam. Ezt érthetjük szó szerint, de akár metaforaként is. Elsősorban az utóbbiként. Soha nem láttam olyan embert a környezetemben, aki fölállt volna, és ez igencsak megkeserítette az életemet, megmérgezte a szemléletemet.

Gyermekként megtapasztaltam az erőszakot, az alkoholizmust, a szenvedélybetegségeket. (…)

– Beás családból származik?

– Igen, beás családból jövök. A szüleim még beszélték a nyelvet, jómagam sajnos már nem. Ennek egyik oka, hogy a testvéreimmel együtt kisgyermekkorunkban elszakítottak a családi környezetből. Amiért a mostani eszemmel hálát adok. Ennek a helyzetnek természetesen voltak hátrányai, azonban előnyei is. Valószínűleg nem ülnénk itt, és nem beszélgetnénk most, ha én ott maradtam volna, abban a miliőben.

– Az édesapja részéről a fizikai bántalmazás az egész családot érintette?

– Igen, engem is érintett, mindenkit a családból. Azon a környéken nem volt ritka a fizikai bántalmazás, ennek ellenére soha nem tudtam hozzászokni. Rezignált voltam és stresszes, a testvéreimmel együtt. Teli voltunk félelemmel, teli voltunk kétségekkel. Volt úgy, hogy napokig nem ettünk, három-négy napon keresztül. Az éhezésen túl a bántalmazás szintén fekete bélyeg volt az életünkön, a mindennapjainkon. Rettegésben és félelemben éltünk.

– Végül a gyámhivatal emelte ki a gyermekeket a családból?

– Igen, igen. Egy nap mentünk az iskolába, és egészen váratlanul – elköszönni sem tudtunk a szüleinktől – jött értünk egy Barkas. A mai napig nem tudjuk, hogy ki jelzett a hatóságnak. Valószínűleg valaki, aki látta, hogy milyen körülmények között élünk,

hogy lyukas cipőben, szakadt ruhában, mosdatlanul, kócos hajjal járunk az iskolába.

Felszerelésünk sem volt, így az órákra sem tudtunk készülni. Visszagondolva erre a helyzetre, megvolt az oka annak, hogy megszületett ez a döntés. Ennek ellenére drasztikus volt, ahogyan kitéptek bennünket ebből a közegből.

– Mind a nyolc gyermeket egyszerre emelték ki a családból?

– Nem. Két öcsémmel és egy bátyámmal vittek el bennünket. A többiek már annyira nagyok voltak, hogy őket nem tudták volna kiemelni. Életemben először akkor ültem autóban, végighánytam az egész utat. Nagykanizsára vittek a GYIVI-be – akkoriban így hívták a Gyermekvédelmi Intézetet –, hetekig ott tartózkodtunk. Borzasztó volt azt megélnem. Először az elszakadást, majd azt a tompaságot, ami utána eluralkodott rajtam.

– Hány éves volt ekkor?

– Én első osztályos lehettem. Minket is elszakítottak egymástól, a két kisebb testvéremet Kehidakustányra vitték óvodába, engem pedig először Balatonberénybe. Ott nagyon bezárkóztam, úgy éreztem, minden bezárul előttem. A balatonberényi nevelőintézetet egy óriási kolhozhoz tudnám hasonlítani. Ha megláttam egy nőt, odaszaladtam hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy „leszel az anyukám?”. (…)

– Édesanyját – miután Önt hatévesen kiemelték az otthonából – mikor látta utána először?

– Papként, méghozzá diakónusszentelés előtt. Egészen addig sajnos nem találkoztunk. Éltem a saját életemet, jártam a magam útját. Nem mondtam le a testvéreimről, a családomról, de tudtam, hogy az utamat végig kell járnom. Nem kerestem őket sokáig, féltem visszamenni abba a környezetbe. Nem is volt sok lehetőségem erre, hiszen a papnevelő intézetből nem lehetett könnyedén ki-bejárkálni. Előtte a nevelőszülők pedig szintén nem motiváltak arra, hogy felkeressem a családomat.

Ők sem kerestek meg engem, az édesanyám sem.

Azt gondolom, hogy valószínűleg a szívében, a lelkében nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna ránk. Óriási fájdalom lehetett ez egy édesanyának, hogy elszakítják tőle a gyermekeit, és nem láthatja őket éveken keresztül. Végül papként, diakónusként találkoztam vele – akkor már nagyon beteg volt – egy kórházban. Egy kispaptársam édesanyja üzent nekem a kispapon keresztül, hogy édesanyám kórházban van Zalaegerszegen, és akkor elmentem meglátogatni, reverendában. Óriási pillanat volt.

– Akkor ő már tudhatta, hogy papnak készül?

– Igen, tudta, hogy papnak megyek. Igen. Sajnos kapott egy agyvérzést, egy szívinfarktust, beszélni már nem tudott, és tolószékbe került. Levágták a lábát is az érszűkülete miatt, és csak simogatta a ruhámat, és sírt. Erre emlékszem, ez volt az élményem az édesanyámmal kapcsolatban. Életem legnagyobb kegyelmi pillanata ez volt. Nagyon kevés emlékem maradt róla – ez óriási fájdalom. Jó volt látni őt, de keserű is, hogy így kellett látnom. Annyi kérdésem lett volna hozzá, ám a Jóisten nem adta meg azt a kegyelmet, hogy tudjon válaszolni. Ennek valamiért így kellett lennie. Nehéz volt ezt elfogadnom, de nagyon sokat segített ebben a folyamatban a papságra való készülődésem. Elsősorban a lelkiség és az imádság segített abban, hogy el tudjam fogadni ezt a helyzetet úgy, ahogy van, és hogy Isten útjának tudjam tekinteni. Meghívtam édesanyámat a diakónusszentelésemre is, ott volt velem életem nagy pillanatában a szombathelyi székesegyházban 2002-ben, végigsírta a szertartást. Kegyelmi pillanat volt.

És itt következett be életem egyik legszebb pillanata is: megáldoztattam édesanyámat.

Nálam lett elsőáldozó, és röviddel utána meghalt. (…)

– Miként és nagyjából mikor tudatosult Önben az, hogy cigány?

– Képzeljünk el egy olyan embert, aki kiskora óta, óvodás kora óta abban él, hogy vele nem játszanak a társai. Számtalanszor mondtam anyámnak, hogy valami baj van velem, mert velem nem játszanak. Erre ő mindig azt mondta, hogy „nincs veled semmi baj!” De hát mondták a gyerekek, hogy barna a bőröm, és hogy velem nem játszanak, az óvónénik mindig a másik gyereket veszik az ölükbe, engem soha nem vesznek oda. Az egész gyermekkoromat végigkísérte az előítéletesség. A többség számára bizarr látvány lehettem, vagy nem tudom, és elkezdtem gyűlölni már gyerekként azt, aki vagyok, hogy cigány vagyok. Tehát abszolút tisztában voltam vele, hogy cigány vagyok. Soha nem tagadtam le a származásomat, az öngyűlölet ellenére sem. Középiskolában volt ennek a csúcspontja, ahol teljesen egyedül voltam cigány. Miután odakerültem, pár hónap elteltével történt egy lopás az iskolában, és természetesen mindenki egyértelműen rám gyanakodott, a tanárok és a diákok is. Volt azonban néhány, hozzám közelebb álló, engem jobban ismerő kollégista társam, akik tudták, hogy én soha nem csinálnék ilyet. Elkezdtek nyomozni, és kiderítették, hogy ki volt a tettes. És akkor kiálltak mellettem, és megkérték az egész iskolát – tulajdonképpen térdre kényszerítették őket –, hogy rehabilitáljanak.

Emlékszem, hogy hosszú sor állt előttem, és bocsánatot kértek tőlem, hogy igazságtalanul megvádoltak. (…)

Már régóta tervezem, hogy egyszer írok egy könyvet, aminek az lenne a címe, hogy „A legszebb hegeim”. Mert a gondolataim és a megéléseim nagy része sebekhez kapcsolódik. Mégis mára már mondhatom azt, hogy nem sebtől vezérelten élek. Az életem, a papságom és a mostani utam szép válasz mindarra a mocsokra és keszekuszaságra, ami a gyerekkoromat jellemezte egészen a serdülőkoromig. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy voltak rehabilitációs pillanatok is, nyilván ezért ülök most itt. Egy-kettőt hadd említsek! Kisgyerekként egy új tanító néni került a suliba. Én akkoriban koszos, büdös voltam, szakadt ruhában, mosdatlanul jártam iskolába. Ez a tanító néni mindenkinek a kedvence volt, mindenki vinni akarta a táskáját. És ő észrevette, hogy kiközösítenek az osztálytársaim, hogy mindig a hátsó sorban ülök. Egyszer odajött hozzám, adott egy puszit a koszos homlokomra, megfogta a kezem, és odaültetett a tanári asztalhoz. Én még soha olyan királynak nem éreztem magam, mint akkor, abban a pillanatban. Ez is egy nagyon szép rehabilitációs pillanat, amiből most, felnőttként is tudok építkezni, és nagyon szívesen gondolok vissza erre. (…)

– Ezek szerint nagyon korán eldőlt, hogy a papi hivatást választja. Volt elhívásélménye?

– Az én életemben nincs semmiféle misztikus elhívásélmény. Több papot ismerek, akik beszéltek ilyenről, Isten hangjáról és látomásokról. Engem mindig olyan környezet vett körbe, amiben az emberek tekintete egyfajta „kísértettekintet” volt. Elnyűtt arcok, fájdalommal teli barázdás arcok, sóhajok az ajkakon, vágyakozás a tekintetekben. Ilyen emberek vettek engem körbe, és az ő tekintetükből jött a Jóisten hívása – én így gondolok erre.

De az utolsó lökést az adta meg, hogy érettségi előtt bejött egy karmelita pap a középiskolába.

Ez a Jóistennek az akarata volt, és én tudtam, hogy ez a pillanat az enyém. A pályaválasztásról beszélt nekünk, és arról, hogy kérdezzük meg Istentől, mit akar velünk. A szívemben még jobban fölgyújtotta a gyűlölet tüzét, és ezt ő észlelte. Jó pedagógus és pap volt egyszemélyben, és észrevette, hogy mennyire keserű és gyűlölködő a tekintetem. Megszólított – közel száz diákból szúrt ki engem – és meghívott magához. Rokonszenv ébredt bennem, mert kinyitott egy ajtót, és én eldönthettem, hogy be akarok-e rajta menni vagy sem. Egészen addig mindig előírták nekem, hogy mit csináljak. Életemben akkor először tapasztaltam meg a döntés szabadságát, és ez nagyon tetszett. Persze kíváncsi is voltam, átmentem, mert a szomszédságunkban volt a kolostor. Beszélgetésbe elegyedtünk: elsősorban a zárkózottságomról és a rajtam érzékelhető indulatról kérdezett. Ő pedig olyan gyönyörűen beszélt az Isten irgalmáról és szeretetéről, hogy a Jóisten elvette a lelkemből a bosszút. Úgy mentem el tőle, hogy egy tonnát raktam le magamról. Ekkor éreztem először életemben a megbocsátás követelményét. Megbocsátottam a szüleimnek, a környezetemnek. Megbocsátottam a fájdalom és a diszkrimináció miatt, azért, hogy nem volt normális gyerekkorom és normális életutam, és úgy általánosságban, mindenért megbocsátottam mindenkinek. (…)

– A szemináriumban Ön volt az egyedüli cigány származású papnövendék?

– Igen. Még a névváltoztatás is szóba került, mármint javasolták nekem, hogy az Orsós vezetéknevet változtassam meg. Ez fájdalmas emlék számomra. Nyilván ma egészen másként reagálnék erre a kérésre. Sok sebtől, sok ilyenfajta sebtől véreznek a cigányok. Most már tudok segíteni. Ezért is indítottam el egy olyan projektet, aminek az a neve, hogy Cappuccino-projekt. Barna és fehér, cigány és nem cigány. A capuccino nagyon finom, jó kombinációjú kávé. Pontosan ilyen jó kombináció tud lenni a cigányság és a nem cigányság együtt. Ez a törekvésem nem egy ördögtől megszállott dolog. Az előítéletek felszámolásáról és az érzékenyítésről szól ez a program. Amikor kezdő voltam a papi hivatásomban, szintén volt egy meghatározó élményem. Egy fiú a gyülekezetből meghívott az otthonába. A ház kapuján kint volt „A kutya harap” tábla.

„Ne félj, csak a cigányokat bántja!” – mondja a gyerek.

Először zavarba jöttem, majd mondtam neki, hogy „Hát figyelj, én is az vagyok!” Rám nézett egy pillanatra, és két dolog is tetszett a reakciójában. Az egyik az, hogy nem ijedt meg a cigányságomtól ez a kölyök. Abban a pillanatban fel sem merült bennem a kérdés, hogy választanom kell-e a két identitásom között. Egyszerűen nem kellett! Ez a kisfiú mutatta meg az utat, ő adta meg a választ, amikor felszámolta az előítéleteit, átírta miattam és értem azokat. (…) Amikor arról beszélünk, hogy pap vagyok és ráadásul cigány pap vagyok, akkor fölmerül bennem a kérdés, hogy jelzője-e egy papnak az, hogy cigány? Ha igen, akkor mit jelent ez a jelző? Minőséget jelent vagy valami különleges tulajdonságot? A cigány származásom az vajon összefügg-e a papi minőségemmel? Mert akkor felteszem a kérdést, hogy van-e magyar papi minőség, vagy van-e skót vagy sváb, vagy szlovák vagy bármi másféle papi minőség, vagy ez csak azokban az esetekben lényeges, hogyha ellenséges vagy ellenálló közegben beszélünk egy identitásról.

– Akkor mondhatjuk azt, hogy nem tekinthető különlegesnek, unikálisnak az, hogy Ön egy „cigány pap”? De talán mégis érezhető némi ellentmondás ebben, hiszen eddig arról beszélt, hogy fontos felvállalni a cigányságát. Két identitásnak – egy szakmai és egy etnikai identitásnak – az összekapcsolása az, amit most feszegetünk.

– (…) Egyszer egy konferencián tartottam egy érzékenyítő előadást, és odajött hozzám egy egyszerű parasztasszony. Azt mondta nekem, hogy „Szeretnék bocsánatot kérni tőled, és tőletek, mert én most jöttem rá, hogy ti személyek vagytok.” Tehát hogyha azt kérdezed, hogy cigány pap vagyok-e, akkor az a válaszom rá, hogy igen is, meg nem is, mert pap vagyok és cigány vagyok, magyar vagyok, európai vagyok, vidéki vagyok, Barcelona-drukker vagyok, inkább boros vagyok, mint sörös, könyvtártag vagyok, és ez mind én vagyok. Tehát én sok minden más is vagyok. És megharcolok mindennap azért, hogy jobb ember legyek, segítsek másokon, hogy rávezessek másokat arra, hogy mi a helyes út. Gyakran tapasztalom a társadalom részéről az előítéletet irányunkban. Leginkább az ismeretlentől való félelem látszik, egymás megismerésének a hiánya. A többségi társadalom és a cigányság kapcsolata beteg, elsősorban azért, mert nem ismerjük egymást. Az a szó, hogy cigány, pejoratív értelmű lett. Van olyan mondás is, mely szerint

„Ez már olyan rendes, hogy már nem is cigány”.

Ez fölveteti a kérdést, hogy akkor cigánynak lenni, az valami nagyon rossz dolog? Én azt gondolom, hogy például ezért is vették elő és alkalmazzák a cigányok azt a kifejezést, hogy roma. Ez egyfajta védekező mechanizmus. A diplomamunkámat a cigányság témájában írtam, de szándékosan nem használtam a roma kifejezést benne. Következetesen a cigány kifejezést használom, mert a roma jelzővel nem tudok mit kezdeni. (…)

– Cigány származású, történelem szakos pedagógus vagyok, de a Bocskai-szabadságharcot nyilván én sem cigányként tanítom a katedrán, hanem szakos tanárként. Ennek ellenére azt elképzelhetetlennek tartja, hogy cigány gyerekeknek más módszerekkel tanítanám meg a tananyagot? Lefordítva a kérdést: a romapasztorációban Ön szerint egy cigány származású pap tud sikeresebb lenni vagy egy nem cigány származású?

– Márfi Gyula érsek atya válaszát tudnám idehozni. Amikor nagyon lelkesnek látott, sokszor mondogatta nekem: „Na csak vigyázz, Zolikám, mert lehet, hogy pont azért hallgatnak meg, mert közülük való vagy, de lehet, hogy pont azért nem hallgatnak egyszer meg, mert közülük való vagy!” Ezt a választ adta, és nagyon sokszor tényleg azt tapasztaltam, hogy nem hallgatnak meg, mert közülük való vagyok. Elég vegyes tehát a tapasztalatom e téren. Azt gondolom, hogy a cigánypasztorációra igen nagy szükség van, de tisztázni szükséges, hogy mit értünk ezalatt. És azt is, hogy ebben nekünk mi az utunk. Amikor én arról beszélek, hogy cigánypasztoráció, akkor a cigánysággal és a többségi társadalommal való egyidejű törődést értem alatta, hiszen a cigányságot arra próbálom rávezetni, hogy elfogadók legyenek a többségi társadalommal, és viszont.

Vittem én be cigányokat a templomba Csákánydoroszlóban az előző szolgálatom egyikén, és azt kérdezték egymás közt a hívek, hogy mit keresnek ezek itt.

Én ezt fél füllel meghallottam, és mondtam nekik, hogy ezek nem keresnek, hanem találtak. Megtalálták a Jóistent, hálát kell adni érte. Próbáltam arról is beszélni ott, hogy az egyháznak – ahogy azt Székely János püspök atya is mondja – egy kicsit cigány arcának is kell lenni. Jézus arról beszélt, hogy nem csak az elitnek kell hirdetni az evangéliumot. Az egyházban tehát mindenkinek helye van, és a cigány nép számára is ott van az egyház. És pontosan itt tudunk egy nagyon komoly, kettős – vagy inkább hármas – hibába esni mint egyház. Az egyik téves hozzáállás az, hogy az egyház karitatív viszonyban áll a cigányokkal, és itt megreked. Fogalmazhatunk úgy, hogy adunk nekik ruhát, élelmet, és picit engem. Ámen. A másik lehetséges tévút, ha valamiféle enyhített evangéliumot kínálunk föl nekik. Azt értem ez alatt, hogy hát te cigány vagy, akkor neked nem kell lám oda fölvinni a mércét, neked nem lehet jó Nissanod, neked nem lehet jó tudásod, nem lehetnek készségeid, tapasztalataid. (…)

– Számon tartja a cigány pap kollégáit?

– Tulajdonképpen igen. Van egy listám, amely alapján tudom, hogy kik a cigány pap kollégák. Azoknak a származását is tudom, ismerem, akik ezt nem vállalják fel. Nem török pálcát felettük, mert látom a sebeiket. Én inkább arra törekszem, hogy egy szép válasz legyek, akár helyettük is. A múltkor kiálltam a hívek elé, és elmondtam nekik, hogy nem alszom nyugodtan. Interaktívvá vált a prédikáció, kérdezgették, hogy miért vagyok nyugtalan. Elmeséltem nekik, hogy nem tudom, hol vesztettük el a cigányokat meg a hajléktalanjainkat, meg azokat, akik a társadalom perifériájára kerültek. Hogy bánt engem az, hogy ők nincsenek itt velünk.

Miközben mi itt ülünk minden vasárnap, utána elmegyünk haza enni, és kipipáljuk a misét, miközben elhagytuk a testvéreinket.

És hogy nem tudom, hogyan tudnám nyugodtan lehajtani álomra a fejemet esténként, amikor arra gondolok, hogy a testvéreim kint vannak, és nincsenek itt velünk az egyházban, a templomban. Ezért csináltam azt az egyik helyen, hogy cigány zászlót vittem be a templomba, és ennek nagy híre ment. Mert hát, ha kitette a cigány zászlót a magyar mellé, akkor most pont mi ne legyünk ott, és a zászló, láss csodát, odavonzotta az embereket. Nyilván hosszú távon nem egy ilyen gesztus lesz a megtartó erő, de talán bevonzó eszközként tud működni. A cigány zászló a cigány közösségben. Aminek lehet az is a jelentése, hogy nem az egyház peremét képviselitek – ahogy VI. Pál pápa mondta –, hanem az egyház szívében vagytok. (…)

A teljes beszélgetés, illetve a kötet ezen a linken érhető el.